Korrajz röviden,
teljesen szürkén
– Változnak az idők, változnak a lovak – jegyezte meg Simon Bandi a ravatal felé. Komisszári jelleme nyelvtől lábujjig tanult volt, és tanárian fontoskodó. – A tábláról már a lánya is letörölte.
„Apám vékony, magas ember volt, mindig csak kalapban, szallagosan, keményre préselt, kapcás, lefittyedt csizmaszárral. Megnyúlt, maga húzta hosszába kezét-lábát a malomtorokban, ahova az árokpartról esett befele negyvenöt tavaszán, egy rosszkor rosszaknak gáncsot vető szibériai elől, összeverve. Saját erejéből tartotta magát a kürtőn, molnártársa náddal kalászrajzot pingált a körmére, és a felesleget vastagon melléhalmozta, hogy elfedjék a lilára forduló ujjperceket. Apám három napig kaparta tenyerének vérömlenyeit a hátán átszitáló szemek közé. Hólyagos, vörös tésztájú kenyér lett abból, a szovjetek beledöfték az ujjukat, megforgatták, és azt hitték, ez mind az ő tiszteletükre vall. Meg is álltak a Simon Endre után a málenkijezéssel, és három évre rá őt is orosztanárrá tették, annyi vöröslő pántlikát tömtek a kofferjába, azt mondta, alig bírta elosztogatni a két falurészen, felakasztotta a szobagerendákon körbe, amit a Tömpölyéktől bérelt, meg apámnak is adott a lovak sörényébe. Talán apám mégis inkább a lovakat hasonlította.”
Loztor József nem hideg, nagyléptű barmokkal fuvarozott, igazi előkelő, melegvérű feketékkel, betelhetetlenül mártózva ügetésük peckes ritmusában. Télen jóformán cseppenként fújta le esténként lapockájukról a szivárványos izzadságot, nyáron együtt dugták sötétbarna, hullámos üstöküket, stuci bajuszukat az itatókannába, a lónyelvek a sót fényesítették, ő meg a zablacsatokat és a kocsiféket, meg bágyadtkék szemét büszkén a főutcán, ahányszor a szárakat hanyagul középre dobva, felcsinosítva, teli szekérháttal átrepültek a Szentkeresztet és Táplánfát átválasztó félembernyi, feneketlen hasadék felett. Különben az egész falusi kavalkád a járdaszegélyekre fektetett keskeny pallón egyensúlyozott át a mélységen, vakító déli napos, gyöngyfényű házárnyékokban; még a Tömpöly-fiú is leszállt a motorbiciklijéről, hajlott alatta a deszka, míg csak egy szálka tartotta, és onnantól azon a faroston folyt a forgalom, vízválasztóként, a származás jelölésére. Tömpölyéket a szikrázó színesség csendben kulákozni kezdte, mert még a hajszálon is áttolták a kerékgumit. Befoltozatlanul. Nem visszakoztak. Loztor Józsefnek át sem kellett ugrasztani. Parádézott. Lobogtak a pántlikák, csilingeltek a csengőcskék, fénylett a fekete szőr. Egál, hogy falusi-e az élet, vagy játék.
„Apámat akkor láttam először sírni, amikor elvitték a feketéket. Állt az udvaron, és folytak munkásarcán a könnyek. Társai kétfelől kerülték a csatakos, csupasz hátukkal, zabot sem kaptak még, sunnyogtak, kapdostak, az egyik füléről lassan lehullott a sörényébe gabalyodott, ottfelejtett pántlika. Mire leért a földre, kiment belőle a szín, megőszült, mint apám, ötünk szeme láttára. Az elkövetkező napokban az összes szallag kifakult, megette magát, amit a Simon Endre hozott haza, kifehéredett a két falurész, pitypangpihék burkolták be a házakat, a malom egy hétig nem forgott-vetett, kerekekbe tömítődött a színtelen békanyál. Kivétel kevés akadt; azt az őszületlen, betemetett négyzetet, amibe Tömpölyék ásták kévéiket és fedtek le a marháik trágyájával, mindenki megcsodálta innentől, akárhányszor arra járt, lehetett szentkereszti vagy táplánfai kulákozó. Simon Bandinál maradt az utolsó vörös pántlika; részben hallgatásáért, mint albérlő, aki rálátott a búzarejtésre, részben a feleségéért, akinek a hajába volt fonva, és akivel együtt bámultak ki a fehér dunyha alól a muskátlis ablakból a tehénistállónál vizsgálódó kollektívásokra. A fehérség egyedül az asszonyhoz illett. Azelőtt apáca volt.”
