Akkoriban nem tulajdonítottam semminek jelentőséget, mert az volt a rend, hogy ugyanazok történnek. Az idő tágabb volt, három évet harmincnak, de minimum húsznak fogtam föl. Antikváriumban kerestem a pénzt, a lehető legminimálisabbat, de mintha egy ürgelyukban éltem volna, és eltelt három év. A pincében ültem tehát, ami antikváriumként működött: vagy a YouTube-ot, vagy sportoldalakat böngésztem, vicces, vagy szerintem vicces, vagy szerintem szerelmes verseket írtam egy lánynak, aki nagyívben leszart engem, miközben néha rendelt valamit egy hetvenéves vásárló, vagy ami még rosszabb, egyenesen bejött az üzletbe, hogy átvegye a rendelését.
Egyik ilyen bejövetelt követően találtam a videót a YouTube-on, amitől megláttam a fényt az ürgelyuk végén, egy igencsak vékony sarki derengést. De vissza a bejövetelhez: némi szarszag maradt a vásárló után, aki dedikált versesköteteket gyűjtött és ezúttal egy első kiadású Babits-kötettel távozott: az izzadtság elégedetten gyöngyözött a homlokán, Józsefnek hívták és azonosított engem az antikváriummal. Maga ide tartozik, Ernő, mondta, és megnyalta a szája szélét, maga nekem az antikvárium.
Az említett felvételen, kollégiumi hangulatban – szűk terek, poharak – közepesen hosszú hajú, szimpatikus fiatalember énekelt és gitározott. Az előadó ismeretlen magyar költő ismeretlen orosz költőnek ajánlott, megzenésített versét énekelte, de úgy, hogy fölidézte bennem magát az életet. A kollégiumi szobában bíztatták, csörömpöltek a poharakkal, belehujjogattak a kiáradó hangba: szerintem a fiatalember helyi legendának számított. Szóval ez a legenda videómegosztón szállította azt, amit már elfelejtettem az ürgelyukban, de amiről azt gondoltam, hogy valaha az enyém volt, vagy az enyémnek kellett volna lennie. Persze az is benne volt, hogy még hozzájuthatok.
Az érzelmi lobbanás ellenére sem jutottam el radikális megoldásokig, viszont kommenteltem a videót, amit addig hatan lájkoltak és százan tekintettek meg. Összesen kilenc komment érkezett a felvétel alá, az enyém volt a tizedik, amikből kiderült, hogy az énekest Tasynak hívják, és badacsonyi születésű. „Megtanultam kívülről!”, írtam kommentben, talán elhamarkodottan, meg nem is volt igaz: alig ment a fejembe a szöveg, ami mindentől megkülönböztethető volt. Nem érkezett válasz, és az egy év alatt, amíg visszajártam a dalra, a megtekintések száma ötszáz alatt maradt. Pedig olyan dologról volt szó, ami egyszer történik, és most ne gondoljunk bele abba, hogy minden egyszer történik: a dallam és a szöveg megtalálták egymást, holott külön-külön is az öröklétre születtek. Úgy tűnt, először volt a szöveg, és ezt a már említett, ismeretlen magyar költő írta. Hazárdjáték a tajgában, forró, pálinkás uralom az élet apró terein át a nagyobb terek felé, miközben zúg a dob, a tánc, a női combok és fenekek pedig tíz centire vannak az arcodtól – ez volt az ember érzése a szöveg hallgatása közben, vagyis az enyém. A zenét Tasy írta hozzá: ez minden irányban végtelen volt, akár a szibériai dűnék. Az jutott eszembe róla, hogy erre a funkcióra találták ki a zenét, hogy ez maga a zene.
Egy év alatt, amíg visszajártam a videóra, egyetlen érdekes eset történt, pontosabban kettő: a vers írója, az ismeretlen magyar költő felfedte magát, és mivel kommentekben senki sem említette a nevét, hanem ismeretlennek titulálták, rögzítette magát a hozzászólásban, az alábbi módon: „Én vagyok a vers írója”, írta, a regisztrált nevéből pedig mindenkinek rá kellett volna jönnie, hogy a költő neve micsoda. Ugyanakkor a mozgolódó poéta nem érte el a célját, és nem reagált senki. Pár héttel később kiírta, hogy hívják, ezúttal nagy betűkkel, sugalmazás nélkül, de hamvában halt kísérlet volt: úgy vélem, mindenkit untatott a költő vergődése, akinek annyi esze sem volt, hogy a szerzői jogokra hivatkozzon.
