Van egy kedvenc emlékem rólad, kiskorodból. Ötéves lehettél, már hiányzott egy metszőfogad és szőkésbarna gombafrizurád volt, amit anyánk nagy örömére a fodrász után kiigazítottál egy kisollóval. Késő tavasz volt már, letéptél egy rózsát az előkertből, amit aztán boldogan, két kis gödröcskéddel a pofidon mutogattál nekünk, amikor is tájékoztatottalak, hogy az a rózsa bizony így már nem fog sokáig élni. A ragyogó boldogságból egy pillanat alatt lekonyuló száj, összeráncolt szemöldök és krokodilkönnyek lettek. Aztán még vagy fél órát gyászoltad a kisvirágot. Mi meg csak gyönyörködtünk benned, az érzékenységedben, ahogy a hiányzó fogaddal meg saját kezelésbe vett gombafejeddel csak sírsz és sírsz, mert meghalt a virág.
Van egy másik emlékem is – már nagyobb voltál, 14-15 éves talán –, épp a Foltost sétáltattuk, nagyon szép nyári idő volt. Én akkor kezdtem el pszichológushoz járni és sokat meséltem neked a terápiás folyamatról. Arról, hogyan próbálom feldolgozni a megromlott kapcsolatomat apánkkal, meg hogy a válás alatt én lettem a szüleink szülei – ahogy a pszichológusom mondja: parentifikálódtam. Mindig is érdekelt a pszichológia, nagyon kíváncsi voltam, hogyan illeszkednek egymásba személyiségem kirakósának darabjai. Ezeket a dolgokat meséltem neked és megkérdeztelek, hogy nálad van-e valami, amit jó lenne feldolgozni. Mondjuk a válást. Azt mondtad, hogy nincs, akkor még túl kicsi voltál, hatéves. Apával te még találkozol, és úgy tűnik, téged szeret. Szóval rendben vagy. Én ennek igazán örültem. Olyan jó, hogy neked nem kell majd százezreket terápiára költened!
***
December 28-a van, az utolsó előtti nap, amit itthon töltök. Egy hete jöttem haza a budapesti albérletemből, és 31-én már indulunk is síelni a barátaimmal. Még sosem voltam négy napot, ez lesz az eddigi leghosszabb idő, amit lécen fogok tölteni. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire megy majd jól, március óta nem voltam havon. Tavaly a 22. születésnapomat az osztrák Alpokban töltöttük, az volt az első szezonom.
A konyhában vagyok, amikor hallom, hogy a húgom bevágja a bejárati ajtót és lerúgja a cipőjét, majd felrobog a szobájába. Aztán két perccel később már szalad is lefelé, hogy kezet mosson. Örülök, hogy még ilyen emberi időben hazaért, így végre van egy kis időnk dumálni. Beinvitálom a szobámba, felmutatással jelzem, hogy van még egy háromnegyed üvegnyi vörösborom. Így már nem mondhat nemet.
Megfogok két poharat és elindulunk a szobám felé. Ami az utóbbi időben inkább raktárként működik, nem sokat járok haza, két-három havonta egy hétvégét töltök itt. Ilyenkor anyám nagyon örvendezik, legalább annyira, mint amennyire szomorú, amikor vasárnaponként itt hagyom őket. Egyedül emiatt járok haza, ez mindig nagyon jólesik. Na jó, meg az is, amikor könyörög, hogy ne menjek még vissza Pestre, annyira jó, hogy itthon vagyok.
Mivel a szobában más szabad felület nincs, ezért az ágyamra vetjük le magunkat: ő törökülésben, én meg az oldalamra fekszem. Szeretnél valamit hallgatni? – kérdezem tőle. És mennyire jó fej tesó vagyok, hogy megkérdezem! Amikor még a bátyámmal hallgattunk zenét, többnyire végtelenül folyt a harc, hogy kinek a számait játsszuk. Persze, valahogy mindig ő nyert.
30y-t! – vágja rá.
Remek, hogy már ilyen jó ízlése van, mosolygok rá féloldalasan. Én, a büszke nagytesó, aki mindig is tudta, hogy mi az igazán jó zene. Meg azt is, hogy a kishúga egy szép napon rátér majd erre az ösvényére, és együtt fogják szeretni a magyar altert. Ő meg vigyorog a két kis gödröcskéjével – amiket 16 éves korára is megtartott –, mert szereti, ha büszke vagyok rá.
Csevegünk picit, aztán úgy a harmadik számnál belémhasít: még december elején felhívott, hogy találkozzunk, mert mondani szeretne valamit. Ami már önmagában is fura volt, mert ő sosem szokott ilyet kérni. Szombatra beszéltük meg, amikor én matt másnapos voltam egy céges buli után, de mivel olyan még sose történt, hogy ő szervezett volna velem egy találkozót, így erőt vettem magamon és nem mondtam le. Kettőkor – amikor felkeltem – ráírtam, hogy megbeszéljük a részleteket, de végül megkért, halasszuk el. Felhívtam, és összevissza találgattam, hogy mit akarhat mondani. Kérdezgettem, hogy terhes-e vagy barátja van, ő meg csak hajtogatta, hogy nem-nem-nem, majd elmondja. Hát jó! Leraktuk, én meg visszaaludtam. Másnap még eszembe jutott, aztán a mai napig nem gondoltam rá.
Rákérdezek, mit akart akkor mondani. Jön a jól ismert szöveggel, hogy majd januárban elmeséli, de most sem hagyom magam. Végül egy feltételt szab. Ha elmondja, akkor ugyanúgy kell viselkednem itthon, mint előtte, és nem mondhatom el anyának, vagy bárki másnak a családban. Biztosítom afelől, hogy köt a testvéri titoktartás. Ő se köpött be anno anyának, amikor rajtakapott, hogy cigizem a szobám teraszán. Végre nem csak én leszek zsarolható!
Zavart mosoly ül ki arcára, és hosszú másodpercekig kutatja a szavakat. Megérzem, hogy valami komoly dologról van szó, félreteszem a vicceskedést és csendben várom, hogy megtalálja a megfelelőt. Nem sokat mond, csak egyet, azt is úgy, mintha véletlenül csusszant volna ki a száján a nagy keresésben.
Nem értem. Közelebb hajolok hozzá, aztán rájövök, hogy nem én hallottam rosszul, hanem tényleg ezt mondta:
Molesztáltak.
Fürkészi az arcom, de nem láthat rajta sok mindent, mert nem értem, hogy ez a szó mit jelent; az ő szájából.
Elkezdünk egy hátborzongató kitalálósdit játszani.
Mikor? Amikor kisebb voltam.
Kicsoda? Laci.
Milyen Laci? A nevelőapánk.
A nevelőapánk? Igen.
Mit csinált? Maszturbált előttem.
Mi van? Mikor? Leginkább reggelente, amikor suliba készülődtem.
Hallom, ahogy a kérdések elhagyják a számat, de nem vagyok biztos abban, hogy belőlem jönnek. Ő meg úgy válaszol, mintha épp a hétvégi programjáról faggatnám. Tárgyilagosan és szűkszavúan, de mégsem idegesen. Mintha csak egy filmről kérdezgetném, amit még sosem láttam. Olvastam már ilyesmiről, pont karácsony előtt pár nappal találtam rá egy lányra, aki arról blogolt, hogy az apja évekig erőszakolta. Fájt, hogy ilyen gonoszak az emberek. Aztán bezártam az oldalt és arra gondoltam, milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen jó életünk van. Hogy jó családba születtünk, jól bántak velünk, és szeretnek minket.
Minden egyes válasszal távolabb kerülök a szobától. Már egy szomszéd bolygón ücsörgök, onnan nézem a két tesót, akik együtt boroznak karácsony után egy szürke és idegen házban. Mintha még a zene is szólna.
Aztán ő is feltesz egy kérdést. Hogy hiszek-e neki. Hogyne hinnék! Csak abban nem hiszek, hogy ez a valóság, de ezt már nem mondom ki.
Mert neki van bizonyítéka is, ha szeretném, megmutatja. Bólintok. Matat a telefonján, majd a kezembe adja azt és egy Facebook beszélgetést mutat, ami fél éve zajlott:
“Szia! Szeretkeznél velem, mert nagyon kivánlak? :)”
“Nem!
Én nem szeretnék veled semmilyen szexuális jellegű kapcsolatot. Nem szeretnélek látni meztelenül, sem pedig a farkadra nem vagyok kíváncsi. Kérlek, ne erőltess rám semmit, mert ez az érzés nem kölcsönös.”
Újra biztosítom róla, hogy enélkül is hinnék neki. Meg arról is, hogy ezt el kell mondanunk anyának. Még mindig nem én beszélek, még ha belőlem is jönnek a hangok.
Most látok először érzelmet rajta. Eltorzul az arca, orrcimpái kitágulnak, irtó dühös lesz. Emlékeztet arra, hogy tíz perce esküdtem meg. Ha anya megtudná, összeomlana. Neki mi hárman vagyunk a mindenei, és egy ilyen szörnyű fájdalmat – egy ilyen mély késszúrást a szíve közepébe – nem bírna ki. Olyan meggyőzően mondja, hogy elhiszem neki. Anya ebbe belehalna, de ezt sem mondom ki, nem akarom ebben megerősíteni.
– Nem mondom el, ne aggódj!
– Idén csak ötször-hatszor fordult elő – mondja, mintha ezzel meg tudna nyugtatni. Én nem megnyugszom, hanem elfog a hányinger.
Ő már megtanulta kezelni, jelenti ki, sőt egyszer, amikor laci kéjesen maszturbált a nappaliban – persze senki nem volt itthon –, felszaladt a szobájába, lefeküdt az ágyra, majd összeszedte minden bátorságát, visszament hozzá és megkérte, hogy hagyja abba, mert őt ezzel bántja. Leborulok előtte, dicsérgetem, hogy ő egy igazi hős, bár még mindig nem értem, hogy ez az egész mit jelent.
Kb. tíz éve kezdődhetett, nem sokkal azután, hogy anyámmal összejöttek. Anya depressziós lett a válás után. Minden nap arra jöttem haza a suliból, hogy az elsötétített nappaliban sír. Apa nem engedte dolgozni, amíg házasok voltak, így nem volt jövedelme, egy darabig állást sem talált, itt maradtunk négyen, teljes kilátástalanságban. Apa még a házból is ki akart rakni minket.
Anya évekkel később azt mesélte, apa sokáig vissza is járt. Nekem csak egy emlékem van: az, hogy fényes nappal betöri a bejárati ajtót, miután anyám lecserélte a zárat. Utólag azt mondta, hogy a húgom fürdőruhájáért jött. Az emeletről hallgattam végig, a kanapé mögé bújva. Aztán évekig összerezzentem, ha egy ajtót bevágott a huzat vagy valami leesett a földre. Félelemben éltünk – én mondjuk nem apától féltem, hanem attól, hogy bántják egymást. Anya azt mondta, hogy miután laci jött, abbamaradtak az ajtótörések. Neki az is fontos volt, hogy megkedveljük őt. Mindhármunkat megkérdezett, mikor ismerkedtek, szeretnénk-e, hogy odaköltözzön. Emlékszem arra a délutánra, amikor bejött a szobámba, és leült az ágyam szélére. Félretettem az ölemben heverő hatodikos törikönyvet, mert a szeméből áradó, fürkésző figyelemből éreztem, hogy valami fontos dologról lesz szó.
