A hangom álmában énekel. Szétterjed, gurul, mindent betölt. Csillogó üveggyöngy a reggeli fényben. Mezítláb rálépek és nevetve kiszökik a lábujjaim közül. Ha jó kedve van. Ha nincs, talpam alatt szűköl és nyüszít. – Eredj már! – mondom neki ilyenkor, de ő csak lapít és szorít.
A hangom jókedvében a hangszálakon csücsül és hintázik, nagy loboncát fújja a szél. Ha rosszkedvű, csak lógatja a lábát némán.
A hangom, ha kutyát lát, ugat. Ha kölyökmacskát, ellágyul és dorombol. Ha mentő jön, szirénázik. Az utóbbi időben rákapott a trágár kifejezésekre is, nem tudom, hol tanulta őket. Mondom a hangomnak, hogy ezt fejezze be, de nem hallgat rám.
A hangomat megdicsérik, erre rögtön elkezdi magát mórikálni. És én csak nézem, hogy kire ütött ez a hang, aki szemrebbenés nélkül flörtöl mindenféle más, jöttment hangokkal. Aggódom az ízlése miatt. Carusot, Carrerast, Callast ajánlok neki, de ő Zámbó Jimmyért rajong. A hangom szereti a drámát. Szeret mellben rezonálni. Búg. Mit tegyek? Hiába. Nem vagyok ura a hangomnak.
A hangom fölényesen azt állítja, hogy ő volt előbb. Belőle lett minden. Én semmit sem értek. El akarom neki mondani, hogy…, de kiröhög.
A hangom, fogalmam sincs, hol tölti az éjszakát. Nem beszél róla. Lehet, hogy visszatért a nagy egyetemesbe? Rájövök, hogy tényleg alig tudok róla valamit.
A hangom nem igaz, hogy nem tud engem elhagyni. Tud. El is megy egyszer, de aztán visszajön. Akkor nagyon megijeszt. Azóta mindketten rosszul tűrjük a stresszt. Nem szereti a kiszáradt torkomat, irritálja a túl édes, sós, savanyú, erős és keserű. Utálja a cigarettafüstöt. Friss levegőre vágyik és lágy dallamokra. Szereti a csendet.
A hangom mostanában nincs jó formában. Erőtlen, fakó. Az állandó reggeli rekedtsége aggaszt. Ha szóba hozom neki a fül- orr- gégész ismerősömet, karcosan rám mordul. Időnként nem hasonlít saját magára sem. Mindenen megsértődik és kiborul. Csak krákog és morog.
Elhatározom, hogy leülök beszélni vele. Mondom neki, hogy bízom benne, hogy szükségem van rá, hogy mennyire szeretem. Szedje össze magát.
A hangom szólni akar nekem, mondani valami fontosat, de nem tud. Nincs benne lendület, erő, alig értem. Teljesen elzöngétlenedett szegény. A torkom összeszorul. Belenézek nagy, okos szemébe és némán nyelek egyet. Sosem tudtam neki hazudni. Nekem nincsenek titkaim előtte. Jobban ismeri az érzéseimet, indulataimat, mint én magam. Neki én nyitott könyv vagyok. Ő nekem örök rejtély marad.
A hangom sípolva veszi a levegőt. Látom, hogy mennyire igyekszik érthető és hallható maradni. Kimeríti az artikuláció. Érzem, hogy el akarna szakadni tőlem, de még nem megy neki. Hát ott maradok mellette és fogom a kezét, amíg csak rezeg.
Másodközlés, az írás eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál.
(Fotó: Barthy Bonhomme, kép forrása: Pexels)