A vakolatlan alagút embernyi széles. Szorosan követjük egymást, fejünk felett neonfény világít, néha ijesztően villog, a nyirkos falakból dohszag árad. A téglák közötti rést pókok szőtték be, fonalaik a fejünk fölött himbálóznak. Amikor egy egész háló gabalyodik a hajunkba, úgy teszünk, mintha nem vennénk észre; mintha nem volna jelentősége, hogy vékony hajtincsek vagy remegő pókfonalak tapadnak-e homlokunkra. A kanyargós alagút egy vasajtónál ér véget, pisszenés nélkül megállunk előtte. Abszurd és eklektikus a tér, bronz falikarokon pislákoló gyertyák, köztük piros felirat: Szellemi Óvóhely.
Fél éve látom magam előtt ezt a pillanatot. Az Óvóhely az utolsó független színház az országban, és nincs helye a föld felett. Mindössze ötven férőhelyes, eddig teltházakkal ment, és kizárólag adományokból tartja fenn magát. Minden adományozónak jár egy tiszteletjegy. Csak ki kell várni. Sosem hittem volna, hogy valaha lesz elegendő pénzem színházat vagy bármit támogatni, de végül is, ez történt.
A vasajtót háromnegyed hétkor nyitják. A színpad nem túl nagy, a díszlet néhány régi, felújítatlan bútordarab. Leülök a harmadik sorba, a régi színházi szék nyikorog alattam. Jólesik megkapaszkodni a fényesre koptatott karfában és az elfáradt csavarok alkalmi kvintjében. Még mindig érzem a dohszagot, de most kellemes púderillattal keveredik. Mellettem elegáns, középkorú nő foglal helyet, ismerős valahonnan, távol ülő, sötét szemével hunyorít, madárcsontú, filigrán alakja beleveszik a párnás székbe.
A színészek a nézőtér felől érkeznek, egyikük lepattogzott mosdótálat, másikuk vizeskancsót hoz, odakínálják a nézőknek, a kancsót a kezük fölé emelik, alátartják a tálat, de víz helyett hófehér gyöngy zúdul a kitartott tenyerekre. Mossák kezeiket, harsogja egy bohócruhás színész a színpadról, aztán lassan kibújik a jelmezből. Ott áll fehér pólóban, kék farmerben, barátságosan elmosolyodik, és annyit mond: nem szükséges.
A púderillat egyre áthatóbb. A madárcsontú nő izeg-mozog, helyezkedik mellettem, és amikor a nézőtér elsötétedik, mélyeket sóhajt. Fél óra után mintha fuldokolna. Súgva kérdezem: segíthetek? Nemet int, és ökölbe szorítja a kezét. Olyan hangosan veszi a levegőt, hogy az előttünk ülők folyton hátrafordulnak.
Alig tudok figyelni az előadásra, nem fogom fel a párbeszédeket, riadtan hallgatózom, mi történik a madárcsontúval. Aztán egyszerre alábbhagy a fuldoklása, feláll, könnyedén végiggyalogol a széksorok között, és megindul előre. Magával viszi a púderillatot. Tétovázás nélkül lép fel a színpadra, a reflektor fénye élesen megrajzolja vonásait. A színészek csak egyetlen pillanatra torpannak meg. A madárcsontú nő leül egy thonet székre a színpad szélén, elnéz a fejünk felett, mintha a távolban kémlelne valamit. Vár. Várunk. Olyan időtlenné merevíti a pillanatot, hogy senki még csak meg se rezdül. Az az ember, aki a nézőtéren elveszett a székben, ott fenn megfejtendő titok.
Felismerem. Tíz éve láttam utoljára, akkoriban mentek tönkre és zártak be a színházak. Tehetséges, bátor színésznő volt. