Miután nem éltem boldogan, de nem is haltam meg, hazatértem a szülői házba. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy férfi és egy nő, akik nagyon szerették egymást, de a házasságukat hét fátyol fedte… – kezdte volna édesanyám kislánykori kedvenc mesémet, de zokogni kezdtem. Egy fényképalbumot adott a kezembe, megsimogatta a fejemet, majd homlokon csókolt és magamra hagyott a gyerekszobámban.
Az esküvői, szakadt szélű albumban egy hófehér, selyemből szőtt fátyol képére bukkantam. Anyámé.
Fiúnak vártak? Fátylat rá!
Anyám nem tudott szoptatni? Fátylat rá!
Utálom a tejet. Ott volt helyette nagyanyám diótortája, és nyáron a fogam alatt ropogó, homokos eper.
Dédiéktől a kismacskák vajon hová tűntek?
Apám elhadart Bravó, édes lányom! mondatának karcolása. Fátylat rá! A friss, ropogós héjú kifli és sült hurka illatú piacos szombat reggelek apám halála után elvesztették illatukat.
Oviban szerettem királylánynak öltözni. Fátylat rá!
A színjátszókör dohos klubhelyiségben eljátszott jelenetekben lehettem menyasszony.
Fátylam miért nem volt?
A bokorban elcsattant csücsörítős csók emléke, egy büdös szájú fiú. Fátylat rá!
Nem engedtem. Rácsapott a fenekemre, ott maradt a tenyérlenyomata.
A fátyol nem a szüzesség szimbóluma?
Egy megbabonázó szempár. A megismerkedésünkkor viselt zöld, földig érő bársonyruhámba beleégett a simítás. A jóban-rosszban ígérete, amikor letérdelt elém és megkérte a kezem.
Még ma is érzem a sosem viselt esküvői fátylam ölelésének hiányát. Fátylat rá! Férjem tenyerének puhasága a nászéjszakánkon minden érintetlen területet felfedezett.
Nagy pelyhekben hullt a hó, mikor márciusban kézenfogva a szülészetre mentünk. A császármetszésem gilisztához hasonlító hegének látványától émelyegni kezdtem. Fátylat rá! Hajamra a hópelyhek lágy, fehér fátylat terítettek.
A legelső ordibálás, a lila folt a bordám alatt. A holtodiglan-holtomiglan cukorszirupos máza megrepedezett egykori esküvői tortánkon, életünk albumából kikoptak a színek, csak a megsárgult lapok maradtak.
Fátylat rá!
Az árulás szívemet szaggató pengéje, férjem fehérarany gyűrűjének koppanása a tárgyalóterem padlóján. Fátylat rá! Háromból ketten lettünk, az egyedüllét szürke, nehéz gúnyája teherként nyomta vállamat.
Közös múltunk lebbenése. Fátylat rá! Kislányom ölébe hajtottam fejem. Apró kis kezének simogatása…
Csak egy hófehér, selyemből szőtt fátyol képe maradt.
Sosem vettem fel. Becsukom az albumot. Ideje elengednem.
(Fotó: Scott Webb, kép forrása: Unsplash)