1994 augusztusában költöztünk be friss házasként az első közös lakásunkba. Huszonnyolc négyzetméter, de boldogok voltunk, hogy a nagymamám – igaz derékig salétromos – lakását megvehettem az önkormányzattól. Kölcsönt vettünk fel, felújítottuk, a kamrából egy pici zuhanyzó lett, az előszobából konyha, és volt egy apró, de világos szoba is. Boldogok voltunk. Éltük az életünket. Aztán egyre fáradékonyabb lettem, és időnként hányingerem is volt. Hol elmúlt, hol visszajött. Sokáig nem is figyeltem a tünetekre. Majd már nem is emlékszem, hogy miért, talán mert a barátnőm mondta, hogy milyen szarul nézek ki, vettem egy terhességi tesztet. Több, mint egy hétig állt a konyhában, mire egyik reggel – akkor voltam mindig a legszarabbul – rávettem magam, hogy megcsináljam. Ültem a hideg és szűk vécén. Rápöttyentettem a vizeletemet a tesztre, majd álmosan merengtem. Pár perc múlva néztem csak rá, és ott volt a két csík! Mint két felkiáltójel! Nem is értettem, hogy most ez mi? Most tényleg? Én? Terhes? De védekeztünk! Tudom, nem a legkorszerűbb eszközökkel, de mégis. Kimentem az alvó férjemhez, és megmutattam neki a tesztet. Most mi lesz? Hogy fogok én elmenni terhességmegszakításra? Mikor? És hol találok nőgyógyászt? Úgy kellett ez most a nagy kölcsönök felvétele után, mint púp a hátamra. Most, amikor végre a karácsonyt boldogan várva, első otthonunkba bekuckózva élhetnénk, mehetek majd abortuszra.
Felöltöztem, otthagytam a férjem, és elindultam dolgozni. Végigsírtam az utat. A munkahelyemen hívott fel a párom, hogy beszéljünk már róla, mert nem érti, miért gondolom azt, hogy nem vállalhatjuk ezt a gyereket. Miért ne? Van lakásunk, van benne melegvíz, van mosógépünk is. Igaz, kicsi otthon, de elférünk. Mikor letettem a telefont, rájöttem, hogy nem vagyok egyedül – eddigi párkapcsolataimban mindig egyedül voltam a női dolgokkal, és elhittem, hogy ez csak az én dolgom. Ettől kezdve napról napra jobban akartam a babát. Kerestem nőgyógyászt, és tervezgetni kezdtem. Hova kerül majd a kiságy, a pelenkázó, a kiskád. Annyira boldog voltam, mint még soha életemben.
Eljött a karácsony, az első közös, amit annyira vártam. Gyerekkoromban mindig nagyon meghitt karácsonyaink voltak. Most is arra készültünk. Meghitt összebújásra, boldogságra. De reggel, ahogy kimentem a vécére, egy kis barna pöttyöt láttam a fehérneműn. Nem volt nagy, nem volt élénkvörös, de határozottan vérnek látszott. Nagyon nyugtalanított. Felöltöztünk, és elmentünk a férjem szüleihez a szokásos karácsonyi ünneplésre. Anyósomnak rögtön elmondtam, hogy mit történt. Ő nem csak példaképem volt, de minden téren a bizalmasom is. Rögtön kérte, hogy mutassam meg neki azt a barna pöttyöt. Kimentünk a mosdóba, megmutattam. Tudtam, hogy neki volt hat hónaposan egy súlyos vetélése, élve született baba, de csak pár órát élt, mert életképtelen volt. Legalábbis azokban az időkben még nem tudták őt életben tartani. Rögtön mondta, hogy ez nem jó jel, azonnal hívjam fel az orvosomat. Azt mondta, most nem számít, hogy szenteste van. Felhívtam. Az orvos felvette, és azzal kezdte, hogy mennyire vérzek? Mondtam, hogy nem is vér, inkább néhány barnás pötty, mire azt kérdezte: első terhessége? Igen, mondtam. Erre megkönnyebbült hangon válaszolta, hogy jó, akkor túlaggódom, akkor hívjam, ha erősebb lesz a vérzés. Nem tudtam, hogy mi az, hogy erősebb. Több? Vagy sötétebb, pirosabb vagy sűrűbb? Huszonhárom éves voltam, és még sosem véreztem terhesen. Mondtam neki tovább, hogy de a mellem sem feszül már, és hányingerem sincs. Ne aggódjon, nyugtatott kissé leereszkedő hangon, ez egy idő után természetes, ezek a tünetek a terhesség előrehaladtával megszűnnek. Ezzel tettük le a telefont.
