Megint későn megyek haza. Sötét van, alig járnak az utcán, csak a lépteimet hallom, amíg elérem a házat. Nehezen nyílik a régi faajtó és dörrenve zárul be mögöttem. A lépcsőházban kiégett pár lámpa, világítanom kell a telefonommal, hogy ne essek el a töredezett lépcsőfokokon. A gyenge fényben a réges-régi, kopott falfestmények mintha megelevenednének a sötét lépcsőház falain, tekeregnek a virágos indák… azt hiszem, csak nagyon fáradt vagyok.
A lakásban néma feketeség fogad. Egy éve költöztem ide, miután szakítottam a vőlegényemmel. Azóta egyedül élek, és ez nem is zavar. Jobb így, mint megfulladni egy halott kapcsolatban.
Végül is mindegy, van-e mellettem valaki. Sokat dolgozom és sokat utazom, ez is a munkám része. Nem gondoltam volna, hogy ezt is meg lehet unni! Fárasztó, hogy folyamatosan menni, indulni, pakolni kell. Alig vagyok itthon, nincs rendes életem… itthon, ahol senki se vár, ahol nem ismerek senkit. Néha ugyan összefutok pár lakóval, van, akivel már ismerősként üdvözöljük egymást, de mivel mindig rohanok, nem tudok senkivel leállni beszélgetni, így a kezdeti szimpátiánál és kedélyes jónapotoknál nem jutunk tovább.
A ház egyébként a múlt században épült. Olyan, mint egy vár, több széles, boltozatos lépcsőházzal. Külön lépcsősor vezet fel az otthonomhoz. Mellettem már csak egy lakás van. Hatalmas lehet, elfoglalja a felső emelet egész szélső traktusát. Mintha a ház külön szárnya lenne.
Ahogy belépek a lakásba, egyből bekapcsolom a zenét. Összehangolom a telefonom a hangszóróval, és csak akkor nyugszom meg, amikor a muzsika kitölti a néma teret. Lehunyt szemmel, zsibbadtan állok a szoba közepén, élvezem, ahogy a hangok szétáradnak a sejtjeimben. Már a nyitány áthangolja a testem egy zaklatott nap után. Míg mások sorozatokat néznek, én operát hallgatok, minden áldott este. Nekem ez a felüdülés, a legnagyobb gyönyörűség. Kell annál nagyobb dráma, mint egy Verdi vagy Puccini darab, pláne Wagner? Most Bartók van soron, vele ismerkedem. Nem könnyű, más, mint az eddigiek, lenyűgöz és felzaklat, szinte átlök a mindennapokon.
Ma különösen fárasztó napom volt. Elheveredek a puha kanapén és várom, hogy a dallamok messzire repítsenek. Ernyedten fekszem, amikor az egyik áriába szokatlan hangok keverednek. Először azt hiszem, a gép hibásodott meg, de aztán rájövök, a zaj a mellettem lévő lakásból szűrődik át.
Sikoltozást hallok. Nem, ez nem a hősnő szopránja, viszont crescendóként erősödik. Határozottan, akár egy deciso, a doloroso fájdalmával. Amikor elér a tudatomig, hogy ez nem az opera már, mozdulatlanul fülelni kezdek. Mivel úgysem tudom már élvezni a zenét, felülök, hogy kikapcsoljam, és dermedten hallgatom tovább, hogy mi történik a szomszédban.
Egy nő sikít, aztán a sikoltozásba férfihang vegyül. Erőszakos, vadállatias ordítás. Minden áthallatszik – pedig nem vékonyak a falak –, és minden hangnál ijedten rezzenek össze a kanapén, saját lakásom biztonságában. Nem, ez nem egy szokásos házastársi veszekedés! Itt óriási baj van, valami rettenetes dolog történik!
– Kérlek! – könyörög a nő. – Kérlek, ne bánts! Ne, ne, ez fáj! – kétségbeesett zokogása megint sikoltozásba fullad, aztán elhalkul. Már csak hörgést hallok, dulakodást, puffanásokat. A hirtelen beálló csönd még ijesztőbb. Csorognak a másodpercek. Aztán valaki járkálni kezd, hallom a másik lakás padlójának recsegését.
Nem tudom, mitévő legyek. Ez az, amire gondolok? Tévé biztos nem lehet, műsorszerkesztőként pontosan ismerem a hangeffektusokat. Nem, itt szó sincs ilyesmiről! Végül is, semmi közöm hozzá, mások élete, döntöm el, és mivel nem sokat aludtam az elmúlt napokban, zaklatottan ugyan, de bebújok az ágyamba, és abban reménykedem, hogy mire reggel lesz, kiderül, hogy csak rossz álom volt. Álmomban menekülök, és már majdnem elkapnak. Csuromvizesen fekszem az ágyban, zihálok, és kell pár perc, mire rájövök, hogy nem a saját kiáltásomra ébredtem fel, az éles hang a szomszédból jön. Kezdődik megint. Nem, ezt nem bírom, ezt már nem lehet kibírni! Tennem kell valamit! Eszelősen ledobom magamról a takarót, és félálomban tapogatózva kitámolygok a szekrényhez. Felkapom a köntösöm, de a puha, meleg anyag se véd meg a hidegtől, ami átjár, amikor kilépek a két lakást összekötő, szűk folyosóra. Rádőlök a csengőre, a kiáltozás elhallgat, de nem nyit ajtót senki. Tudnom kell, mi folyik a szomszédban! Újra csöngetek, elszántan, félelmem minden erejével nyomom a gombot. Az ajtót egy nagy csattanás rázza meg, és megint csend borul a házra.
Leengedem a kezem, és dermedten hátrálni kezdek. Egy belső hang azt mondja, menekülj. Megbántam, hogy becsöngettem.
Már majdnem a lakásomnál vagyok, amikor kinyílik a másik ajtó. Egy idősebb, jóképű férfi lép ki a lépcsőház gyér fényébe. Markáns arcát feszes, ősz szakáll keretezi, szűk, fekete pulóvert, sötét nadrágot visel. Megáll az ajtóban, egyenesen és délcegen. Igazi úriember. Amikor pár lépést előrébb lép, látom csak meg a szemét. Haragos feketén ragyog, miközben végigmér. Ahogy végigsiklik a tekintete a pongyolámon, leég rólam a ruha, és amikor végül kéjesen elmosolyodik, úgy érzem magam, mintha valóban meztelen lennék.
– Kit keres, kedves? – kérdezi alig észrevehetően zihálva, erőteljes baritonnal. Beleborzongok a hangjába, a tekintetébe.
– A szomszédban lakom – felelem rekedten. Nagyot nyelek, de így is alig jön ki hang a torkomon.
– Vagy úgy… szomszéd… – ízlelgeti a szavakat. Hosszan fújja ki a levegőt, majd hanyag tartással az ajtófélfának dől, és összekulcsolja kezét a mellkasa előtt. – És miben segíthetek? – érdeklődik tovább, hangjában árnyalatnyi gúnnyal. Ahogy erősödik a magabiztossága, én úgy veszítem el az enyémet.
– Hangokat hallottam – kezdem bátortalanul. – Sikoltozást. Egy nő sikított, és azt hiszem, verekedtek is. Mi történik itt?
– Sikoltozás? Ugyan, ugyan, hát csak a tévét néztem – magyarázza kaján vigyorral, és lassan csóválni kezdi a fejét. Kisasszony, hát ilyenek ezek a filmek manapság. Tudja, erőszakosak…
– Nem, ez nem a tévé volt. Ez, ez… igazi – dadogom.
– Igazi… ez jó – fagyosan felkacag. – Hát jöjjön be, keresse meg az igazit, kedves! – várakozóan néz rám. – Megkérdezhetem a kedves nevét?
Még mielőtt gondolkozni tudnék, elhagyják a szavak az ajkamat.
– Balázs Judit.
Elégedett mosollyal nyugtázza, kivillannak erős szemfogai. Szép férfi, de van benne valami furcsa, valami állatias. Ragadozó.
– És a kedves párja? – kérdezi szemtelenül, és mintha vallatnának, megint igazat mondok.
– Most nincs – sütöm le a szemem.
Nem szól, csak bámul rám mereven, elgondolkodva. Rettentő kényelmetlenül érzem magam. Valami megmagyarázhatatlan félelem szorítja össze a szívemet, belül reszketek. Pedig már nem fázom, perzselő tekintetétől ég a testem, hátamon csorog a veríték. Meg is szédülök egy pillanatra, bizonytalanul kapaszkodom a falban. Vissza akarok jutni a lakásba! Elfordulok, indulnék vissza, de hirtelen mozgást érzékelek, és tarkómba éles fájdalom hasít.
Egy félhomályos szobában térek magamhoz. Mintha nem lenne testem. Az agyam lázasan jár. Hol lehetek? Mi történik velem? Próbálok megmozdulni, de mintha a végtagjaim megbénultak volna. Lassan, nagyon lassan próbálom megemelni a kezem, de megmerevedek mozdulat közben. Alig pár méterre tőlem a félhomályból kirajzolódik egy alak. Beletelik egy kis időbe, mire rájövök, a férfi az, a szomszédból. Az ablakon besüt a hold, fénye kéken csillog a férfi szakállán.
– Felébredtél, kedvesem? – simulékony hangja fagyossá karistolja a bőröm. – Te kis kíváncsi! – enyelegve, atyáskodva korhol.
Nem tudok megszólalni. A félelem megnémít. A szobában kellemetlen szag terjeng. A szemem is megszokja lassan a holdvilágos félsötétet. Mintha nedveznének a szoba falai… A földön mozdulatlan testek fekszenek.
Hol vagyok, kérdezném, és a férfi, mintha olvasna a gondolataimban, válaszol.
– Végre itt vagy velem! Már csak rád vártam!
Mellém lép, és az arcomhoz hajol. Leheletének rothadó hús szaga van.
Egy kulcscsomót lóbál a szemem előtt. Nem tudom megszámolni, hány kulcs van rajta, de már sejtem. Hét.
– Bármelyik szobába bemehetsz, csak egybe nem! Világos? És hiába kiabálsz – eszelősen felkacag –, nincs másik szomszéd. Érted?
Énekli a nevem, a zene körbefon, mint a bizonyosság.
Judit, Judit, jössz-e még utánam? Megyek, megyek, hallom, és ahogy egyre hangosabban kúszik a dallam tudatomba, kinyitom a szemem. A szobában világos van. Az opera még mindig szól, a takaró lecsúszott rólam. Nem csoda, hogy fázom.
(Fotó: Jorien Loman, kép forrása: Pexels)