Loztor Józsefnek hamarosan két szürke, hideg muraközit utaltak ki fuvarozásra. Ridegek voltak, mint a falura ereszkedett lisztköd, egyszerre néztek ugyanarra, vissza, jobbra, balra, egyszerre emelték a lábukat a kovácsnak, nem tapostak játékosan az itatóvödörbe, reggel ugyanolyan mozdulatlanul, merev lábakkal, azonos időben lehajolva szemezgettek a jászolból, ahogy este hagyta őket, mielőtt elindult haza a téeszből. Tejfehér szemükkel órákig nézték pislogás nélkül a mezőszélen húzódó földutat a nyári forróságban, várták, hogy teljen a szekér, aztán Loztor József felhúzódzkodott a bakra. A két muraközi nem csipkedte hivalkodva a másik nyakát, nem hányta jobbra magát, neki a rúdnak a szürke Gyöngyös felett, némán kopogtak a patkók, egyenesen, egyenletesen húztak jeges pocsolyákon, fehér, száraz nyári füvön, sercegő, kora-deres makksapkákon. Nem ugrottak a két falurész határán, átporoszkáltak az egykori feneketlen mélységet betemető szürke betonon, monoton csikorgással, a járdán bicegő asszonyok fel sem pillantottak; továbbra is a deszkaszálkát használták az átkelésre, megszokásból, körbesandítva, észrevétlenül letéve egyik lábfejüket a betonra. Nem csilingeltek a csengőcskék. Amint megkapta a lovakat, Loztor József megpróbálta a fülük mögé fonni a fehérre vásott szalagjait. A muraköziek egyszerre vicsorítani kezdtek. Csak akkor sikerült őket díszbe csavarintani, amikor híre ment, hogy Kádár elvtárs az aratás második sorának sarlózása közben tiszteletét teszi; téeszes lovászok csontkovácsot hívtak, aki a toporzékoló, visító állatok üstökének tövébe, a koponyára forrasztotta a pántlikákat, hogy ne tudják levetni magukról. Loztor József volt a tanú a művelet végrehajtására, azonban a mezőn sorfalat alkotó kaszások szagát sem érezték a látogatónak – talán csak a lélek silóiban.
De nagyon húzták Loztor József kezét. Vágta a tenyerét a szár, ki akarta metszeni a húsát a menetiránnyal ellentétesen. Maguk a lovak semmivel sem mentek gyorsabban, mint szoktak, a szorítás az évek elteltével erősödött, feldörzsölte, csípte, kilencszázhatvan után vastagon besózta a bőrét, felhántva, mint valami fakérget. Valamelyik évben a téeszhez hajtva Loztor József észrevette a meszelt kerítésénél árokba burított, küszködve köhögő motorbiciklit, a mellette tápászkodó, fűszálas zakójú, megtépett üstökű Tömpöly-fiút, második lányának udvarlóját. Lassítani akart, rántotta, markolta a szíjakat, látta krétaként porzani az utcasarkot, nyomta a fékpedált; egy kósza kiáltásnál nem tellett többre, elfacsarta a nyelvét a négyévszakban szitáló, fehér pernye, kirojtozta az ujjait. Estére magas lázzal zuhant a paplanok közé. Másfél hétig lógatta hideg vizes tálakba a csuklóját, borogatással, ágytámlára feltett sarokkal fogadta a kívánságolókat, a Tömpöly-fiú fröccsszódát hozott, aztán eltűnt a három lány mögött, mint szerves, lélegző majdnem-családtag. Simon Bandi – ugyanis a gyengélkedő mind a négy gyermekét oktatta – markos, szorongató elvtársi kötelességet érzett. Nem mehetett morzsás zsebbel, mert készen állt volna neki az asszonyi köszörűkő: hosszasan köhécselt, jóhitét fogalmazta, és átnyújtotta a lábadozónak felesége piros pántlikáját.
