Somody Bea: Linda

Linda kinyitja a szemét és próbálja kitalálni, hol van. Reggelente időbe telik, míg összerakja az életét. Csukott szemmel még a kis házat és az ablak előtti almafát látja. Csalódottan veszi tudomásul, hogy itt nincs almafa és egy komor függöny takarja el a kilátást. Már belefáradt az esti vitákba, így itt fekszik a sötét szobában, míg bejön egy ápoló, aki segít neki felkelni az ágyból. Nem unatkozik, a régi életére gondol, az valahogy éles az emlékeiben, míg a jelen idegen. Sokszor nem érti, hogy miért van itt, és erősen kell koncentrálnia, hogy eszébe jusson mostani helyzete. 

Korábban minden reggel hatkor kelt, szeretett nyugodtan készülődni. A helyi iskolában tanított, nyugdíjazása után óraadóként helyettesítette a kollégákat. Egész élete az iskola körül forgott, már gyerekként is ott téblábolt az apja mellett, aki igazgató volt az elemiben. El sem tudta képzelni, hogy más hivatást válasszon, így a diploma után tanítóként kezdett dolgozni, majd férjhez ment és… lett egy fia. Békésen élték az életüket.

A fia halála után került ide, az otthonba.

 – Szép hely – mondták. – Itt gondoskodnak rólad és lesz társaságod is. Ezekre az öreg emberekre gondoltak, akiknek nincs egy épkézláb gondolatuk, és segítség nélkül még a feneküket sem tudják kitörölni? Az elején minden ijesztő volt, de felépítette a saját kis világát és próbál minél kevesebbet érintkezni a többiekkel. Sokat olvas, bár az utóbbi időben annyira megromlott a látása, hogy már képtelen kibetűzni a szavakat. Rossz időben a szobájában rádiózik, napsütésben a kertben üldögél és nézi a fekete rigókat, akik a fűben ugrándozva élelem után kutatnak. Őket közel engedi magához, és a rigók félrefordított fejjel, kíváncsian fürkészik őt.

Egy határozott kopogás töri meg a csendet, majd vidám köszönéssel nyílik az ajtó.

– Jó reggelt, Linda! Jól aludtunk? Hogy vagyunk ma? – szegezi neki a kérdést a nővér. 

– Jól köszönöm – válaszolja bizonytalanul, mert rendszerint időbe telik, míg az ápoló neve az eszébe jut.

– Tudja, hogy nagy nap ez a mai – a nővérke határozott mozdulattal elhúzza a nehéz függönyt, a porszemcsék csillámként táncolnak a reggeli napsütésben. Linda kissé hunyorog a hirtelen támadó fényben, de fogatlan szája mosolyra fordul. Nem emlékszik, miben más ez a nap, így vár. Hamarosan úgyis elmagyarázzák, mint egy félkegyelmű gyereknek.

– Ma van a születésnapja, Linda! Nem sokan ünnepelnek ilyen szép kort! – csigázza tovább a nővér. 

– Igen, persze – válaszolja, miközben az ápolóba kapaszkodva felül az ágyon. 

– Ma ezt a szép ruhát vesszük fel – nővér egy virágos anyagot mutat –, nagyon különleges ez a kis csipke gallér rajta – és megsimítja a horgolt nyakrészt.

A reggelek általában gyorsan telnek. Mosakodás, fésülködés, öltözés, és reggeli a közös étkezőben. Elsétálhatna oda szép lassan, de arra nincs idő, tolószékkel viszik át a folyosó végén lévő terembe. Már ebbe is beletörődött.

Az étkező; ma teljesen fel van díszítve, lampionok lógnak a csillárról, és őt köszönti a falon az aranybetűs felirat. Linda félve gondol a mai napra, érzi, hogy hosszú és fárasztó lesz. Ahogy az asztalhoz tolják, felharsan a Boldog születésnapot, a lakók kórusban énekelnek. Minden arc felé fordul, és ő feszengve néz körül.

– Na, végre – gondolja, mikor az éneklés és a taps is elcsendesedik. Éhes már, az étkezések legalább örömet jelentenek az életében. Minden reggel tejeskávét iszik kaláccsal, ezt szokta meg. Szereti az állandóságot, biztonságot ad neki.

A reggeli végén az igazgatónő is odasiet hozzá. Megöleli őt és boldog születésnapot kíván neki, az intézmény legidősebb lakójának. 

– Jesszus, ilyen öreg vagyok – rémül meg Linda. Eddig is érezte, hogy már nem fiatal, de azért ez elég komolyan hangzik!

Aztán a portás kiosztja a napi postát, ami manapság nagyon gyorsan megy. Az emberek nem küldenek egymásnak levelet. Néhány apró csomag a külföldön élő gyerekektől, évente egy fénykép a családról.

– Boldog születésnapot, drága! – a portás árnyékot vet rá, ahogy megáll az asztala mellett, és egy borítékot tesz a bögréje mellé. Egy levél, csodálkozik Linda, és csontos kis kezével felveszi az abroszról. Nem kapott levelet, mióta itt van, senki sem él már, aki írhatna neki.

– Valami titkos hódolója, Lindácska – nevet rá harsányan a portás. Linda elgondolkodik, hiába nézegeti a borítékot, úgysem tudja elolvasni a feladót, összefolynak a betűk a szeme előtt. A levelet az ölébe teszi, és megkéri a közelben álló fiút, aki önkéntesként dolgozik az intézetben, hogy tolja őt vissza a szobájába. Fiatalembernek szólítja, a nevével nem bajlódik, de a hangja nyugodt csengését nem felejti. Ez a gimnazista fiú szokott neki felolvasni, és mostanában a régi kedvenceivel lepi meg őt. 

– Ki küldte ezt a levelet, fiam? – kérdezi Linda csendesen, mikor a szobába érnek.

– Pál Gábor. Budapesten adták fel. Felolvassam? – a fiú hangja mintha a múltból érkezne.

– Nem, köszönöm. Még ne – válaszolja Linda, és int a fiúnak, hogy segítsen neki átülni a kényelmes fotelbe. A srác nyári takarót terít Linda lábára, és egy nyalóka formájú csomagot tesz az ölébe.

– Boldog születésnapot, tanárnő!  – mondja, és magára hagyja őt.

 Linda lassan kibontja a csomagot, közben arra gondol, hogy régen kinőtt már a nyalókás korszakból. Ahogy lehámozza a papírt, elneveti magát. Egy óriási nagyítót tart a kezében, ami hatalmasra növeli a kezén elszaporodó barna foltokat. Megvizsgálja a ruhája mintáit, majd az asztalon heverő borítékot kezdi olvasni. Pál Gábor. Linda vár, tudja, hogy memóriája gyakran cserbenhagyja, de a régi emlékek között kutatva felvillan egy arc. Egy simára borotvált áll, meleg, barna szempár, homlokból hátrafésült haj. Szigorúnak tűnő, keskeny száj, mely folyton mosolyra húzódik. Gondolatai ötven évet repülnek vissza. – Gábor – suttogja. Hányszor mantrázta magában, az évek során! Nagy egymásra találás volt, de a férfi fiatalsága elbizonytalanította. Délutánonként együtt ültek a könyvtárban, sugdolózva könyvekről beszélgettek, és egymásnak ajánlották a kedvenc olvasmányaikat. Séta közben a közös utazásukat tervezgették és gyakran vitatkoztak azon, hogy mi az, amit mindenképpen látniuk kell majd. Emlékszik az utolsó beszélgetésükre az évzáró után.

– Élj velem – mondta a férfi. Meglepettségében csak annyit tudott mondani, hogy mit szólnának az emberek, ha megtudnák, hogy egy tizenöt évvel fiatalabb kollégával él. Gábor bájosan azt válaszolta, hogy legalább a századik születésnapján is fel tudja majd köszönteni. Linda akkor csak mosolygott ezen. Aztán a férfi a következő tanévet már máshol kezdte, messze az ő iskolájától. Linda ezek után magányosan olvasgatott a könyvtárban, néha az ajtó felé nézett, de senki nem állt ott. Az utazás is elmaradt, nem volt bátorsága egyedül nekiindulni.

Linda megsimítja a levelet. A levelet, ami konokul életben tartotta. Néhány pillanatig még élesen látja a felbukkanó emléket, majd egy kósza gondolat elűzi annak a barna szempárnak a képét.

(Fotó:Kevin Bidwell, kép forrása: Pexels)