Látom csodálkoztál, mikor az előbb megtaláltam a szűrőberendezésben a hibát. Tudod jól, hogy korábban sosem szerettem a fizikai munkát, legyen szó takarításról vagy szerelésről. Inkább ültem a sötétben, mint hogy megnézzem, miért nem ég a lámpa. Azt hiszem, ez elég jól jellemzi az életemet is. Eddig még senkinek sem mondtam el, amit most szeretnék veled megosztani. Emlékszel még A-ra, ugye? Hát persze, hogy emlékszel! Ez a történet arról szól majd, mi vezetett odáig, hogy most itt ülök veled a medence partján és pusztán szórakozásból szűrőberendezéseket javítok.
Huszonhat éves voltam, mikor A-val másfél év után összeköltöztünk egy belvárosi bérház első emeleti lakásában. A gondok akkor kezdődtek, mikor életünk darabkáit egyazon térben szerettük volna összeilleszteni. Ő túl hangosan akart egyszerre mindent, én meg szorosan kapaszkodtam autonómiám utolsó morzsáiba. A közelsége jólesett, de a csend hiányzott. A takarítós szombat délelőttöktől rázott a hideg, rosszul voltam, mikor megéreztem a felmosóvíz szagát. Valahogy mégis összecsiszolódtunk, igaz, nagyokat veszekedtünk, de aztán hajnalig szerelmeskedtünk a galérián. Az az átkozott galéria! Úgy éreztem ott magam, mint egy szardíniásdobozban. Mindig is rettegtem a szűk helyektől. A ilyenkor megfogta a kezem, bőréből olyan meleg áradt, mintha valami ősi forrás csörgedezne alatta. Már néhány hónapja együtt éltünk, mikor a szüleitől kaptunk ajándékba egy közös hétvégét az egerszalóki gyógyfürdőbe. Kocsival mentünk, ő vezetett, mert én féltem az autópályán. Miután elfoglaltuk a szobánkat a szálloda földszintjén, birtokba vettük a fürdőt. Úgy siklottunk végig a vizes kövön, mint valami nagyra nőtt halak. Fáradt voltam az utazástól, A pedig ingerült a vezetés miatt. Esterházy-tortaszeletet ettünk a büfében, aztán kértem egy Drehert. Az alkoholtól bátor lettem, védőpajzsot növesztettem az A-ból érkező negatív rezgések ellen. Miután visszamentünk a szobába, veszekedni kezdtünk azon, hogy túl sok sört ittam, de ezúttal nem kötöttünk ki egymás karjaiban. Mikor két mondat között nagy levegőt vett, fogtam magam, és visszamentem a fürdőbe. Kótyagosan bolyongtam a félhomályban, nevetések visszhangoztak a falak közt, de embert egyet sem láttam.
Aztán úgy elzsibbadtam az egyik félreeső pezsgőfürdőben, hogy már csak arra eszméltem, nem ég a világítás. A kijáratot keresve elindultam a nyirkos folyosón. Fáztam a rossz minőségű frottírköntös alatt, és a korábban elfogyasztott sörök rendkívüli módon feszítették a hólyagom. Kétségbeesésemben az összes ajtón megpróbáltam kijutni, mígnem az egyik eldugott sarokban egy karbantartó szobának tűnő helyiségben találtam magam. Kék ruhában dohányzó férfiak társasága bámult rám. Nem lepődtek meg, mintha már vártak volna. A kijárat felől érdeklődő kérdéseimre úgy mosolyogtak rám, ahogy szülők szoktak naiv kisgyerekükre. Cigivel kínáltak, ami meglehetősen jólesett. Az ablak alatt foglaltam helyet. Titokban abban bíztam, hogy ott kijuthatok. Biztos kíváncsi vagy már, kik lehettek ezek az emberek. Karbantartók, gondolhatnád, ami részben igaz is, de én inkább úszómestereknek mondanám őket. De nem a hagyományos értelemben. Kizárólag éjszaka jöttek elő kis zugukból, és gondoskodtak arról, hogy mire reggel kinyit a fürdő, minden a legnagyobb rendben legyen. Napközben egy másik csapat dolgozott. Őket láthatod télen melegítőben, nyáron rikító piros rövidnadrágban, érdektelenül rágózva. Nézd, pont, mint azok ott, az őrtorony tetején! Tudod, szerintem ők kizárólag azzal a céllal választják ezt a hivatást, már, ha lehet így nevezni, mert azt hiszik, sokat lehetnek a napon és a vízben, de arra nem számítanak, hogy az emberek nagy része tud úszni. Aki meg nem, az nem feltétlen akar megmenekülni.
Szóval ezek az úszómesterek, ott a fürdő mélyén, pont úgy kerültek oda, ahogy én, azon a téli éjszakán. Pirkadt már, mire mindegyikük megosztotta velem a történetét: egyiket a barátnője rúgta ki, másikuk gondolkodási időt kért a párjától, a harmadik nem is igazán tudta, mit akar. Mikor megkérdeztem, mégis mióta vannak ott, egyikük sem tudott pontosan válaszolni. Csak annyit mondtak, már párzottak a szarvasok, mikor odakerültek. Eleinte még látták is a fürdő melletti domb aljában üzekedni őket a telihold fényében, aztán már csak a bőgésük hallatszódott. A fürdőben máshogy telik az idő, majd észreveszed, mondták nekem. Odakint megállt, itt majd csak akkor indul el, ha tanulni kezdesz. Nem tiltakoztam a mondanivalójuk ellen, de nem is értettem belőle semmit. Mire felkelt a nap, én a kölcsönkapott kék pólómban kuporodtam a sarokban, és olyan jót aludtam, mint előtte sosem.
Mikor késő délután felkeltem, a legtermészetesebb módon beálltam a többiek mögé, és követtem őket napi rutinjukban. Megkezdődött a tanulási folyamat, de míg én a szűrők és medencék vizének tisztítását véltem a tananyagnak, a kapcsolataim szétszálazása jelentette az igazi leckét. Próbáltam megfejteni, mi lehet az, ami miatt eddig egyik sem működött. Mi lakozik a forrongó harag alatt? Melyek azok a puha, sebzett részek, amik alig észrevehető módon lüktetnek a rárakódott rétegek alatt? A medencékhez hasonlóan, itt is benéztem a felszín alá. A többiekkel nem sokat beszélgettünk, ki-ki a maga gondolataiba merülve kószált a kihalt fürdő útvesztőiben, papucsunk kísérteties módon csattogott a csúszós köveken. Volt, hogy hangos sírás visszhangzott a szauna egyik sarkából, ilyenkor tudtam, hogy az egyikük épp most jött rá valami nagyon fontos dologra magával kapcsolatban. Nem gondoltam sokat A-ra, ő ekkor csak egy volt a nagy megoldandó kérdések halmazában. Tettem a dolgom, nap nap után, anélkül, hogy egyszer is megkérdőjeleztem volna az értelmét. Az addig csak gitárhúrokhoz és billentyűzethez szokott ujjaim most olajtól és klórtól ragadtak. Önként ragadtam felmosót, miután az utolsó vendég is elhagyta az épületet. Szerettem a szédülést, amit akkor éreztem, mikor munka után leúsztam pár hosszt a medencében. A klór illata beleivódott a bőrömbe, és kimarta az addig logikusnak és megmásíthatatlannak vélt hiedelmeimet. Az egyik éjjel, mikor kint ültem a pezsgőfürdőben, egy szarvasünő jelent meg a kerítés túloldalán. Apró szájával csipkedni kezdte a bokrok fiatal hajtásait. Ugyanolyan kérdő pillantást vetett rám, mint A egy-egy kirohanásom után. Néztük egymást egy darabig, majd elsírtam magam. A fák tetejét már megszínezte a felkelő nap, mikor abba bírtam hagyni a bőgést. Tudtam, hogy itt az ideje távozni. Szó nélkül biccentettem a társaimnak. Nem tudom, hogy ugyanazok voltak-e, akik érkezésemkor vártak, de ugyanazt a kék pólót viselték, mint amit én is. Végigmásztam a koszos szellőzőn, ami egyre szűkebbnek tűnt, ahogy haladtam előre. A vége pontosan az A-val közös szobánk felett volt. A ott aludt az ágyban, szürke selyemhálóinge alól kilátszott fehér combja. Óvatosan lemásztam a csőből, majd bebújtam mellé. A reggelinél úgy ettük a tojásrántottát, mintha mi sem történt volna. Adtunk egy utolsó próbát a kapcsolatunknak, de valójában már mindketten a távozásra készültünk. Hogy nem voltam-e nagyon szomorú, amikor két héttel később szakítottunk? Dehogynem. De mást is éreztem. Az uszodában töltött idő alatt tanultak pont abban segítettek, hogy A-val nem próbáltuk mindenáron fenntartania kapcsolatunkat. Ahogy ő, úgy én is kimentem a világba, és megerősödött önismerettel felvértezve végre hajlandó voltam tenni is azért, hogy működjenek a kapcsolataim.
Mit szólsz? Szóhoz sem jutsz, igaz? Pedig hidd el, minden így történt! Tudod jól, hogy B-vel már két éve együtt vagyunk, és nem is lehetnénk boldogabbak. Apropó, medence! Úgy hallottam, most vettetek egy házat a kertvárosban. Amennyiben terveztek medencét az udvarra, szívesen segítek a beszerelésében. Ha kell, néhanapján figyelek a gyerekekre is, ha úszni támadna kedvük.
(Fotó: Jay Wennington, kép forrása: Unsplash)