Ahogy pakolok a gyerekszobában, megbotlok az öreg maciban. Nem azért, mert olyan kicsi, hogy észre sem veszem. Ellenkezőleg… majdnem a derekamig ér, belóg a lába a szoba közepéig. Mintha szándékosan akarna elgáncsolni. Szemrehányóan nézek rá, akárha a gyerekem lenne: Macikám, útban vagy!
Eszembe jut, hogy örültek a gyerekek, amikor megkaptuk egy barátunktól karácsonyra! Mindenki vele akart játszani meg aludni. Egyébként is olyan volt, mint egy testőr. Mellette nem félt senki, ráadásul nekifutásból rá is lehetett ugrani, hancúrozni vele, cipelni, húzni-vonni, etetni és bekucorodni az ölébe.
Az évek során megkopott a bundája, kiesett az egyik szeme és szakadt karja megadóan csüngött az oldalán. Múltja volt, hisz nagy csatákban vett részt. De később jöttek az új barátok, meg idő se jutott rá, így többnyire a szoba végében feküdt magányosan, felborulva, mint valami haszontalan limlom. Néha megpendítettem, hogy adjuk oda valakinek vagy tegyük ki lomtalanításkor, de ilyenkor heves ellenállásba ütköztem, a gyerekek háborogtak és dohogtak, így a maci békésen porosodott tovább.
Aztán pár év múlva megszületett a legkisebb, a harmadik, és a maci ismét reflektorfénybe került. Ő szeretett volna játszani vele, dehát koszos és szakadt volt. Én meg nem tudok varrni, mindig későn érek haza, sok a munka, és ott a család meg a háztartás is, így sem időm, sem energiám nem volt arra, hogy foglalkozzak ezzel. De a kicsi nyüstölt, a maci, anyu! Igen, tudom, csinálni kellene vele valamit, mondtam neki, és próbáltuk kiokoskodni, mégis, mit lehet tenni ezzel a medvével.
Egyik borongós tavaszi reggel Juci mama – az én drága nagymamám, aki akkoriban, nyolcvanévesen is még remek kondiban volt – hozott nekünk egy kis házi sütit. Hamis mézest, a kedvencünket. Még meleg volt, mert mire mi felkeltünk, ő már megjárta a piacot, sütött és utána jött ki hozzánk, a város másik végébe.
– Na, hol az a maci? Viszem a kórházba! – ott állt az ajtóban, még pihegett, hiszen a hegyen lakunk.
– Milyen kórházba? – sápadtam el. – Csak nem vagy beteg, mama?
– Még hogy én?! – horkantott fel. – Hát a maci az! Őt kell meggyógyítani! – mondta komolyan. – Létezik egy Babaklinika, nem hallottál róla, csillagom? Ott van a körúton. Majd ott meggyógyítják!
– De mama, most oda akarsz menni a macival? De hogy? Ez akkora, el se bírod!
– Csak bízd rám, csillagom! – és felkapta a macit, ami majdhogynem nagyobb volt nála, karjával átölelte a mamát. Elszorult a szívem, és hiába szerettem volna, nem tudtam segíteni neki, mert épp munkába rohantam.
– De mama, ne cipekedj! – kérleltem, de ő hajthatatlan volt.
– Nem is fogok, elvisz a villamos meg a busz.
– Inkább hívok neked egy taxit!
– Na, még csak az kéne! – háborodott fel, majd összeszorította a száját, és tudtam, ilyenkor nem lehet vitázni vele. Mamának semmi sem lehetetlen. Két világháború és öt gyerek után épp egy játékmedve jelentene problémát neki?!
Nézem a macit és elképzelem, ahogy mama felszáll a tömött hetes buszra. Próbál beljebb jutni a zúgolódó utasok között, akik miután meglátják a macit és az őt cipelő pici, fehér hajú tündért, elmosolyodnak és utat engednek nekik. A gyerekek pedig izgatottan fordítják feléjük a fejüket. Mindenki látni akarja a különleges útitársat. Talán hellyel is kínálják őket. Talán a munkába igyekvő emberek egy pillanatra elfelejtik a gondjaikat…
A maci tényleg meggyógyult. Csillogó bundácskával, vidáman ragyogó szemmel tért haza a klinikáról, és egészséges karokkal várta játszótársait.
Ahogy belenézek a karcos, üres gombszemébe, mamára gondolok. Amikor rosszul lett, nem volt mellette senki, hogy kórházba vigye. Régóta egyedül élt, papus halála után nem akart odaköltözni senkihez. Nekünk meg annyi dolgunk volt, ritkán látogattuk. Akkor is épp külföldön nyaraltunk, és mire hazaértünk, már késő volt. A szomszédok találtak rá. Már nem volt olyan klinika, ahol segíteni tudtak volna rajta.
A maci elmosódik, már nem látom, csak a bundáját érzem. Puha és selymes. Miközben simogatom, halkan suttogom: Ne haragudj, mama, ne haragudj…
(Fotó: Caroline Oporto, kép forrása: Pexels)