A cipőmbe került szemcse olyan kicsi és jelentéktelen volt, hogy észre se vettem. Folytattam utam a Rákos-patak partján a nyári hőségben. Tízévesen már egyedül kószáltam Angyalföldön. Otthon voltam, nem éreztem veszélyt, nem is igen volt. Rugdaltam a köveket, gondosan kiválasztott botommal kaszáltam a megnőtt füvet. Meccs lehetett előző nap, mert a Vasas stadion közelében már térdig gázoltam a szétköpködött szotyihéjban. A rekkenő hőségben jólesett megállni egy ivókútnál. Erre gondolt egy gyík is, ami lépteim zajára előbb megmerevedett a betonon, majd eliszkolt a magas fűben.
Ebédre haza kellett érnem, otthon nem szerették, ha kések. A hídtól már nagyon messze voltam, úgy döntöttem, átvágok a sekély patakon, A meder közelében megcsúsztam a moszatos betonon, és egy pillanat alatt a vízben találtam magam. Egyik cipőm elvitte a víz, majd kicsit lejjebb megakadt a törmelékben. Pánikba estem, hogy anyám mit fog szólni. Ott álltam kővé dermedve, összeszorult a szívem, és nem tudtam, mit tegyek. A cipő ára kattogott a fejemben. Görcsösen, levegőért kapkodva eredtem utána, és miután sikerült kihalásznom, elterültem a patak medrének betonfalán. Kifújtam magam. Az az icipici kődarab érezhetővé vált, ahogy hazafelé slattyogtam.
“Én itt nem látok semmit, fiam” – nyugtatott meg a doktor a vizsgálat után. Folyamatosan fájt a fejem, azért mentem el hozzá. Hormonokra gyanakodott, megkérdezte, drogoztam-e. Talán mert a Jim Morrisonos póló volt rajtam. Dehogy drogoztam! Rühelltem az öregeket, mindig a legrosszabbat feltételezik a fiatalokról.
Pár héttel korábban jelentkeztek az első tünetek. Mintha a szemem mögött nőtt volna egy másik is, folyamatos nyomás alatt tartotta az agyam, alig tudtam aludni. Hormonok. Kisfaszom, az! Nem utalt tovább CT-re, azt mondta, a röntgen kimutatta volna, ha lenne ott valami. Nekem ez elég volt.
Legördült a függöny. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt utolsó. Álltam a színpadon, szakadt rólam a víz. Istenem, hánytam a musicalektől! Ugrabugra, tánci-tánci, arcról leolvadó smink, gyors átöltözések, rohanás egyik takarásból a másikba a színpad alatt, néha fölötte. Fogyókúrának jó volt. Vagyis jó lett volna, ha nem iszom meg vagy négy korsó sört az előadás alatt. “Csabikám, írd fel, légyszi” – ez volt a mottóm. Ahogy mindenki másé. De lehet, hogy a szívemet hideg bilincsként fogva tartó, burokszerű izé volt, amitől izzadtam és nem kaptam levegőt. Nem tudom, mert persze megint nem mutatott semmit a röntgen. Most már MR-re is elmentem, saját költségen, az is negatív lett. “Nyomja a gyomorszájamat is! Kizárt, hogy nincs ott semmi” – magyaráztam a dokinak, aki sóhajtott, és pszichológushoz küldött.
Lassan megtanultam együtt élni az idegen objektummal a szívem alatt. Közben jártam az agyturkászhoz, de beigazolódott a sejtésem, hogy rajtam terápia nem segíthet. Kisebb levegőket vettem, leszoktam a sportról, alvásnál a jobb oldalamra fordultam, így az új szerv nem szarakodott a körülötte lévő többivel.
Aztán amikor apámmal a Rudas fürdőben ültem, feltűnt, hogy nem tudok a víz alá merülni. Próbáltam magam erőszakkal lent tartani, de mintha egy levegővel teli bója töltött volna ki. Érdekes, de inkább aggasztó érzés volt.
Mióta a függöny lement, alig tudok dolgozni. A levegővel telt, növekvő betonlufi nyomja a lépem, a májam, átalakította a belső működésem. Falára feszülnek a beleim, az erek, az a kevés izom, ami a sportolásból megmaradt. Szemembe fényt nem az élet juttat, hanem a fájdalom, amit a lufi növekedése okoz. Nap mint nap, évről évre.
A bőröm már itt-ott megrepedt, kilátszik rajta a tükörsima felületű beton. Várom, melyik pillanatban repül nekem egy ártatlan légy, csúszik le az asztalról egy porosodó villa, mikor dobja be az ablakot valamelyik labdázó gyerek, hogy a szétrepülő szilánkok valamelyike sötétséget borítson a jövőre. Feszes vagyok, nagyon feszes. Méghogy nincs ott semmi! Az összes orvos elmehet a picsába!
(Fotó: Pixabay)