Hála E.P.-nek
Édesapám szép ember volt. Mikor egyenruhában járt, vállapján csillogtak az arany csíkok. Az illemre mindig józanul ügyelt. A nőknek udvariasan csókolt kezet, ha pedig ismerőssel találkozott, sapkájához emelte kezét, tisztelgett vagy megemelte fejfedőjét.
Csak a barátaival tegeződött, és kapitány úrnak szólították a legvadabb elvtársazás idején is. Az Édesapámat foglalkoztató hajózási cég is megmaradt részvénytársaságnak, bár ehhez neki vajmi kevés köze lehetett.
Néha engem is magával vitt a hajósok közé, akik harsányak voltak, cigarettáztak, és nagyon sokat ittak. Ha tréfás kedvében volt, komoly arccal utasított: Menj oda, szépen, ahhoz a bácsihoz, és adj neki egy jó nagy pofont! – majd rámutatott valakire a barátai közül. Én persze soha nem mertem megtenni, ezért rajtam sokkal jobban nevettek, mint a viccen.
Az első két fogát Romániában ütötték ki egy verekedésben. A hajóra betörő fiatal suhancok nem sejtették, hogy kivel állnak szemben, Édesapám ugyanis erős ember volt, és jól osztotta a pofonokat. Engem éppen akkor rúgtak ki a középiskolából, mert szerintük nem megfelelően viselkedtem (És különben is, mit keres egy angyalföldi proli egy budai elit gimnáziumban?), igazából nem tudtam azonosulni senkivel és semmivel. Édesapám akkor pont otthon volt, és megígérte az iskolaigazgatónak, hogy ha találkoznak az utcán, akkor ő is így fog kinézni; már, ami a fogait illeti. Édesapám akkor volt életében először és utoljára jó fej velem.
Ha valaha is érdekelte volna, hogy éppen mit tanulok, most valószínűleg figyelmeztetne, hogy a címről írj, kisfiam! Hát legyen!
Öt, vagy talán hatéves lehettem, amikor egy nyári délután baráti társaságból tartottunk hazafelé, kézenfogva. Édesanyám soha nem jött velünk ezekre az eseményekre, ki nem állhatta a hangos és közönséges embereket, még ha vasalt ingükben és egyenruhájukban fessek is voltak. Édesapám már a villamosmegállóban mondogatta, hogy siessünk haza, fiam! Aztán a házunk üvegezett előcsarnokához közelítve felgyorsultak az események, egy gyerek számára szokatlan tempóban peregtek a pillanatok. Emlékszem, Kaiser néni az üvegezett bejárati ajtók és a házmesterlakás közötti részen sepregetett. Mackónadrág volt rajta, a piros nyelű partvis szaporán mozgott le-föl, előre-hátra. Édesapám ebben a pillanatban elengedte a kezemet, előreszaladt, majd se szó, se beszéd, félretolta őt, és berohant a lakásukba. Kaiser néni nem volt szokva az efféle inzultusokhoz, hiszen Édesapám soha nem szokott köszönés nélkül érkezni, még kevésbé élemedett korú hölgyeket elbillenteni az útból.
Ott álltunk hát szótlanul az ajtóban, és kíváncsian néztünk a hosszú folyosó végén eltűnő Édesapám után. Csend lett. Egy ilyen helyzetben mégsem kérdezhette meg, hogy mi a jelem az óvodában. Nem emlékszem, hogy valaha is jártunk volna a házmesteréknél vendégségben, de valahogy sejtettem, hogy az ilyen szokatlan és váratlan látogatás végképp nem lehetett előre megbeszélve. A házmesterlakás pont olyan volt, mint a mi lakásunk, s mintha a bútorok is ugyanolyanok lettek volna.
Pár perc kínos várakozás után Édesapám előlépett a fürdőszobából, elégedetten mosolygott a megszeppent házmesternére, megigazította nyakkendőjét és egyenruháját, majd finoman megszólalt.
– Bocsánat, ha még egy lépést kellett volna tennem, beszarok. Szerencse, hogy a maguk lakása éppen olyan elrendezésű, mint a miénk. Kézcsókom!
Édesapám kézen fogott, és elindultunk a lépcsőház felé.
Kaiser néni talán még ma is ott áll, a piros partvisra támaszkodik, szája kicsit nyitva az ámulattól vagy a megtiszteltetéstől. Kapitány biztos nem szart még náluk!
Édesapám elégedett sóhajtással nyomta meg a lift hívógombját.
(Fotó: orbtal media, kép forrása: Unsplash)