– Esztikém, nekem ti hárman vagytok a legfontosabbak az életben. Ti vagytok a mindeneim. Nagyon megkedveltem lacit. Elkezdtünk beszélgetni arról, hogy ideköltözne, de mielőtt bármilyen döntést hoznánk, érdekelne a ti véleményetek is. Elfogadom, ha nemet mondasz. Ha valamelyikőtök nem szeretné, nem fog megtörténni.
Gondolkodás nélkül igent mondtam.
Laci ugyan kicsit fura volt néha, rengeteget beszélt – sokszor hülyeségeket –, és mindig neki volt igaza, de ezektől a dolgoktól próbáltam eltekinteni. Örültem, hogy lett anya mellett valaki, így már a parentifikálódott tizenhárom éves énem is hátradőlhetett kicsit, és nyugodtan koncentrálhatott az önpusztításra. Laci dolgozott, sokszor napi 12 órát, heti hat napot, és így mindig volt az asztalon legalább rántott párizsi.
Tekintetem a húgom arcára tapad, egyre könnyebben folynak belőle a szavak.
– Meg, tudod, jártam vele a munkahelyére, amikor kisebb voltam. És emlékszel, hogy van az a közösségi ház? Ahol karbantartott, vagy mit csinált. Már mindenki elment. Ketten maradtunk, én a földön játszottam. Öhm… Ő pedig ült egy széken, és elővette a farkát. Én a sarokban voltam, ő meg ült ott, és nézett engem.
Üvegfal feszül közénk, távolról hallom csak a szavait. Úgy érzem, megkönnyebbül, ahogy mesél, a teher pedig helyet talál vállamon. Elképzelem a kis, mosolygós Reginát, a rosszul vágott frizurácskájával meg gödröcskéivel. Elszorul a torkom, de nem sírok, pedig szeretnék. Az érzelmeim még nem érték utol a gondolataimat. Csak azt érzem, hogy ezek a mondatok, ami az ő szájából jönnek, összelapítanak. Szememre tapasztom a kezemet, úgy dőlök hanyatt az ágyon. A húgom közben úgy néz rám, mint egy orvos, miután halálhírt közölt. Empatikus és törődő, érzi a mondandója súlyát, de nem ő kapott most megemészthetetlen hírt. Neki nincs újdonság. Ő ebben nőtt fel.
Kettétörtem.
Kilépünk a Lónyay utcára, már egészen besötétedett és a levegő is csípőssé vált. Bár remegek, és érzem, ahogy a vizes pólómon átüt a hideg izzadság, mégis melegem van. A télikabátom cipzárja is le van húzva. Már több mint két napja nem aludtam, 48 óra telt el ebben az új és kegyetlen világban.
A húgom csendben battyog mellettem. A pszichológusomtól sétálunk hazafelé. Irtó aranyos volt, hogy mindössze egy nappal korábban egyeztetve, december 30-án is fogadott minket. Biztos ilyen pszichothriller sztorikra vágyott a két ünnep között! Regi is beleegyezett a beszélgetésbe. A körülmények ellenére némi örömet is éreztem, amikor tegnap este még volt bennem annyi lélekjelenlét, hogy ezt meg tudtam szervezni. De az illékony öröm helyét gyorsan visszavette a rettegés.
Az óra utolsó öt percében megkértem a húgomat, hogy menjen ki. Megkérdeztem a pszichológusomat, hogy vajon valaha meg fog-e bocsátani, ha én most hazamegyek, és szembesítem anyát, annak ellenére, hogy ő nem egyezik bele. Ez vajon ugyanolyan erőszak?
Nem.
Már majdnem kiérünk a kiskörútra. A lehető leghatározottabban, ellentmondást nem tűrően töröm meg a csendet:
– Most hazamegyünk, és elmondjuk anyának, mi történt. Visszarakjuk a felelősséget oda, ahova való.
– Ezt nem teheted! Eszter, ezt nem teheted meg velem!
Tiltakozásképp megáll, széttárja karját, de nem néz rám. Görnyedten a távolba mered, mélybarna szeme vadul pingpongozik a magas, szürkéssárga bérházak falain. Alsó ajkára keményen ráharap, mindkét keze ökölbe szorul. Egy mozdulattal döntöm romba a tíz éven át gondosan épített illúziót.
Nem tudok megszólalni. Vérzik a szívem, hogy bántom, de nem hagyom magam elbizonytalanítani. Eldöntöttem. Ez az egyetlen kiút ebből a rémálomból.
– Rád bíztam a legnagyobb titkomat. Mekkora hülye voltam! – lassan, tagoltan beszél. Újra elindul, kezei még mindig ökölbe szorítva lógnak mellette. Hangja remeg az idegességtől és a megvetéstől. Életemben nem láttam ennyire kétségbeesettnek.
Határozott hang szól belőlem, mintha nem is én beszélnék, annyira megnyugtató. – Figyelj csak! Együtt meg fogjuk oldani! Meg foglak védeni! Eddig nem tudtalak, de most már itt vagyok, és kimondhatatlanul szeretlek.
Keresném a tekintetét, hogy még meggyőzőbb legyek, de nem mellettem jön, hanem fél méterrel mögöttem. Szaporán veszi a levegőt, ahogy liheg, látom a leheletét a hidegben. Nem is liheg, inkább fújtat, ahogy megfeszül az arca és összeszorítja fogait. Most ő sem fázik. Melegíti az irántam érzett gyűlölet.
– Regi, ami abban a házban folyik, az még mindig erőszak. Még most is ott él. Anyával. Veled.
– Ezt eddig legalább én kontrolláltam, ha már semmi mást nem tudtam irányítani az életemben. Egyedül azt, hogy erről ki tud, és ki nem. Erre te még ezt is kiveszed a kezemből!
– Ugye tudod, hogy még nem te irányítasz? Pár óra, és mi fogunk. Remélem, velem tartasz.
Belül persze minden porcikám retteg attól, ami otthon történni fog. Lehet, hogy meg fogom ölni lacit. Anya meg össze fog roppanni. Nem, nem ölhetem meg, anya miatt. És Reginek is szüksége lesz rám. Azt gondoltam, annál nagyobb rettegést nem érezhetek, mint két napja, amikor egy éjszakát el kellett töltenem abban a házban. Rettegtem, hogy rám támad éjszaka és elvágja a torkom. Rettegek, hogy innentől bármi megtörténhet, hiszen minden, amit eddig a világról hittem, hazugság. Egy szörnyeteg mellett nőttem fel, aki eljátszotta a dolgos nevelőapát. Innentől nem tudom eldönteni, hogy mi a képzelet és mi a valóság. Bár a rettegés sötét árnyékként követett másnap reggel, amikor felültem az első buszra, és azóta rám is csavarodott, most még inkább szorít. A mellkasomat, a gyomromat, a szívemet. Sűrűn lüktet az ereimben.
Legszívesebben feloldódnék, és örökre eltűnnék ebből a világból, egyedül a húgom miatt nem teszem. Még mindig reménykedem abban, hogy ez csak egy rémálom. Fel fogok ébredni, csak aludnom kéne már, és akkor reggelre vége lenne. Reginek keveset mutatok a maró félelemből, vele most határozott vagyok és összeszedett. Szörnyen nehéz, mert nem szeretném bántani. Ő nem érdemel rosszat. Legszívesebben apróra zsugorítanám, és beraknám a zsebembe, hogy mindig óvni tudjam. Hogy soha többet ne érje fájdalom.
A keze után nyúlok, de elhúzódik. Nem mond semmit, csak követ tovább, leszegett fejjel.
Én pedig csak remélni tudom, hogy valaha megbocsát nekem.