Vasárnap este, főműsoridő. A szüleimmel a vetett ágyból nézzük a Mézga család kalandjait. Nem szeretem ezt a mesét, csak Aladárt, mert ő okos. Az egész harsány és mozgalmas, vasárnaponként mégis várom, hogy kacagjon a máj, betörjön az ablak és megérkezzen MZ/X csomagja, mert ilyenkor apa és anya közt lehetek.
Anyukám kerekecske gombocskát játszik velem az ágyban. Csigavonalat rajzol a tenyerembe, miközben egyre csak azt kérdezi:
– Ki ette meg a májamat? Ki ette meg a májamat? Ki ette meg a májamat?
Izgulok, mert nem szalad semerre a nyulacska. Félek, hogy felfalhat az anyukám. Én nem akarom megenni a máját! A resztelt májat sem szeretem, az oviban sem eszem meg, büdös!
– Te etted meg a májamat! – kiáltja anya és csiklandozni kezd, én pedig borzongva sikongatok.
Nyáron, épp mielőtt iskolába megyek, a László Kórházba kerülök fertőző májgyulladással. Látogatás előtt szurit kapok, nem tudom megmozdítani a lábamat, és a kezem sem, hogy a letűrt nadrágom felhúzzam. Bénultan fekszem, letolt pizsamában, a családom előtt. Egyszerre önt el a félelem és a szégyen:
– Mi van, ha nem visznek haza a szüleim, és én is – akárcsak a bátyám – megismerem a lelencházak világát?
Azt kívánom, bár ne is jöttek volna, ne lássák, ahogy a szúrás nyomán kiserkenő véres-nedves folyadék csorog le a combomon – ahogy anyukám szégyene a B-láger II. barakkjában Auschwitz-Birkenau padlóján. Hangtalanul folynak a könnyeim. Mire elkezdődik az iskola, hazakerülök. Egy földszintes MUSZ-os házban élünk, ahová a munkaszolgálatosokat szállásolták el a háború idején. Kilenc család lakik itt, mindenki a szomszédos szövőgyárba jár, szolgálati lakásként utalta ki a gyár a dolgozóinak ezeket az egyszobás, komfort nélküli szükséglakásokat. A Köjál mindent lefertőtlenít, főleg a budit a kert végén.
A mellettünk lévő lakásban Erzsi néni lakik, közös a tornáca Zsuzsa néni és Laci bácsi lakásával. Épp kiszámolósdit játszottunk a többiekkel, amikor megláttam, hogy az Erzsi néni a Zsuzsa nénivel csókolózik a gangon. Sokáig gondolkodom azon, hogy akkor hogy is van ez? A kis Zsuzsa és az Erika lehet, hogy nem is a Laci bácsitól, hanem az Erzsi nénitől van?
Sajnálom a Zsuzsa nénit, mert sokat sír a Laci bácsi miatt. Laci bácsi sokszor részeg, és ő is gyakran szomorú. Sokan isznak a házban: az Imre bácsi, a Pista bácsi és az Erzsike néni. Iszik az Aranka néni, és a Feri bácsi is. Az én szüleim nem isznak, apukám csak ritkán, vendégségben. Egyszer a HÉV-en spicces volt, amikor jöttünk haza a nagyszüleimtől. Van egy imádott boxerük, kicsit félek tőle, mert mindig folyik a nyála. Apukám kiment a peronra pisilni, és ahogy robogott a HÉV, a nyitott ablakon visszafújta ránk a szél.
Muszáj a kedvnek szárnyalni?! Komoly gyerek vagyok, mint Aladár a Mézga családból. Anyukám elvitt, a bátyámat és engem, egy Stan és Pan filmre. A film egy pontján ki kellett vezetni a moziból, mert zokogógörcsöt kaptam. Mit lehet nevetni azon, hogy egyik ember a másik pofájába vágja a tortát?!
Titokban nézem a szüleim tévéjét az átjáróból. Elhúzom a függönyt, így anyukámék nem láthatják, hogy leskelődök. Egy orosz szerző darabja megy a Thália Színházból. A címe: Én, te, ő, Monori Lili, Harsányi Gábor és Vallai Péter játszanak benne. Egy szerelmi háromszögről szól a háború idején, melyben Marat és Leonyidik jó barátok, és mindketten Lidába szerelmesek. Miután vége, sokáig sírok a paplan alatt. Színész akarok lenni, mert tizenhárom évesen számomra a színészet a vigasz és a remény. Anyukám számára is, boldogtalan házasságáról az Operett Színházban egy-egy pillanatra megfeledkezhet.
Az átjáróban csak egy ágy fér el, és anyukám varrógépe, az olajkályha és a spejz bejárata mellett. A spejz ajtajára egy Che Guevara képet teszek. Itt alszom, mióta a bátyám szüleim tiltakozása ellenére megnősült. Sajnálom, hogy elköltözött, de örülök, hogy végre külön „szobában” alhatok. Nem értettem, miért gondolta apám, ha elmondja a bátyámnak a féltve őrzött titkot, a bátyám nem akar majd férj és apa lenni. Amúgy is tudtuk már, megtaláltuk az örökbefogadási papírjait.
Örülök, hogy kitűnő tanuló vagyok, és tudom, hogy emiatt bármelyik gimibe jelentkezhetek, biztosan felvesznek. A szüleim nem akarják, hogy színész legyek. Anyám megnyugszik, amikor megtudja, hogy gondviselőként neki is alá kell írnia a jelentkezési lapom.
– Legyen valami szakmád, mi már idősek vagyunk, a színésznők különben is mind kurvák – mondják egyetértésben.
–Te, színész?! Hát nézz a tükörbe! – mér végső csapást anyukám ingadozó kamaszkori önértékelésemre.
Tükörbe nézek, látom magam kövéren, akit az anyja – egy auschwitzi fogoly éhezésének félelmeiből – B12 injekciókúrákkal hizlalt fel. Az arcom zsírpárnákkal bélelt, szemem idegenként tekint vissza rám. Megadom magam. Szakközépiskolába megyek, lesz rendes szakmám. Ápolónő leszek. Pedig okos vagyok, mint „lüke Aladár”.
(Fotó: Emmanuel Codden, kép forrása: Pexels)