Higgadt, békés ember volt nagyapám, idősebb Halász Lajos, nyugalmazott mészégető. Egyensúlyából alig tudták kibillenteni. Nem csoda. Annak az embernek, kinek munkájához az alapot az erdő, a fák balzsamos illata, a madárdal, a szél és a vadak zaja adja, annak nem kell se tablettákkal, se egyéb mással kezelni lelki sebeit. Nem is nagyon emlékszem tőle indulattal teli, vagy zavaróan hangos szóra. Tekintetével olyan rendet tudott parancsolni a legvirgoncabb gyermekcsapatban is, hogy azt Géza bácsi, az általános iskola testnevelő tanára is megirigyelhette volna, pedig neki a hangja mellett még sípja is volt, mégsem tudott fegyelmet tartani közöttünk. Nagyapa szelídsége és békéje kivételes volt, közelében szívesen tartózkodtak az emberek, haragosáról nem nagyon tud a családi legendárium.
Nyugalmát csak két dolog tudta befolyásolni: a békák és a turisták.
– Prácovní úráz! Foglalkozási ártalom! – mondta bajusza alatt, ha e két rettenetes népség került szóba, miközben hosszúkás, tótos fazonú filckalapját húzta a fejébe, s az alól kukucskált ki huncut mosollyal. Valahányszor eszembe jut e jellegzetes mozdulata, könny gyűlik a szemembe. Drága, gyetko, drága nagyapó, de hiányzol!
Nem tudtam vele sokat játszani. Elfoglalt, dolgos ember volt, mint a bükkszentiek, azaz – a falu régi nevéből eredően – az újhutaiak zöme. A hegyek zordabb világa megkövetelte az itt élőktől a szorgalmat, különben nem futotta volna a betevőre. A faszén- és mészégetés szezonjában a férfiak hetekre elvonultak, hol boksát, vagy kemencét őriztek, hol lekocsiztak az áruval az alföldre. Ha pedig idehaza voltak, a család mellett, akkor az elmaradt munkát próbálták bepótolni: szénát kaszálni, lovat patkolni, vagy épp autót javítani, elvégezni a ház körüli teendőket. A tél errefelé hosszú volt, szorításától mindenki félt, időben kellett felkészülni rá. Épp ezért kevés olyan emlékem van róla, mikor csak kettesben voltunk, feladat nélkül.
Egyszer kivittek pár napra, apámmal együtt, a fennsíkra, az óriás-kemencéhez. Akkor láttam a legsimábbnak az amúgy naptól és hőtől cserzett arcát. Csak ült némán az éjszakában, mozdulatlanul, mint egy gyakorló zen főpap, s nézett bele nagy figyelemmel a kemence torkából ömlő, vörös hőségbe. A poklok kapuját látta-e benne tátongani, vagy mit, de olyan átszellemült volt egész lénye, hogy szinte teljesen megfeledkezett a környező világról. Rólam is. Apám kotorgatta csak a füstölgő réseket. Befedésükkel a minél lassabb égést szerette volna elérni, hogy jó minőségű, tiszta meszet tudjanak kinyerni a kemencébe kupolaszerűen rakott kövekből. Gyermekfejjel félnem kellett volna a bükki rengetegben, de egy pillanatra sem jutott eszembe sziklaszilárd jellemű nagyapám közelében a félsz. Hallgattam az aranysakál közelben kaffogó hangját, a baglyok huhogását, s mivel a nyári szünet eleje, Szent Iván-éj időszaka volt akkor, ezért a zölden kóválygó, táncukat járó szentjánosbogarak bűvöletében úgy éreztem magam, mint egy elvarázsolt birodalom mesehőse. Lecsukni sem akartam álmosságtól résnyire szűkült szemhéjamat, annyira elkábítottak a piros és neonszín szikrák. Végül mégis valahogy elszunnyadhattam apám ölében a puha, bársonyos éjszakában, mert arra riadtam, hogy robban a békakő, a zsabica. Menten el is szégyelltem magam. Zavartan dörzsölgettem ki a csipát a szememből, mert tudtam, hogy csakis az én hibám lehetett, hogy mészkő helyett olyan anyag is belekerült a kemencébe az aprókő, a vaha cipelése közben, mely a tűzben nagy pukkanással törik darabokra. Emlékszem a karcoló, érdes tenyérre, nagyapó megnyugtató simítására. Aztán már csak arra, ahogy kicsorran az álom méze – a nyálam – a szám szélén.
Szerettem vele a kocsmába sétálni. Odafelé menet foghattam ezt a kérges kezet. Halkan kaptattunk fel a meredek utcákon, hatalmas, kimért léptei voltak, s én próbáltam olyan ütemben lépkedni, ahogy ő. Persze hogy nem sikerült, de erős karjával, megtartva minden lépésnél, kicsit a levegőbe emelt, így megnyújthattam azokat, hogy egyszerre érhessen lábunk a földre. Szoknyám majdnem a derekamig libbent fel ebben a nagy lendületben. Derűsen nézett le rám a kocsma ajtajában, majd tréfásan mondta:
– No, mivel ilyen ügyes voltál, kaphatsz valami finomságot!
Boldog voltam, olyannyira, hogy azt se tudtam, hogy melyiket válasszam a krémes, a mignon és a linzer közül. Általában ez a háromféle sütemény volt csak, ráadásul mindegyik ugyanolyan füstízű. Akkoriban még nem volt sehol sem dohányzási tilalom, a férfiak úgy szívták egymás után a talpas Kossuthot, hogy levegőt sem lehetett kapni a szűk, zsibongástól hangos helyiségben. A bádogpult szeszszagú nedvességétől is undorodtam, meg a borgőzös bácsik érintésétől, akik minduntalan megcsavargatták ujjaikkal arcomon a bőrt, de nagyapóval még ez is jó volt. Nyeltem a dohányízű mignont és érdeklődve figyeltem, ahogy egyszer csak hirtelen tótra változott a beszélgetés nyelve. Tudtam, annak ellenére, hogy én nem látom a felnőttek takarásából, most idegen léphetett be a kocsma ajtaján. A huták népe, kiknek őseit annak idején a felvidéki szlovákok közül telepítették be e vidékre, gyanakvó és zárt közösséget alkotott. Ha ismeretlen csöppent közéjük, akkor ösztönösen cserélték fel a már hétköznapi életükben használt magyar nyelvet a szlovákra, hogy egyetlen szót se érthessen a diskurzusból a közéjük keveredett. Akit aztán jelenlétében szemtelenül kibeszélt a kocsmai közönség. Valahogy így:
– Kihez jött ez?
– Hát a Petőfiékhez.
– Hogyhogy? Csak nem oda udvarol?
– De, de. Valami pincérfiú a városból. Nem tudja, mire vállalkozik ez! Ikrek közül választani!
– Mondjad neki, hogy kösse fel a gatyáját, a szép jányból egy is elég a háznál, nemhogy kettő!
Persze, mindezt szlovákul, s a legtöbbször nagy nevetéssel zárult a messziről jöttek kifigurázása. Az óvatlan betévedő végül zavartan távozott az összekacsintó szemek kereszttüzében.
A kocsma amúgy is fontos eleme volt a férfiak életének. A hosszú távollétek után itt cseréltek információt, itt adták át egymásnak a fontos híreket, s ez volt a legjobb hely a feszültség levezetésére is. Az alkohol segített nekik a bennmaradt gőz kieresztésében. Ami azért is volt hasznos, mert a vasárnapi pofozkodás eredményeként hamar megnyugodtak a kedélyek. Olyannyira, hogy a következő heti, kemencéhez való kitelepülések során már kivasalt ábrázattal és a legnagyobb egyetértésben tudták a rendkívüli körültekintést igénylő és nehéz fizikai munkával járó műveleteket elvégezni. Ilyenkor együtt főztek, együtt aludtak, bajos lett volna, ha mindeközben kibékítetlen ellentétek ékelődnek közéjük. Nagyapó, mint mondtam, amúgy sem szerette a vitát. Igaz, amit és ahogy ő mondott másoknak, annak mindig volt foganatja a normális emberek között. No, igen. A normálisak között. De a turista, kinek sikerült őt kihozni a béketűréséből, nem ezek közé tartozott. Legalábbis nagyapó szerint.
– Nem értem én az ilyet! Egyéb dolga sem akad ezeknek, mint a világot járni céltalanul. És minek járják, nem tudom. Ha legalább tanulnának belőle, megérteném. De így, hogy egyik fülükön be, a másikon ki – morgott nekünk odahaza. Mikor láttam, hogy az én birkatürelmű nagyapám úgy kanalazza ki a káposztalevesből az apróra vágott bobájkát, hogy az beteríti a szuterén falát, akkor éreztem, hogy azon kevés emberfajtával sikerült összeakadnia, akit ő nagyon nem szívlel. Mesélte, hogy a kíváncsi turisták úgy tolakodnak oda hozzájuk, hogy mindig hátráltatják őket a munkában.
– De ezeknek beszélhetek. Nem értenek a szép szóból. Gondoltam, ha abból nem, hát akkor menjen. Majd ért másból – mondta.
Az egyik legengedetlenebb turista történetét sosem fogom elfelejteni. Ahhoz azonban, hogy a jelenkor fiatal olvasói is megértsék, ismerniük kellene a 70-es, 80-as évek kirándulóinak egyenöltözékét, s annak egyik alapdarabját, az esőköpenyt. Akik már éltek akkoriban, azoknak emlékeik lehetnek a különféle, vad színű, rossz minőségű polietilénből készült lebernyegekről, melyek veszettül hangosan susogtak, mint a nyárfa levelei az erős szélben. Az esőtől úgy-ahogy megvédtek, de könnyen szakadtak és – olvadtak. A kemencék és a boksák közelében nagyon magas a hőmérséklet, s nagyapa semmiképp sem szerette volna, hogy bárki fia-borja mályvacukorszerűen zsugorodjon össze, ezért többször szólt szép szóval, aztán már kevésbé széppel. Állítólag a turista még ezek után sem fogadott neki szót, s egy óvatlan pillanatban odasettenkedett a kemence szájához. Nagyapó odahaza, este csak úgy kiabálta az alacsonyan repülő bobájkák kíséretében: – Képzeljétek el azt a szerencsétlent! Úgy kapódott össze pillanatok alatt az a kék műanyag, mint mikor a rosszul rakott boksa omlik össze hirtelen. Lett is nagy jajgatás, le kellett vágni róla a keményre égett esőköpenyt.
Valószínű, komoly riadalom lehetett részéről az a pillanat is, bár férfiember létére nem szívesen vallotta volna be. Csakúgy, mint azt a fóbiáját, melyre fia, azaz édesapám jelenlétében derült fény egy alkalommal. Ahhoz az óriáskemencéhez mentek fel éppen, ami a Nagy-mező közelében volt rakva. Már égetés után voltak, a kihűlt köveket kellett széthordaniuk. Igen ám, de nagy eső volt előtte, s a gödör mélyén összefolyt vízben sok száz béka vert tanyát. Nagyapó, bármennyire is a rend és fegyelem híve volt, mikor meglátta a temérdek kétéltűt, kijelentette: – A munka mára véget ért.
Édesapám nem értette először, miért szeretne ilyen hirtelen hazaindulni az öreg, aztán, mikor meglátta a szemében a bizonytalanság szokatlan, szürke árnyékát, mentvén a helyzetet, a saját kezével, egyenként hordta ki a mélyedésből a békákat. Utána sikerült elvégezniük a kiszabott munkát, így helyrebillenhetett nagyapó lelki egyensúlya is.
Egyetlen eset volt még, mikor kétségbeesettnek láttam az én szeretett nagyapámat. Hetvennyolc éves korában, már a puha diktatúra idején. Mikor lejárt a személyi igazolványa s meg kellett újítania, a korábbi, szigorú rendszerben szocializálódott kisöreg totális pánikba esett. Ugyanis a friss rendelkezések értelmében az adatokat eredeti forrásból, hivatalos iratokkal bizonyítva kellett a tanács ügyintézője elé tárni. Nagyapó el is ment a helyi plébániára, ahol azonban kiderült, hogy neki valójában nem az a neve, amiről ő tudott. Halász Lajos helyett Halász Alajos volt a születési dátuma mellé kanyarítva. Rémületében azonnal azt kérdezte a hivatali alkalmazottól: – Engemet ezért nem fognak lelőni, ugye?!
Látható, hogy a korszak módszerei olyannyira hatásosak voltak, hogy azokkal még az ő betonszilárdságú alapjait is sikerült megtörni valamennyire. Azt már nem tudom, hogy mit szólna, ha észrevételezné, hogy a jelenkorban is maradtak vissza ezekből az eszközökből. De az biztos, hogy végtelenül elkeserítené, ha látná, hogy Bükkszenten se igazi, nagy tél, se igazi, nagy hó, de még mészégetés sincsen. Egy jó darabig megpróbálták életben tartani ezt a hagyományt is, hogy idecsalogassák a turistákat, azt a fajt, akiktől gyetko annyira viszolygott. De csak ideig-óráig sikerült mindez. Vége lett annak is, mert egyszer minden véget ér, minden elmúlik, elpusztul, meghal, csakúgy, mint az én drága nagyapóm, idősebb Halász Lajos, vagy, ahogy a hivatalos iratok mondják: Halász Alajos.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Bükki Mesék online magazin.
(Fotó: Roger Starnes, kép forrása: Unsplash)