“most nem azért szállok a fénynek,
hanem magamért, hogy tudjam, hogy élek”
Nyugodt éjszakám lehetett volna, ha nem csak három órám van az alvásra, és ha valóban aludtam volna. Biztosan elszenderedtem egy-egy rövidebb szakaszra, de az álmok akkor is a nagy fehérséget, meg a bakancsom orrát mutatták. Talán mocorogtam is, meg-megrándult a lábam, ahogy a kutyák szaladnak oldalukra dőlve alvás közben. Egyedül vagyok a sátorban. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal átmasszírozom a lábfejem és a lábszáram, kis tűszúrásokkal pezsdül a vérkeringésem, teszi a dolgát. A polifoamra dobott lámpa fényében ellenőrzöm a holmimat. Felcsatolom a beülőt, minden rögzítést kétszer megrángatok, jól tart. Erre kerülnek a karabinerek és a kötelek. A meleg víz ISO-val keverve, kulacsban simul a testemhez a dzseki alatt, így nem fog megfagyni. Az időjárási ablak végre itt van, ez persze azt is jelenti, hogy nem csak én indulok el ma, azaz sokan leszünk. Végigsimítok az oxigén nélkül jelzésen a pehelydzseki vállán, benne bízom, ha tumultus alakulna ki. Kapar a torkom, óvatosan köszörülöm. Olykor, ha erősebben köhögök, kellemetlen ízű váladék szakad fel. Azután egy ideig könnyebb a légzés, kevesebb a kaparás. Lefekvéskor megvolt a hangom, ha reszelősen is, talán most is megvan még, nem próbálom ki. Ráveszem a zsákot a hátamra, billegtetem, hogy kiderüljön, jó-e a súlyelosztás. Fejemre húzom a sapkát, szemüveget, fejlámpát és a légszűrő maszkot, kimászok a sátorból. A szélcsend itt nem létezik, egy hevesebb lökés jégszilánkokat vagdos hozzám. Már nem zárom össze a szemem a síszemüveg mögött, mint kocsimosásnál, amikor a szélvédőre spriccel az első adag víz. Szinte jólesik a hideg, kiélesíti a figyelmem, nem érzek sem álmosságot, sem fáradságot. Végigveszem, minden nálam van-e, aztán megteszem az első lépést. Már két hónapja járom ezt a hegyet, a barátomnak érzem, még ha ő tartózkodóbb is velem. A hegy él. Szokásai, sőt rigolyái vannak. Szerintem érzelmei is. Láttam már boldogan ragyogni, képes szeretni, de gyűlölni is. Nem beszél, de én értem a nyelvét. Roppanva ritmizál a bakancs a hóban, lépéseim határozottak. Tudom, mit akarok, és hogy merre keressem.
Pontos időbeosztás van a fejemben. Alkalomadtán ellenőrzöm a karórámon, mennyit haladtam, és amikor a nap első sugara szikrákat csihol a hótakaró tetejére, pont ott tartok, ahol terveim szerint lennem kell. Káprázatnak tűnik, hogy ennyire közel vagyok a Naphoz. Ha nem kellene spórolnom a mozdulatokkal és nem kapaszkodnék a cipőm minden szögével a hegy havas felszínéhez, felnyújtóznék, hátha elérhetem. A légzőmaszkot már levettem az előző megállónál, éjszaka sokat segít, de a hegyet telibe kapó napsütésben hamar felmelegszik alatta az arcom. Iszom egy kortyot, és úgy döntök, itt az ideje az első zselének. Ez is ki van számolva, de figyelnem kell a testem jelzéseit, vagy fel kell ismernem, ha megpróbál tévútra vezetni. Ha azt súgja, nincs szükségem táplálékra, hazudik. Persze, nem is várom tőle, hogy paprikás csirkéről álmodozzon egy csúcstámadás alatt, de a kalóriák sunyin hagyják el a testemet, és végül nem lesz üzemanyagom.