Két ünnep között továbbra is jöttek a barnás cseppek. Anyósom azt javasolta, hogy hívjam fel újra az orvost, és mondjam meg neki, hogy mindenképpen szeretném, ha megvizsgálna. Az utcai telefonfülkéből hívtam. Január volt, és nagyon hideg. Remegett a kezem, ahogy a fagyos gombokat nyomogattam a tárcsázón. Amikor végre felvette az orvos, azt hazudtam, hogy „erősebb” lett a vérzésem. Ingerült lett, azt mondta, hogy bár az ünnepek alatt nem nagyon van rendelés, de másnap menjek be, és csináltat egy ultrahangot. Tizenhatodik hét körül voltam. Bementem a kórházba, a nőgyógyászom odaadta a beutalót. Utasított, hogy teli hólyaggal menjek le a rendelőbe, és türelmesen várjak ott, amíg szólítanak. Annyi vizet ittam, hogy mire sorra kerültem, már azt hittem, hogy szétszakad a hólyagom. Ahogy várakoztam, egy lány kedvesen megkérdezte, hogy hány hetes vagyok. Mondtam, tizenhat. Mondta, hogy ő is. Láttam, hogy sokkal nagyobb hasa van, mint nekem.
Végre behívtak az ultrahangra, egy vidám, fiatal doki ült a monitornál. Kérdezte, hány hetes vagyok, mondtam tizenhat. Rám tette a monitort, még dudorászott is, miközben szétkente a hasamon a gélt. Aztán hirtelen abbahagyta a dudorászást. Még egyszer megkérdezte, hány hetes is vagyok. Tizenhat. Elfordította a monitort. Percekig feszült csend volt. Mit mondott magának a doktor úr, miért vérzik, kérdezte. Nem mondott semmit sem, vagyis, hogy túlaggódom, feleltem. Jó, öltözzön fel, menjen vissza az orvosához a kórházba, addig én felhívom a doktor urat. Mire felértem, jött is elém az orvosom mosolyogva. Jöjjön Erika, jöjjön! Igen, hallottam, mi van. A terhességek 60-70 %-a így végződik, csak a nő nem tud róla, mert spontán vetélése lesz. Magánál ez valamiért tovább húzódott. Semmi gond, nem történt semmi, menjen szépen haza, és jöjjön be holnap, éhgyomorra! Befejezzük ezt a vetélést!
Hazamentem, összepakoltam másnapra, de aztán este tíz körül görcsölni kezdtem. Ujjnyi vastag, darabos vér jött belőlem. Felhívtuk a dokit, aki azt mondta, hogy ha a görcs erősödik, induljunk el a kórházba, de szóljunk, hogy ne végezzék el a műtétet, ha nem muszáj, várják meg őt. Szóltunk az egyik baráti párnak, akiknek volt kocsijuk, hogy segítsenek bejutni. Tizenegy körül elindultunk a kórházba. Felmentem a nőgyógyászatra, a recepciónál ülő nővérnek elmondtam, hogy miért vagyok éjnek idején ott. Mondta, hogy jó, várjak, felszól az ügyeletes orvosnak, addig menjek be a vizsgálóba. Kábé harminc perc múlva, álmos szemekkel és kócosan megjelent az ügyeletes orvos. Megvizsgált. Közben görcsöltem, és láttam, hogy a kesztyűje csupa darabos vér. Az ápolónőnek jelezte, hogy vegyenek fel, ő felhívja az orvosomat. Az ápolónővel magunkra maradtunk a vizsgálóban. Elkezdte leszedni rólam az ékszereket, két kis aranypötty fülbevalót, egy nyakláncot és az eljegyzési gyűrűmet. Kérdezte, kinek adhatja oda. Vártunk. Kiderült, hogy az osztályon nincs hely. Mondta, hogy menjek vele. Hosszú folyosókon keresztül beértünk egy homályos szobába, akkor jöttem rá, hogy a vajúdó. A szülőszobába vezető ajtó nyitva. De itt van csak hely. Reggelig itt leszek. Éjjel két szülést és két vajúdást hallgattam végig. A vajúdók, miközben sétálgattak a szobában, hangjukban örömteli várakozással kérdezték: Te? Te mikor szültél? Fiú vagy lány lett? Kint elkezdett szállingózni a hó. Én meg ott bent, egyedül, csendesen, de megállíthatatlanul sírni kezdtem. Aztán reggel lett. Valaki beszólt, hogy kint vár a párom a folyosón. Indulni akartam hozzá, de rám szóltak, hogy mivel éppen vetélek, nem állhatok fel, nem mehetek ki. Mondtam, hogy tegnap délután óta vetélek, ezalatt a pár perc alatt már nagy baj nem történhet velem, és kimentem. Az orvosom fél kilenckor napszemüvegben, táskáját lóbálva sétált be az osztályra. Nem nézett rám, nem vizsgált meg. Mindenkit elém vett, ott ültem a folyosón, erős vérzéssel és görcsökkel. Amikor végre sorra kerültem, már délután kettő körül lehetett. Nem tudtak elaltatni, mert nem találták a vénámat, össze volt már száradva, hiszen előző nap reggeltől nem ehettem, és nem ihattam. Ráadásul egész éjjel sírtam.
