Sodródás, 1. rész
Korábban egy Incubator nevű irodában éltem mindennapjaimat, amit magamban keltetőként emlegettem. Az Incubator steril üvegfalain áttetsző szorgalom látványa olyan volt, mint egy gépesített farmé, csak itt neonfények alatt menedzserek növekedtek. Az érdeklődő szempár akár a teljes termelési folyamatlánc vertikumát végigkísérhette, az alsó szintektől haladva felfelé. Az alagsori és földszinti nevelőkamrák fiatal menedzserhajtásai a felsőbb szintek összeszerelő sorain nyerték el jól ismert öltönyös formájukat, ahonnan még feljebb, a futószalag végére érve, egy szigorú minőség-ellenőrzést követően, a működési engedély tanúsítványai, mindenféle jogi-, közgazdasági diplomák és egyéb, a vállalat brandjét reprezentáló tanácsadói plecsnik is a zsebekbe kerültek. A keltető a mindenkori világpiaci körülményekhez igazította üzemi kapacitását, a maximumon akár percenként, nyugodtabb időkben pedig óránként vagy naponta indította útjukra az újabb menedzsereket, akik további instrukciók nélkül a vállalat termelési, kereskedelmi és logisztikai divízióinak hatékonyságát indultak erősíteni.
A helyzet belülállóként azért árnyaltabb képet mutatott, igaz ez sem tette szebbé a látványt.
A folyosókon összeszaladó, kapkodó menedzserek csupán annyiban különböztek A csinovnyik halálának Cservjakovjától, hogy nagy sietségükben tüsszenteni sem értek volna rá.
Az állandó késedelem kollektív szorongása egy permanens fibrilláló szívverésként adta az ütemet. A munka rohamtempóban zajlott, meg hát minden más is.
Sietve írni, olvasni… szarni.
A teljesítmény kényszere a keltetőt elhagyva sem engedett.
Sietve pihenni, szórakozni… baszni.
Az Incubatornak – legalábbis a szerződésem szerint –természettudományos ismereteim miatt volt rám szüksége. A menedzsment számára ugyanis áthidalhatatlan értelmezési nehézséget jelentett, ha egy beérkező riportban vagy külsős jelentésben megjelenő kg, m², m³, CO vagy más, egzotikusabb mértékegység, furcsa nevű pH-értékekkel jellemzett kemikália, illetve jelentéktelen létforma latin neve pénzügyi kontextus hiányában tűnt fel. Feladatom profán egyszerűséggel bizonyos területek, bizonyos tömegű, térfogatú, hőmérsékletű és pH-értékű dolgok, valamint egyéb élő és élettelen lények értékbecslése volt, hogy a számsoraim a cash flow táblázatok megfelelő celláiba kerülhessenek.
Az osztályvezetőm egy idősebb menedzser volt. Talán a magas szintű kereskedelmi végzettsége, talán a rangjával járó kötelező menedzserallűrök hiánya miatt különös méltóság lengte körül. Szerénysége és alázatossága szokatlan gesztusokon keresztül nyilvánult meg, számomra mégis a mosolya mögött ásítozó hízelgés hiánya tette kedvessé.
Mind gyakoribb vállveregetései miatt eleinte úgy véltem, hogy nem titkolt autodidakta természetbúvár hajlamát szeretné rajtam köszörülgetni, és emiatt végül sztoikus nyugalommal törődtem bele abba a nehezítő körülménybe is, hogy az Erich von Däniken kötetekből magába szívott alapismeretei a természet és a történelem összefüggéseiről, ha nem is a tudás legjobb forrásai, de mégiscsak többet érnek a semminél.
Később keserűen emésztettem meg, hogy kapcsolatunk hagyományos 3Sz-es, úgynevezett szemiparazoid-szinergikus-szimbiózison alapult.
A csoportmegbeszéléseken a furcsa és titokzatos idegen voltam mellette – a gyeptégla, ahogy ezt a mosdóban és a büfében is visszahallottam kollégáim gúnyolódó párbeszédeiben –, akihez váratlan és szorult pillanatokban furcsa és titokzatos kérdéseket lehetett intézni, és amelyekre akaratlanul is még furcsább és titokzatosabb szavakkal feleltem.