Aztán semmi: nem egy, nem kettő, hanem tíz év telt el, már az antikváriumot is otthagytam, és a Mégis mozog a Föld! című műveltségi vetélkedőkbe írtam kérdéseket. Sikeres műsor volt, állítólag vezettük a nézettségi listákat, az adásokban záporoztak a kérdések, amiket írtam. Ebbe torkollott a költészetem, gondoltam neutrálisan egykori verseimre, amiket annak a bizonyos lánynak címeztem, aki nagy ívben leszart. A műsorról: a játékosok alatt megnyílt a süllyesztő, ha rosszul válaszoltak, a közönség meg gonoszul röhögött. Anyagilag előreléptem (egy arasszal), és kétségtelen volt, hogy nem szükséges izzadó hetvenévesekkel találkoznom, akik dedikált példányokat gyűjtenek. De ez mégiscsak egy iparág volt, és úgy is vehetjük, hogy az ürgelyukból a metróba jutottam: egyik-másik földfelszíni megállónál megpillantottam a napot, de időm java részét a föld alatt töltöttem.
Ha úgy vesszük, az antikvárium reménytelen helyzetét a műveltségi vetélkedő álságos helyzete vette át, az egykori fiatal lány helyét pedig egy ugyanolyan fiatal lány, csak én lettem közben idősebb. Annyi eszem legalább volt, hogy az új lánynak, Hannának, nem írtam verset, vagyis ritkán, ami közrejátszhatott abban, hogy rendszeresen fölhívott telefonon, és kéthetente egyszer találkoztunk is: a szex kielégítő volt, és bár a ritka találkozások miatt mégsem volt tökéletesen kielégítő, Hanna úgy fogalmazott: jó ez így.
Persze a metróban is folyton áll a bál. Vagy beázik, vagy késik, vagy elavul, vagy felújítják, vagy meleg van, vagy leszivárognak a hajléktalanok. Amikor a Mégis mozog a Föld! elnevezésű műsort egyik napról a másikra szétzilálták egy vezetőségi leszámolás miatt, és elküldték a főszerkesztőt, darabokra esett minden: az új főszerkesztő berendelte a kérdésírókat. Engem asztalra tett lábbal fogadott, és amikor, kizárólag a pénz miatt, a folytatás mellett döntöttem, akkor az „Ég áldjon meg!”, „Hála Istennek!”, „Köszönöm!”, vagy legalább egy „Köszi!” helyett ennyit mondott: „kösz”. Ötven körüli, önbizalomhiányos Laci volt ő, aki rockernek és műsorvezetőnek adta el magát annak, akinek lehetett, de önmagában az, hogy csupa szőr volt a nyaka – méghozzá oldalt, ahol a finom, puha bőr feszül – az egész létezését hiteltelenítette. Már a legelején, a genetikában megkapta a magáét, aztán a hátralévő életében végig kompenzálhatott.
Aznap este, hosszú hetek múltán újra fölbontottam egy sört és tíz év után újra meghallgattam Tasy előadását: még mindig ugyanolyan hatással volt rám, és még mindig ötszáz alatt volt a megtekintések száma. Találtam egy plusz videót is, ami időközben került föl: ezzel együtt Tasy már kettő formában és kettő helyszínről bejelentkezve, ám ugyanazzal a jelentéssel árasztotta el a legnépszerűbb videómegosztót, ugyanazzal a hanggal szivárgott be a legnépszerűbb videómegosztóra, ezt a jelentést hordozta a hátán, tolta maga előtt, foglalta magába: a másik videó már egészen konkrétan a badacsonyi vonatállomáson készült, igaz, hogy kilenc éve, ami megerősítette a badacsonyi szálat, ahol Tasy született, és valahogyan megerősített engem is: megkeresem Tasyt, határoztam el.
Ezen az új felvételen Tasy az ismeretlen, de beleugató magyar költő helyett egy ismert, de halott magyar költő sokak szerint halhatatlan versét választotta, zenésítette meg, ami ugyancsak jó volt, de semmiben nem múlta felül az ismeretlen költő versét. Mégis előrelépésről volt szó, és magam is előreléptem valamicskét az évek során, ami például a találkozások nélküli kapcsolatokat illeti fiatal lányokkal, amik eltűntek, és átvette helyüket a rendszeres szex: ugyanígy változott a kommunikációs panelem, így választottam a kommentelgetés helyett az utazást.
Nem sokat tököltem, ahogy mondani szokás, ez eltért addigi életvitelemtől: kimondottan tökölős típus voltam, így szinte szárnyakat kaptam, amikor a vonaton ültem. A szőrös nyakú, rocker Lacira mindössze egyetlen emailt pazaroltam: most elmegyek, de majd visszajövök, írtam. A korrektség jegyében hozzátettem: „vállalásomat teljesítem, de nem leszek elérhető”. Csak a levél elküldése után vált világossá, hogy írnom is fölösleges volt, hiszen határidőre, otthonról dolgozom, így egyszerre oldottam meg és hagytam függőben a dolgokat.
Már nem nyár volt, hanem ősz, a reggeli hideget adó badacsonyi állomáson mégis jöttek, mentek az emberek, igaz, hogy kevesen. Nem számítottam rá, csak titokban, hogy Tasy az állomáson várakozik majd: helyette a többiek voltak ott, a nyárról lecsúszott egyetemisták, egy ideges házaspár, a vasút alkalmazottja meg egy ötvenes nő a szélső padon, aki a Balatont bámulta és nem a vonatra várt. Az ilyen esetekre ért aranyat antikváriusi múltam: a szélsőpados hölgy Inga Tokarcsuk volt, aki akkoriban, talán épp akkor, abban az évben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, állítólag azért, mert „képzelete mindent felölelő szenvedéllyel ábrázolja a határok átlépését, mint életformát”, ugrott be a félmondat, mert annak idején, könyvének olvasása után hosszan ízlelgettem a bizottság érvelését.
Az érvelés inkább irritált, mint további Inga-könyvek olvasására buzdított, főleg, hogy a „képzelet”, a „szenvedély”, a „határok” és az „életforma” szavak is szerepeltek benne, de igaz, ami igaz: jól tartotta magát a lengyel Inga, inkább öregedő fiatalnak tűnt, mint fiatalos ötvenesnek, és a zenész létformát idézte az írói létforma helyett. A reggelig italozó punkok és a reggelig füvező raszták nyugalma és magabiztossága áradt belőle, az ideges motoszkálásnak a kezeiben és az elnyomott okoskodásnak a tekintetében nyoma sem volt.
– Kovács Ernő vagyok – mutatkoztam be szinte azonmód Ingának.
– Inga – mondta a díjazott művész, ami őszinteségre vallott.
A rövid párbeszédet követően némi izgalom lett úrrá rajtam. Háromszor-négyszer körbeforogtam a placcon, ímmel-ámmal Tasyt kerestem, hátha mégis itt lakik még, és ebben az időszakban látogatja a pályaudvart, de arra várhattam: ahogy Inga figyelme felém fordult, ahogy a fejét is elcsavarta, mint egy bagoly, hogy megvizsgáljon, már nem bíztam abban, hogy elérem az úticélomat, legalábbis az első órában. Igen, akkor számoltam le Tasy azonnali és véletlenszerű megtalálásával.
– Néha keverem a Nobelt az Oscarral – mondtam provokatívan, udvarló tizenhatévesként, amire értetlenül nézett, így gyorsan angolra váltottam, az én angolomra: alapszavakkal próbáltam mindent elmondani.
Az írónő-fejedelem tétova udvarlásomra, ami egyszerre szólt a művészetének, a lehető legérettebb nőiségének és a rasztás különlegességének, jól reagált: amikor megemlítettem, hogy a wikipédián feltüntetett életkoránál jócskán fiatalabbnak néz ki, komolyan bólintott és így válaszolt:
– Jóval fiatalabb vagyok a koromnál.
Majd hozzátette:
– Tizenöt évvel.
Mivel a bejelentést sem mosoly, sem kiigazító, lemondó legyintés nem kísérte, mondván „öregszünk, ez az élet rendje”, hanem zöld szemebogarával megállapodott rajtam és újra bólintott egyet, azt kellett gondolnom, hogy ennek a fele sem tréfa. Mert más kérdés, ha valaki fiatalabbnak néz ki a koránál és megint más, ha fiatalabb.
– Nem túl jó az angolom – szabadkoztam, kikerülve az évek számát, amire Inga megtartotta a komolyságát.
– Épp elég jó – mondta.
– Tasyt keresem – váltottam témát és elmeséltem, mennyire fontos ez nekem.
– Emlékszem, egyszer én is kerestem valamit – válaszolta Inga, és azt hiszem, akkor szerepelt hús-vér íróként először. Komoly mosolya komor mosollyá változott, szarkalábai följebb húzódtak. Hozzáfűzte: – Kerestem, kutattam, de nem Tasy, hanem az őskönyv után.
Hogy ne süllyedjünk teljes melankóliába, ezt a helyzetet végül így oldottam meg:
– Kinek a pap, kinek a papné – mondtam, amire Inga a Balaton túlpartja felé pillantott és elmosolyodott, mint egy közember.
– Merre keressük hát ezt a Tasyt? – kérdezte a rövid kitérő után, tettre készen, amiért a legszívesebben köszönetet mondtam volna, de a díjazott minden aktivitása ellenére is megközelíthetetlen maradt. Ezt figyelembe véve egyszerűen cselekedtem.
– Arra keressük – mutattam tetszőleges irányba.
Inga velem egymagas volt és úgynevezett alternatív ruházatot viselt, amiket szerintem magyar Bahia-üzletekben szerzett be. Ahogy a Badacsony-hegy irányába fölsétáltunk, az írónő csuklóján egyszer-egyszer megcsörrentek a bizsu karkötők. Sötétzöld bársonynadrágja és rasztára alakított frizurája kellemes összhangot biztosított. Kopasz, kerek fejjel, kapucnis pulóverben mentem mellette. A Balaton lenn volt, a hegy fönn, mi nagyjából félúton jártunk. Séta közben megmutattam neki a felvételt Tasytól.
– Ötszáz megtekintés – nevetett föl kislányos hangon.
Tovább sétáltunk.
– Erre lakom – mondta egyszer csak. – Pontosan itt.
Megálltunk a hegyoldalban futó balatoni út közepén, és Inga elmagyarázta: azért jött, hogy „kikapcsolja az agyát”. El van bűvölve, mondta, főleg a borok miatt. De a táj is szép, tette hozzá. Ugyanolyan csodálatos mind a kettő. Erről eszébe jutott a „szívének legkedvesebb” hely, ami harminc méterre volt a bérelt apartmantól.
Amint Inga kedvenc pincéjébe értünk, a lengyel művész szürkebarátot rendelt.
– Ugye, milyen finom? – kérdezte.
Aztán fölhívták telefonon.
− Igen − mondta valakinek −, felülről és alulról, ezen kívül középről is, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a szimbólumok nem a valóság, csupán közvetítik a valóságot.
A telefonban sistergő hang ekkor fölerősödött, de a Nobel-díjas fojtottan a mikrofonba kiáltott:
− Arról nem tehetek, az már a maga dolga! A közös munka proaktivitást és saját erőfeszítést igényel − emelte ki.
Aztán letette.
Mint kiderült, pszichológusként is dolgozik.
− Ez a végzettségem, mondta, tanácsadást vállalok a világ minden részére, előbb például Kamerunból hívtak.
Elismerte: az írói sikerek pszichológusi karrierjét is beindították, de elsősorban íróként tekint önmagára. Inga később kétszer is megindult, hogy „elintézzen valamit” odahaza, de először ő gondolta meg magát, aztán nekem támadt kedvem maradni. Így sem időztünk a pincében sokat és belátható időn belül, kézen fogva érkeztünk az apartmanba. A friss Nobel-díjasnak kölniillata volt, amiről a kilencvenes évek jutottak eszembe, főleg a húsvét hétfők. A következő fejezet sem tartott tovább fél óránál. Amikor visszajöttem a fürdőből, az ágy fölött egy keresztre feszített, szakállas nőt pillantottam meg. Ezt eddig észre sem vettem, pedig alatta történt minden: Inga fél óráig ült a faszomon. Az A3-as nyomat szigetelőszalaggal volt a tapétára rögzítve.
– Mi ez, már megbocsáss? – kérdeztem Ingát, és reméltem, vagyunk már ilyen viszonyban.
– Inspirál a szőrös női arc – válaszolta.
Már bennem is megengedőbb folyamatok játszódtak le: miért ne lehetne a falon egy szakállas nő, akit keresztre feszítettek, gondoltam. Nem számítva az együttlét egyhangúságát, hogy a művész az elejétől a végéig a farkamon ült, és közben a falra, a szakállra szegezte a tekintetét, kimondottan összeillettünk.
További fél óra után újra a pincében ültünk, de fontosabb egy ideig nem történt: a különleges írónő az alkohol szerepéről beszélt az érzékelésben, arról, hogy a szürkebarát egyik oldalon elvesz, a másikon kiegészít a „művészi látásban”. A kameruni páciens is újra jelentkezett, idegesítően kerepelt a telefonban, amire a nagy hatású lengyel hölgy szerintem helyesen válaszolt: az igazság előfeltétele a valóság, reagált a szónoklatra, és kinyomta az afrikai lakost.