„Apám arca teljesen szürke lett, egészen téesz. Ha eltérő utcán akart befordulni az istállókhoz, félóra múlva ágyba borult, ha kevesebb szénát villázott, hirtelen a bozótosba dőlt a vadeperre, és eleredt az orra vére. Mindig görbítette az ujjait, a kisebbeket a többi alá húzva, szárat érzett, de szíjtalan volt a tenyere. A muraköziek tejfehér szemükkel pislogás nélkül nézték a mezőszélen húzódó földutat, tanácsot, iskolaépületet, mellettük eliramló három traktor-láncot. Szürkeségük napról napra vakított, a két falurész napról napra süppedt az átlátszóságba, lomha, bágyadtan langyos homályba; apám napról napra sápadt, görnyedt a bakon, fehér, koszos homloka a vállára billent. Különösen ült, folyton körzött a vállával és hátrább diktálta a tarkóját, egyenes látszatát adta, de mintha minden testrészét tőből megcsavarintották volna, és a téesz csontkovácsa huzalokat ültetett volna a velőüregekbe, billegett, és valamit dúdolt, színtelenül, halványan, teljesen fehéren.
Simon Endre – mint a vészhozó – egyszer engem is elfehérített, a jobb ujjbegyem miatt most sem tudom, melyikünket érte az első ijedség, a nevemmel kapcsolatban annál inkább. Biztosan hangoskodtam, vágtam valamit az apácáskodott feleségéhez, akinek az apjáról Sz.-en sétány van elnevezve. Később, a rendszerváltás után. Oroszt is csak miatta bírtunk, a Simon Bandi miatt, rendesebben viselkedtünk, a Tömpöly kivételével, amióta szarkalábasodott; de amikor erre a körmöst csapta az odarántott kezemre, nagyon megcsúnyult, aztán hirtelen kiverte a víz. Mindketten lenéztünk. Egy pillanatig azt hittük, sosem tér vissza a bőröm színe. Simon Endre óvatosan ellépett mellőlem a katedrára, és kedvelt szavajárását motyogta, mint minden kiosztott fenyítést követően: „támasztható közös teherviselés”, avagy a büntetés a javunkat szolgálja, tehát az ország összes piroskendős korunkbeliét. Óra után megálltam a folyosón, fogtam a kihágásokat vezető tábla alól a szivacsot, és ledörgöltem a nevem, az L-t, az O-t, a Z-t, a T-t, megint az O-t és az R-t.
…anyám azt mondta, ebédet otthon evett, a szekér a kapu előtt várt, a muraköziek egyenes lábbal, nyújtott nyakkal meredtek a lusta, déli főútra, a felhőtelen égen felvásott a mélységet betemető betoncsík.”
Rogy a vasfellépő, kiengedett a pedál. Odakinn hasas, fakó répacsírát halmozott a kocsialjba, háromszor is leereszkedett a vasvillás keze, odaballagott a fogathoz, rángatta a zablát, előre, előre. Sötétedett, szürkére simultak a látóhatár ágyásai. Loztor József fölkapaszkodott, feje felett imbolygott a körvonalas fehérség, lekókadt, aztán a kerekek hirtelen megrándultak; a muraköziek ügetésbe kaptak, ide-oda lökték a szekeret az árkos földcsapáson, megrebbenve megiramodtak a szántók között a rónán. A szár az ujjba, a karba, a felsőtestbe, a pumpáló szívbe metszett, recésen és sikoltozva, pedig eltartotta magától, részegmódra rázta az ülésen, hánykolódott a lendülettől, zihált; majd az ingéről tépte a gombokat, a mellkasát kaparta, fehérbe olvadó szélekkel téglavöröset, végig a torkát, felengedte a féket, eldobta a szárakat, és a nyikorgó fára rogyott. Csusszanó, selymes pirosságot érzett a szemöldökénél. Szálka ment az ajkába.
A keréklőcs recsegett. Loztor József odahajította a kibomlott vörös pántlika-szárat a lovak nyaka közé.
(Fotó: Önder Örtel, kép forrása: Pexels)