Fehér háttérben két láb, ez lehetne a festmény címe, amit a szemem már jó ideje az agyamba pingál. Hangot csupán én adok a mászás szimfóniájához. Egyedül lenni azonban nem egyenlő a magány kínzásával. Értem, miért kelt sokakban félelmet, de engem mindig is vonzott. Nem vagyok embergyűlölő. Sok barátom van. A sok mondjuk relatív, de szép számmal akadnak, és ezek kölcsönös barátságok, kölcsönös tisztelettel, kölcsönös szeretettel. Azok azonban, akik minden pillanatukat emberek közt töltik, csak hogy ne érezzék magukat egyedül, szerintem tévednek. Mindenki egyedül van. Az univerzum, ami benned lakik, csak előtted mutatja meg magát, vagy előtted sem. Mert nem bújik elő a család ünnepi asztalánál, a pénteki bevásárlásnál vagy a meetingen. Talán még szeretkezés alatt sem. De ha valaha kipréseltél még húsz fekvőt, pedig már a negyvenedik is tépte a mellizmod, ha bevállaltál még öt kilométer futást, mikor már harmincnál fel akart robbanni a combod, ha kettlebellt ölelve csináltál még tíz felülést, pedig száznál már sírásba fordult a légzésed, akkor valamicskét már kitapintottál az univerzumodból.
Nehéz szakasz jön. Idegszálaim a hó hangját, a kesztyű csúszását figyelik a kötélen. Ne kapkodj! Egyetlen hiba végzetes lehet. A hegyen hiába kérnél bocsánatot. Nem segít a gyónás után leszurkolt Miatyánkok száma, és anyád sem simogatja meg a fejed, hogy semmi baj. Az erőlködéstől tompán hörgök. Ha nem cibálná a szél a dzsekit, bizonyosan kihallatszana a szívem dörömbölése a mellkasomból. Kitámasztom a lábam, de a jégfal kilöki magából a vasat. Akkor próbáld újra, kicsit arrébb, ez az, itt megköt. Újabb húzás jöhet. A párkányon megpihenek. Csábít, hogy hanyatt vágjam magam, amíg a pulzusom visszaáll, de a nyugalmi állapot meg én már hetek óta nem találkoztunk. Süttethetném magam mínusz húszban a napfény hamis melegével akármeddig, akkor sem érezném úgy, hogy egy szendvics elmajszolása után már mehetnék is tovább. Az étel gondolatára fellázad a gyomrom, harákolok, mint nagyapám a nyolcvanadik évében. A hóba köpök. A nyálam szürkén habzik. De lehet, hogy csak a párás szemüveg téveszt meg. Megmozgatom a lábujjaim, bár a cipő szorosan fogja őket, a rutinellenőrzést el kell végeznem. Lehúzom a kesztyűt a fogammal, ebben is elfáradok, jobb, ha egy darabig nem vállalkozom ilyen vetkőzésekre. Darabosan matatok a zsákban, hogy előtúrjam a recovery szeletet. Az ujjaim egy kezdetleges roboténál is ügyetlenebbek, inkább foggal tépek egy falatot. Ennyi elég lesz, a csomagolást lerágom a kemény masszáról, aztán a zsák nyitott szájába köpöm, mintha madár volnék, aki a fiókáját táplálja. Sokáig forgatom a számban, nem várom meg, míg elfogy, újra elindulok. A nap égeti a tarkóm, a levegő fagyasztja a végtagjaim. Mozognom kell, és az idő kérlelhetetlen, az elvesztegetett percek nem szépítik az engem szimbolizáló kék pötty helyzetét a jelzőn. Lassulok.
A simább szakaszon egyenletesnek és stabilnak érzem a járásom, ettől egészen megvidámodom. Bizonyára lehet örömök nélkül is élni. Egyébként is, mi az öröm? Apám például boldog volt, amikor megszáradt a lakk az asztalon, amin hetekig dolgozott. Büszke voltam a munkájára. Kisgyerekként próbáltam én is élvezetet lelni a szögelésben, méricskélésben, fűrészelésben, de nem ment. Anyám pedig sugárzott, amikor vasárnaponként apám lakkozott asztalára emelte a cimetes almás pitét. Csodáltam érte, mindenért, amit nap mint nap megtett értünk, fáradhatatlanul. A napi feladatokban azonban én inkább szemlélődtem. Az értelmüket kerestem. A tanulásban egészen kitartó voltam, akartam egy diplomát, de nem gondolkodtam arról, hogy mire használom majd. Kellett, és kész. Viszont amikor leszaggattam a víztározó dombjáról a Mountain Bike-kal és jókorát zakóztam az út menti csipkebokorban, sírás helyett elöntött a boldogság, végre… Akkor is vigyorogtam, amikor anyám jóddal kenegette a mély horzsolásokat. Esküszöm, hogy nem éreztem fájdalmat! Attól kezdve ezt a katarzist kerestem. Persze, el tudtam nyomni a vágyat. Tettem a dolgom, ahogy bárki más. Dolgoztam az irodában, néztem, hogyan tolja ki magából a cifra táblázatokat a nyomtató, de nem éreztem semmit. Se reggel, amikor bementem az irodába, se este, amikor haza. Akkor se, amikor a lecsó főtt vagy amikor a balatoni nyaraláson a stégen söröztünk a haverokkal. Pedig sokat nevettem.