– Mi a helyzet a védőidomokon mért perkolációkkal? – szegezte nekem villámkérdését egy válságmenedzsment ülésen.
Mire én:
– A deponáció mérsékelte az idom körüli degradáció kockázatait, így a modell szerint a heterogén fluidumok freatikus nyomás-levellációjának valószínűsége 0,3 alatt várható a következő húsz évben.
Mire ő, megkönnyebbülten:
– Sejtettem, hogy megússzuk, ti nem? – és ilyen alkalmakkor mindig számonkérően végigtekintett a jelenlévőkön, amire mindenki fellélegzett.
Egy szó mint száz, dísztudor voltam egy üvegkalitkában, sok vaskos jelentéssel besáncolva, amit törvényi kötelességből kellett megírnom, és amelyek az irattárban porosodva várták hogy leteljen a tíz év az iratmegsemmisítőig…
Utolsó itt töltött napjaim során a teljes menedzsmentet menedzselő menedzsment szorgalmasan készült az éves SOP-ra, ami szopként is szépen hangzik, és találó is, de kifejezőbb a kiadásoptimalizációs és premizálási értekezlet fordításából gyártott magyar akronimem, a KÓPÉ, az esemény pikáns rövidítésére. A KÓPÉ tudniillik a termelési osztályok alkalmazottainak bérracionalizálásából és a szükség szerinti leépítésekből várható kiadáscsökkentésekkel realizált megtakarítások év végi menedzseri prémiumokba történő kanalizálását készítette elő. Igen, a kanálisban mifelénk nemcsak szar folyt…
Az értekezlet a folyosón csak Crtl+X műveletként híresült el. Nem volt eleinte világos számomra, hogy a kivágás billentyűparancsa után önkéntelenül is várt Ctrl+V-vel mi is a helyzet. Aztán rájöttem, hogy ezen már rég szükségtelen rágódni, a könyvelés megbízható makrói automatikusan gondoskodtak a fizetéskurtítások átvezetéséről a menedzseri prémiumok soraiba. Mi több, az egyenlő teherviseléssel járó esetleges feszültség belső kockázataira is frappáns megoldás született: a vezetés saját kurtításaival is hasonlóképpen járt el, ezzel jelentős adóterhektől is megkímélve az Incubatort.
Minden osztálynak volt egy szlogenje, ami a falon díszelgett. A sajátomat nem értettem, pontosabban hülye viccnek gondoltam, de végül rájöttem, hogy vérkomoly. A „Kurzorunk a kardunk” mindezek fényében tényleg hasító igazság volt…
Amikor engem is behívtak a KÓPÉ-ra, pillanatnyi önelégültséget éreztem. Húha, még belőlem is lehet valaki – gondoltam magamban, pedig ennek sokszor az ellenkezőjét mondogatták a tanáraim, aztán – talán épp emiatt – ki is józanodtam. Bassza meg, ez lehet, hogy rosszat jelent!
A másnap délután kettőkor tartott eseményen való részvétemet beárnyékolta az aznapi terepbejárás, amely akár estig is eltarthatott. A KÓPÉ pallosa másnapra azonban a munkatempót sprintre kapcsolta. Sikerült céges fuvart kérnem, így már az odaúton megspóroltam egy órát, a sofőrnek hála pedig további egy órát nyertem az előkészületekkel. A helyszínen minden felesleges, egészséget és időjárást érintő témát mellőztem. Csak a feladatokra fókuszáltam. Olyan jól haladtam, hogy már délben belekezdtem a jelenléti ívek szignózásába.
És hát akkor kezdtek gyülekezni a vészjósló jelek…
Pár papír helyett visszamenőleg többévi ívet borítottak elém, napi keltezéssel. És mivel semmiféle lehetőségem nem volt arra, hogy tovább halogassam a dolgot, lendületesen nekiestem a dedikálásnak, és saját magamat is megdöbbentve egy óra alatt abszolváltam a kb. 6500 rubrikás szignálást…
Ennek azonban komoly ára volt. Megtapasztalhattam az addig csak hallomásból ismert menedzserbetegség, a spontán ínhüvelygyulladás gyötrelmét. A papírmunka befejezése után pár perccel a kezem egy lüktető, heveny bénult testté merevedett. Mintha egy kézi Singer stoppolta volna az ujjaimat. Ráeszméltem, hogy több kollégám irritáló menedzserallűrnek tűnő, peckes kéztartása mögött akár komoly dráma is lehet. A fájdalmat a karomat enyhén felfelé tartva, kézcsókot váró testhelyzetben tudtam csak elviselhetőbbé tenni. A kezemet figyelve, új és riasztó kérdések ugrottak fel bennem az osztályvezetők testtartásával kapcsolatban is. A normális ízületi mozgásterjedelem talán nem is feltétele az egyenes gerincnek és tényleg elég hozzá egy aranyér?
Esetlen pillanatomat alkalmi sofőröm szavai szakították félbe, amikor egy új elkerülő útszakaszra hívta fel a figyelmemet, ami nemcsak gyorsabb, hanem kényelmesebb visszaúttal is kecsegtetett. A sofőr, azt hiszem, kedvelt. Mint kiderült, ő is magyar volt, és belőle is sugárzott, amivel a világon bárhol találkozni szoktam, ha magyarokba botlok: a kínosan cinkos együttérzés…
Sietve indultunk utunkra, a szélesített gyorsítósávokon azonban már félúton elakadt a forgalom. Tehetetlenségem verejtékes görcseit, az épülő új világ látványával igyekeztem enyhíteni. Már épp készültem volna feltenni egy protokollkérdést honfitársamnak, amikor egy trehányul testre feszített műbőr felsős lányt vettem észre a félig letolt ablakomból. Karnyújtásnyi távolságra állt tőlem, és az út széléről rám mosolygott.
Amikor közelebb lépve megkoppintotta az ablaküveget, megállt bennem a vér. Mintha egy mély kútba estem volna.
A sofőröm, miután észrevette üveges tekintetemet, gúnyosan felhorkantott. Gyorsan felhúzta az ablakomat, majd szenvtelen közönnyel nekem szegezte a kérdését, amivel újra magamhoz térített.
– Nem látott még mongolicát?
Értetlenül pillantottam rá, miközben az ereimbe visszatérő vér szúrásai jelezték pillanatnyi elalélásom végét, és kelletlenül hallgattam végig a Down-szindrómás kurvák történetét, amiről a közeli kamionspriccentőbe térő fuvarosok még többet tudnának mesélni. A rádióban felharsanó reklámblokk egy közelben nyílt új pláza megnyitásának örömhírével szakította félbe sofőröm szavait, aki ennek hallatán hangot adott elégedettségének, és megkönnyebbülten mosolygott, amikor a kocsisor is elindult végre.
Szemem a visszapillantón és egy mögöttünk haladó teherautó reszkető vonalain ragadt, ami vészvillogót kapcsolva, komótosan fordult rá a nő laterites porban szétfoszló alakjára.
Pontosan egy perccel kezdés előtt estem be a KÓPÉ-ra. Az esemény fontosságát mi sem bizonyította jobban, mint a humánerőforrás-menedzsment osztály vezetőjének jelenléte, aki a heresérve miatt kiérdemelt egy hónapos szabadságát szakította félbe. Utolsó emlékeim közt szerepel, ahogyan a széke támláján támaszkodott, srégen mögöttem, enyhén terpesztve.
Onnantól kezdve válnak homályossá az események. A napirendi pontok végére érve ugyanis csípős folyadékká alakult az arcüregem nyálkahártyája. Súlyos porallergiámmal járó, váratlan tüsszögésem pedig egyre gyakrabban és egyre hevesebben szakította félbe a megbeszélés legfontosabb megállapításait, miközben mind nagyobb kínok között próbáltam megfékezni rekeszizmaim felrobbanását. Utolsó elfojtott tüsszentésemkor mintha egy kifeszített hajóárbóc roppant volna ketté a hallócsontjaim közt, és mikor könnyes szemmel a zsebkendőmbe bámultam, világossá vált, hogy annak tartalmaként ért véget addigi életem.
(A történet hamarosan folytatódik a Felhő Cafén.)