Kiderült, hogy már körülbelül két hete nem élt a terhességem. Missed ab. Missed abortionról (missed ab), vagyis abbamaradt vetélésről beszélünk, ha az embrió fejlődése leáll, a korábban látott szívműködés megszűnik vagy az előző ultrahangos vizsgálathoz képest nem mutat fejlődést. Missed ab esetében a kismama teljesen tünetmentes is lehet, vérzés, görcs nem jelentkezik minden esetben. Jellemzően a terhesség 6-10. hete között következik be az embrió elhalása missed ab esetén, az embrió kilökődése akár heteket is késhet. A missed abortion legelső tünete a korai terhességi jelek (émelygés, gyakori vizelési inger, mellfeszülés) megszűnése és a vörösbarna hüvelyi folyás jelentkezése.
A műtét után egy nagyon kedves nővel fektettek egy szobába, akinek már volt két nagyobb gyereke. Fogamzásgátló mellett esett teherbe. Negyvenöt éves volt, és nem szeretett volna még egy gyereket. Nagyon sokat segített nekem. Vizet hozott, ha szomjas voltam, segített lefürdeni. A zárójelentést egy ápolónő hozta be nekünk, az orvosommal nem is találkoztunk. A folyosón tudtuk elkapni hazafelé, hogy legalább pár szót beszélhessünk vele. Arról, hogy pontosan mi is volt ez, és mit kell tennünk ezután. Nagyon ideges lett, azonnal behívott a szobájába. Azt mondta, hogy ilyen mindenkivel előfordul, és nem kell semmit tennünk, várjunk ki egy-két menstruációt, utána lehet ugyanúgy próbálkozni. És hogy minden rendben van.
Betegállományban voltam, a januári hidegben róttam az utcákat Óbudán, egyedül, céltalanul. Borzalmas lelkiismeret-furdalásom volt. Mi van, ha ez a baba azért nem fejlődött tovább bennem, mert az elején én nem akartam őt? Mert el akartam vetetni? Mert nem erősködtem már az első barna pötty után, hogy vizsgáljon meg az orvos? Mert nem éreztem azonnal, hogy baj van a magzattal? Mert nekem előtte már volt egy abortuszom? Padról padra ültem, a januári hideg most jólesett. Közben pörgettem és csak pörgettem magamban, kerestem a hibást és a miérteket. Úgy éreztem, megbolondulok a kutakodásban, ezért egy hirtelen gondolattal elindultam a háziorvosomhoz, mert úgy éreztem, az lesz a legjobb, ha inkább visszamegyek dolgozni. Idős, pókerarcú, szigorú háziorvosnő. Beléptem a rendelőbe, leroskadtam a székbe vele szemben. Igen, Erika, mondja… Kórházban voltam, elvetéltem. Mhhhh, értem, szóval nem tudta megtartani. Meddig akar táppénzen lenni?
Eljöttem a rendelőből. Ott zengett bennem a mondat, akármennyire is próbáltam lehalkítani: nem tudta megtartani! Én nem tudtam megtartani? Hogy kell megtartani egy magzatot? Újra – még erősebben – rám tört a marcangoló önvád. Én tehetek róla… csakis én! Hát persze, ki más tudná megtartani azt, ami bennem van, mint én?! A háziorvostól a védőnőhöz mentem, mert neki is be kellett jelenteni, és le kellett adni a kórházi igazolást. Ott is elmondtam, hogy mi történt. Elvette tőlem a papírokat. Kikereste a kartonomat, és elkezdett jegyzetelni rá valamit a kórházi papírokról. Kérdezgetni kezdtem: ilyen miért van, miért történik? Hogy lehet ezt megakadályozni? Felnézett az írásából, és azt mondta, tudja Erika, furcsa dolog ez, azt mondják, aki fejben nem is igazán akarja azt a gyereket, annak nem marad meg a terhessége. Tudja… minden fejben dől el.
Következő terhességemet, ami ugyanaz év májusában megfogant, végig rettegéssel éltem meg. Talán emiatt a stressz miatt, nem tudom, de koraszülés lett belőle. Egész idő alatt azon martam magam, ugye akarom eléggé? De igazán? Úgy fejben is? Végigaggódtam azt a hét hónapot. Közben halálba szekíroztam az új, idősebb nőgyógyászomat is, aki szerencsére nagyon megértő és érzékeny volt. Kértem, hogy hetente vizsgáljon meg. A tizenhatodik heti vizsgálat után azt mondta, hogy maradjak még egy picit a vizsgálószékben, mert valamit még szeretne mutatni. Hozott egy kis szerkezetet, ami recsegett, ropogott. A recsegésen át, a háttérből nagyon halkan egy ütemes zaj szűrődött ki. Hallja? Kérdezte. Igen. Meghallgattatta velem a magzat szívhangját. Hogy megnyugtasson, hogy én mindent jól csinálok, minden rendben van. Mert tudta, hogy mennyire hibáztatom magamat mindenért, ami az előzővel történt. Csak így van értelme magzatszívhangot meghallgattatni, emberségből.
Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Felhő Café Könyvek Abortusztörténetek című kötete.