A következő fontos dolog az volt, hogy Inga föl akart adni egy képeslapot Lengyelországba. Nagyon fontos, szögezte le, teljesen kiment a fejemből. Lementünk az úton, amin feljöttünk, és már a posta bejáratnál átjárt a furcsa érzés: túl magas volt a mennyezet, az egyetlenegy postai dolgozó pedig legalább húsz méterre ült a bejárattól. Tasy volt az. Először ebben nem voltam biztos: imbolygó érzeteimet betudtam a szürkebarátnak, Inga lovaglásának, a szakállas nőnek az ágy fölött. Amikor pedig a sok különös után újra a hétköznapival, a badacsonyi postással találkoztam, nem hittem a szememnek. Lépésről lépésre, egyre inkább Tasy volt az, és amikor odaértünk a fülkéhez, a kétségek bizonyossággá, ténnyé változtak.
Inga a képeslapot helyben vásárolta, ügyeit rutinosan, nagyvilágian oldotta meg, zöld szemeivel végig Tasy zöld szemeibe mélyedve, többletet közvetítve a postás felé, ki tudja, hogyan: a többlet mellett Tasy némileg eltörpült, de lehet, hogy ezek csak a fejemben voltak így. Hiszen az énekes jól tartotta magát: haját ugyan levágatta, de ismerősen fénylő tekintete követte a levelet, a szemkontaktustól sem zárkózott el, angolul is elboldogult. Szimpatikus kisvárosi ember volt, azt pedig jól tudtam, mire képes a hangjával, az ujjaival. Egyetlen „kifogás” támadt bennem, ami a gitárost illeti: ahogy Inga tizenöt évvel fiatalabb volt a koránál, ő ugyanúgy látszott ennyivel öregebbnek. Tasy minimum ötven éves volt.
Miután az írónő fizetett a szolgáltatásért, lejátszottam a postásnak a felvételt, amin az élet a zenével egy lapon szerepelt. Tasy megértette az utalást:
− Nahát − mondta.
− Néha még gitározgatok a fiúknak − tette hozzá. − Ide jártunk általánosba − mutatott körbe a postában, ami ezen túlmenően Badacsonyt jelentette.
Tisztes állása mellett gyönyörű családja volt, erről fotók sokaságát tárta elénk. Feleségét ugyan nem láttuk, de kettő, fürtös hajú kislányára Inga távolságtartóan, rokonszenvvel reagált. Aztán föltettem Tasynak egy kérdést, amire így válaszolt:
− Rég volt, talán igaz sem volt.
Utána fölnevetett, a csalódás nyomai nélkül. A gitárművész megválaszolta az orosz költő nevét is.
− Jenyiszej – árulta el.
− Az egy folyó, nem? − kérdeztem.
− A folyó mellett lakott − oldotta meg a rejtélyt a postás. − Onnan kapta a nevét.
Apró meglepetésként ért, hogy visszakérdezett: arra volt kíváncsi, mikor utazom Budapestre.
− Veled tartok – értesített.
Utána beletemetkezett a munkába, mi pedig az apartmanba mentünk. Inga a nyakamat simogatta mutatóujjával, egységes lénye maga alá temetett. Be kellett vallanom, hogy sokat jelent nekem. Tasyról beszéltünk: az őskönyv keresőjének, a női szakállak csodálójának könnycsepp gördült le az arcán, mintha egy kiveszőben lévő fajt siratna. Órákig lebegett fölöttem, és reggelre eltűntek a kérdőjelek az utazásommal kapcsolatban.
A vonatállomásra egyedül bandukoltam ki, nem maradtunk Ingával semmiben. Miben maradtunk volna? Zöld szemei a szakállas látomás alatt világítottak, mint egy macskának, harmincötéves volt a wikipédián szereplő ötven helyett. Tasy viszont valóban ott várakozott a sínek mellett, kezében a gitárral, amivel a fővárosba igyekezett.
− Megkeresek valakit – mondta.
Tisztában voltam a helyzettel, a pluszokkal és a mínuszokkal, mégis, elég hamar álomba merültem, amiből Hanna hívása ébresztett.
− Ráérsz délután? − kérdezte célratörően, mint egy bérszámfejtő. Egyébként huszonöt éves volt és bérszámfejtőként dolgozott. Boldog bizsergést éreztem az ágyékom környékén. Utána szőrös nyakú Lacinak, az úgynevezett főnökömnek küldtem egy ímélt arról, hogy visszatértem, pedig az előző levelemre sem válaszolt. A badacsonyi lakos ötvenévesen szundított a szemközti ülésen, a gitár nyakát szorította: föl sem ébredt, amikor leszálltam Kelenföldön.
(Fotó: Joseph Humphrey, kép forrása: Pexels)