“ha maradok ez időn, a díványon, heverőn tétlenül elvesző, nem mozdult teremtő, az elemészt”
Nem hiába keresgéltem a sajátos boldogságom, először a mászófalon találtam meg, aztán a sziklákon, majd kétezerötszázon, négyezren. Megértem, hogy valaki azért töri magát, hogy előléptessék, én meg azért, hogy magam lépjek előrébb. Igaz, vízszintesen is gyűjthettem volna a kilométereket, de abban számomra nem volt haladás. Valamiért felfelé kerestem mindig is a magam gyönyörét. Persze valamennyit a szerelemben is leltem. Főleg, amikor a lányban felismertem az enyémmel azonos szenvedélyt a magasság iránt.
Egy pillanatra megállok, körülnézek. Egyre több az ember a hegyen. Mozgó színkavalkád. Zajosak. Pedig itt senki nem beszél. Nincsenek kurjantások, mint amikor a vadat hajtják az erdőben. Mégis belezavarnak a belső csendembe. A távolban tarka sor kígyózik, olyan, akár az imazászlók füzére, innen úgy tűnik, lengeti a szél. Jobb láb előre tol. Valaki beszél hozzám? Nem értem, csak blabla. Ha felemelném a fejem, talán látnám, honnan jön a hang. Bal láb előretol. Én zihálok, vagy a többiek? Őrülten idegesít. Jobb láb előretol. Még mindig a saját lábnyomomban vagyok? Hiszen léptem. Hangosabb a blabla. Gyerünk, emeld már fel a fejed! Nem messze tőlem, a kifeszített kötél mentén hullámzik egy kanárisárga folt. Integet. Jobb kar, gyerünk, vissza kellene inteni és odakiáltani: “Hahó, sorstárs, minden oké! Megyek, megyek fel!” Túl nehéz a beszéd, csak kásásan motyogok. Bal láb előretol.
Már közel a csúcs. Hunyorognom sem kell, ahogy az alaptárborban, ahhoz, hogy tisztán lássam. Sötét felhőt húzott a nyakába, mintha sálra volna szüksége. Enyhült a nap ereje. Ez azt jelenti, hogy jóval későbbre jár, mint ahogy a terv szerint ide kellett volna érnem. Néhány órát vesztettem, de van még tartalékom, lennie kell! Tekereg előttem a színes kígyó. Még ők is felfelé tartanak, jó helyen vagyok.
A zsákomra ülök, az óra számlapjára nézek, már az ereszkedés tervezett idejét mutatja. A homlokom a tenyerembe támasztom, itt az idő dönteni. Az egyetemen egyszer-kétszer szívtunk füvet. A srácok az ágyuknak dőlve röhögtek, hogy elindult a padló meg a fal. Én nem nevettem. Vissza akartam kapni a józanságom. A parketta ne mozogjon alattam, a tapétán ne táncoljanak rusnya virágok! Legyen biztos, amit megfogok, amin ülök, amit látok. Ha kénytelen voltam repülőre szállni, akkor is hiányzott a kontroll. A döntéseket magamról mindig nekem kell meghoznom. Nincs ilyen, hogy szerinted most mit csináljak. Honnan tudhatná azt bárki is, hogy számodra melyik a helyes döntés? Még a doktor is eléd tolja a papírt, beleegyezel-e a beavatkozásba. Pedig nem vagy orvos, honnan tudhatnád, mi a jó neked? De akkor is döntened kell! A körülmények ismeretében, szokták mondani.
„a múlandóság a kabátgombom, elfelejtem, hogy mindig hordom”
Ez itt az én testem. Sokat és keményen dolgoztam azért, hogy erősebb legyen. Képes vagyok uralni, képes vagyok arra, hogy elérjek egy nyolcezres csúcsot! Ahogy korábban is. Ha várok néhány percet… maximum annyit, nem többet! Hogy legyen egy kis tér előttem. Ha átmozgatom a lábam és a karom, akkor meg tudom mászni a végső szakaszt! Talán iszom is. Itt cipelem már vagy… mennyi is? Tizenkilenc, az akkor tizen…, most akkor még két óra, aaaz… Szóval itt van az ISO valahol, csak ezt a tépőzárat kellene… beférne a kezem, ki tudnám húzni. Hé, ne lökdöss, öreg! Én is várok! Nem értem, mit hablatyolsz, én oxigén nélkül… Hol is a jel? Csak rá kellene mutatnom a dzseki ujjára! Ide.
Na ugye, hogy tudok gyalogolni! Ezzel a tempóval hipp-hopp fent leszek, ott majd beizzítom a mobilt. Istenem, akkor jön az ordítás, hallani fogod, Hegy, hallani fogod!
“szaladok utakon, keresek kutatok, magammal maradok, egyedül hagyhattok, ez az enyém”
Csak jobb és bal, ez szinte már rohanás. Eltűnt a színes, tekergő kígyó előlem.
“iszom a végtelent, hiszem, hogy vége lesz, tejúton szaladok, hideg van idefenn, csodaszép”
Kocog a fogam. Nem csoda, már eltűnt a nap. Mennyi csillag! A hegy éjszakára levette a felhősálat, csendesen levetkezett, majd felveszi, ha jő reggele, a kikelet. Hát, ez nagyon vicces! Hogy képes vagyok itt általánosból hozott verset… Ki is? Na, itt van a nyelvemen…Petőfi! Ez az! Széthasad a fejem. Szívem, szívem, hallasz? Csavard fel kicsit a fűtést, és gyere, bújj ide! Mennyivel magasabb vagyok nálad! Szeretek kiskifli lenni, tudod! Megnyugszom, amikor mohón bekanalazol. Ilyen csúnyán köhög a gyerek? Szerelmem, hozd azt a szirupot! Hol is…? Jobb lenne neki tiszta levegőn, nem a városban! Látod, mindig mondom! Rád hasonlít. Pont úgy mosolyog, ahogy te, és a haja is olyan selymes, mint a tiéd. Így morzsolom az ujjaim között a barna fürtjeit, akkor kacag. Hallod, hogy kacag? Már nem is köhög.
“most háttal az embernek elalszom vermekben, úgy érzem egyszerre te felhő vagy, én pedig repedés”
Ha kialudtam magam, indulok Nepálba. A csomagok már napok óta készen állnak. Kivettem közben ezt-azt, mást meg betettem. Mindenből van tartalék, de azért a súlyra is figyelni kell! A repülőn épp úgy, mint mászás közben. A súly. Igen. Az élet súlya. Engem mindig ez nyomott. Hogy mindent jól csináljak. Ahogy például a szomszéd Feri: rendes ház, rendes állás, rendes kert, rendes kutya. Isten látja lelkem, volt idő, mikor még irigyeltem is érte. De rájöttem, rendesen dolgozom én is. Talán nem nyolctól négyig, és nem ingázok, nem ülök dugóban, meg irodában nap mint nap, de pontos menetrend szerint teszem a dolgom. Rendesen szeretek, rendesen élek. Élni sokféleképpen lehet, és meghalni is. A halálban csak annyi a közös, hogy a szív nem dobog tovább. Arról azonban végtelenfélét hiszünk, hogy mi történik ott velünk, és mi jön azután. És ez esetben a hitünk csupán a saját magunk bizonyossága lehet. Azt senki sem tudja, hol áll majd az úton a stoptábla, de azt igen, hogy legvégül csak a csend marad.
“ölel a külvilág, nem beszél, gödröt ás, nevel és megbocsát, tanít és kiabál magadért, de nem azért”
Az idézetek Szabó Balázs Ikarosz című dalszövegéből származnak.
(Fotó:Skitterphoto, kép forrása: Pexels)