novella

Szécsi Kati: Számmisztika

Anyukám boldogtalan, és ezért apámat okolja. Nem ismeri fel, hogy fortyogó haragja nem az apám bűne.

Hétéves vagyok, amikor meglátom anyukám hatalmas mellét, ahogy kombinéja pántját leeresztve a lavór fölé hajol.

– Ilyen lesz neked is! – mosolyog rám mosakodás közben. Elképzelem a jövőm, és elsírom magam.

Tizennégy vagyok, amikor harminc év házasság után elválnak a szüleim, és én elhatározom, hogy sosem megyek férjhez. A spejz polcait is felosztják egymás közt. Az apám lányaként apránként lopok a stelázsira helyezett rakott tésztából, amiből nem kínált meg, mert én az anyámmal maradtam. Életemben nem ettem még ilyen finomat!

Az apám eltűnik, mint Sztavrogin, a lepkegyűjtők magányába, és már csak a lopott rakott tészta emlékén tudok osztozni vele. 

Anyukám is tizennégy, amikor a szülei elválnak. Ő az apjával marad. Az apja lánya, akárcsak én.

Egyedül lődörgök a Tabánban, a nyugat-berlini bolhapiacról hozott amerikai katonai dzsekiben, mely egy Gale nevű őrnagyé volt. A khaki színű dzsekim zsebében számolgatom az üveggyöngyeimet, órákig álldogálok a Moszkva téren, mintha egy találkozóra várnék. Csak hazamenni ne kelljen, ahol anyukám sír, mert számára elképzelhetetlen, hogy egy nő férfi nélkül éljen. 

Anyukámat húszévesen a haláltáborban Mengele az élők közé szelektálja, és megerőszakolják az SS-ek. Húszévesen az élet kiemel engem, és addigi Sorstalanságomból az anyaságba sodor.

Anyukám álmát huszonnyolc évesen valósítom meg. Orvos leszek, és elindulok a saját utamon: keresek egy Afrikát az Isten háta mögött, Magyarországon, ahol több ember lesz öngyilkos, mint ahány gyermek születik. 

Anyukám harmincöt, amikor mégis igent mond az életre, miután megjárta a halál poklát, és beteljesedik a sorsa velem. Harmincöt évesen nem pánikolok, hogy nincs mellettem férfi, de pánikolok, hogy a kislányom kamasz.

Negyvenkilenc évesen mindketten depressziósak vagyunk. Anyukám boldogtalan, és ezért apámat okolja. Nem ismeri fel, hogy fortyogó haragja nem az apám bűne.  Negyvenkilenc évesen magamat okolom, hogy nem találom az igazit, és először gondolkodom el azon, válhatok-e valaha igazivá, ha valamennyi férfin bosszút akarok állni az anyukámon ejtett gyalázatért.

Anyukám hatvanévesen férjhez megy egy ukrán férfihoz, míg én szégyellem, hogy egy elnyomó, népnyúzó országban élek, és boldogan fényképezem Prágában a Károly híd lábánál a kék-sárga lobogóra írt szöveget: Hands off Ukraine, Putin!

Játsszuk azt, hogy nem vagyunk magyarok!” – kérem az unokám, és elképzelem, milyen más lenne minden, ha Benigni rendezné az életünket.

Hatvanhárom évesen veszek részt először a Pride-on. Hommage á Homonnay – skandálom, és Erzsit vágyom köztársaságunk elnökének. 

Azon tűnődök: Lehet, hogy az egész emberiség nem bináris, vagy genderqueer? Talán hetven leszek, mire a Facebookon beállítható lesz mind az 56 nemi identitás, akár a születési dátumunk, és a világon minden ember mélyen és egyedi formában megélheti ezt. 

Anyukám haldoklása olyan, mint a születés misztériuma. „Mi történik most velem?” – kérdezi delíriumában.

Úton vagy – felelem, és végre félelem nélkül lehetek a lánya. Sirathatom őt, aki látja hatvanéves vigasztalhatatlan árvaságom, zsebkendőt nyújt felém és halkan suttogja: Ne sírj!

(Fotó: ev, kép forrása: Unsplash)

C:\Users\User\Downloads\20230325_095352.jpg

Leave a Reply

%d bloggers like this: