Egy ideig még hallani véltem, ahogy szólongat az emeletes ágy alsó szintjéről. Aztán csend lett, ordító, bántó csend. A hangja most újra itt van, hozzám szól és egyenesen a tengerbe hív.
Két héttel korábban érkeztem Rodosz szigetére. Odahaza véget ért egy nagyobb munkám, így elérkezettnek láttam az időt, hogy végre befejezzem az Égei-tenger növény- és rovarvilágáról szóló tanulmányomat. Mivel a turistaszezon még csak felfutóban volt, jó áron jutottam hozzá egy városszéli házhoz. Délelőttönként az árnyékos teraszon rendezgettem a jegyzeteimet, délután hátizsákomat magamra kapva jártam a várost, sötétedés előtt megmártóztam a tengerben.
Gondtalan életem napjai már egy hete olvadtak egymásba, mikor az egyik éjszaka tompa fülfájással ébredtem. Kibotorkáltam a tágas konyhába, a félig lehúzott redőnyön beszivárgott az utcai világítás narancssárga fénye. A konyhapultra támaszkodva lettem figyelmes egy hangra, ami leginkább egy ipari mosógép zúgására hasonlított, de mikor kiléptem a házból, jöttem rá, hogy ez bizony nem más, mint az általam csak Cicadidae néven emlegetett énekeskabóca. Hallgattam még egy ideig őket, majd visszamentem a nappaliba és ledőltem a szürke sarokkanapéra, ahol rögvest el is aludtam. Álmomban egy hatalmas kabóca szárnya alatt feküdtem. Már pirkadt, mikor felébredtem, főztem egy kávét, majd feltettem egy Miles Davis lemezt a nappali sarkában álló lemezjátszóra. Jegyzeteimet magam elé vettem, de nem tudtam foglalkozni az írással, a teraszról beszűrődött a kabócák monoton zsizsegése. Jobbnak láttam információt gyűjteni a sziget élővilágáról, így elindultam az Akropoliszra. Az út, mely egészen az ókori romokig vezetett, kiszáradt mezők között vitt. Emberrel nem találkoztam, csupán néhány tehén heverészett a fák árnyékában. A hegy tetején állva a tenger folyékony mosószerre hasonlított, mely kitartóan habzsolta a part menti köveket. Ismeretlen utakon kanyarogtam vissza a város felé, a kora délutáni napsütéstől megfájdult a fejem. Émelyegtem az éhségtől, de nem volt kedvem beülni sehová. Miután elértem a partig, a város végében álló kockaházak között hazafelé vettem az irányt. Fejem felett komplett generációk zsúfolódtak össze a pár négyzetméteres teraszokon, a megpörkölődött báránybőr szagától ismét felfordult a gyomrom. Hazaérve megláttam egy kartonpapíron fekvő macska mozdulatlan testét, amint kövér legyek köröznek felette. Két hét után először éreztem magam idegennek ezen a szigeten.
A konyhában a bárszékre rogytam, puszta kézzel nekiestem egy feta sajtnak, amit a hűtőben ácsorgó Ouzóval öblítettem le. Ajándéknak szántam, de a sokadik egyedül töltött napom után, a hideg konyhapadlón állva jogosan merült fel bennem a kérdés: úgy mégis kinek? Családi látogatásaim egy rosszul koreografált, amatőr színházi előadáshoz hasonlítanak, melyben a dialógusok az időjárás és a gazdasági helyzet közhelyből tákolt tengelyén mozognak már hosszú évek óta. Ahogy kitartóan haladtam a piás üveg alja felé, odakint egyre jobban feltámadt a szél. Tompítva a fejemben zúgó rovarok áriáját, feltettem újra a Miles Davis lemezt, de ami korábban búgó szaxofonok és játékos cinek összjátéka volt, az most sercegő, disszonáns dallamokká torzult. Valami történt a lemezjátszóval, mert a többi lemez se működött: se a Doors, se a Neil Young, sem a Hair. Már elég későre járt, amikor valaki kopogtatott a bejárati ajtón. Az ajtóban a szemközt lakó idős néni állt, akivel érkezésemkor kedélyesen elcsevegtünk a sziget csodálatos vonzerejéről. Most azonban kiabált velem, miközben egyfolytában a fák felé mutogatott, ahonnan a kabócák hangja hallatszott. Kótyagos volt a fejem az italtól és a nehéz görög szavak ingerültté tettek, így mikor már sokadjára sem sikerült csendre bírnom a fekete ruhába bugyolált asszonyt, rácsaptam az ajtót. Megpróbáltam aludni, de miután lekapcsoltam a recsegő lemezjátszót, a kabócák berágták magukat hallójárataim útvesztőibe. Odakint nem csendesült a vihar, pórusaim Ouzótól és fetától bűzlöttek. Lehúztam a redőnyöket, becsuktam az összes ablakot, de a hang már belém fészkelte magát, nem zárhattam ki. Megpróbáltam haladni a jegyzeteimmel, de a betűk szorgosan menetelő hangyákhoz hasonlítottak. Fogtam a papírokat, és elindultam a város túlsó végén lévő tengerpart felé. A kialvatlanságtól felerősödtek agyam vészjelzései. Nem ismertem senkit, de engem mintha mindenki ismert volna. Az óvárosban dús szemöldökű öregemberek néztek a függöny sarkából, kisgyerekek húzódtak félre előlem a macskaköves utcákon, telt csípőjű nők súgtak össze a hátam mögött. A szél gorombán tépázta a szuvenírboltok napernyőit, az út szélén szemeteskonténerből falatozó macskák bámultak rám. Már laposan sütött a nap, mikor végre elértem a tengerpartot, ahol kimerülten nyúltam el az egyik rozoga nyugágyon. Akkora szélvihar volt, hogy a meleg homokot az arcomba fújta. A kabócák búgása olyannyira felerősödött, hogy a fülemből meleg vércsík indult a nyakam felé.
A szél zúgásában egy segélykiáltásra lettem figyelmes. Szívem vadul kalapálni kezdett, régóta nem hallottam már ezt a hangot, mindig volt egy lemez, egy nő, egy tanulmány, ami elnyomta. Cipőmet hátrahagyva futottam be a hullámok közé, a kavargó homoktól alig láttam valamit, jegyzeteim vadul keringőztek körülöttem. A fölém tornyosuló hullámok gyomorszájon vágtak és többször visszadobtak a partra. Kétségbeesetten úsztam a hang felé, miközben a szél papírgalacsinként görgette a rozsdás nyugágyakat. Ezúttal meg akartam menteni. Minél jobban küszködtem az agresszív víztömeggel, az annál erősebben tartott vissza. A kabócák rendületlenül mondták a magukét a fülembe, de ahelyett, hogy elhessegettem volna őket, próbáltam megérteni, mit akarnak közölni velem. Nem tudod megmenti, bármennyire is szeretnéd! Az emeletes ágy örökre üres marad, ahogy a ruhák sem kerülnek elő a zsákokból, sem a játékok a padlásról. Tudom, hogy nem az én hibám volt, és most bűnbánatomat úgy nyelik el a hullámok, mint annak idején őt. Már kristálytisztán hallom a bűntudat frekvenciáját, ideje átkapcsolnom másikra. Nem kapálózom tovább, hagyom, hogy a testem elernyedjen a hullámok ölelésében. A felhők elvonulnak, az eget bámulva tűnik fel, hogy a kabócák helyett már az öcsémet hallom. A nevetését, mikor a talpát csikiztem, a szuszogását, ami megnyugtatott minden álmatlan éjszaka, és az őszinte, érdeklődő kérdéseit, amelyekkel rácsodálkozott a világ dolgaira. Csupán ezek maradtak belőle, miután elnyelte őt egy, a mostaninál sokkal kisebb, de annál veszedelmesebb víz. Most már szeretném, ha itt maradnának, mert amíg velem vannak, nem hallom a kabócák szemrehányását.
(Fotó: Sebastian Arie Voortman, kép forrása: Pexels)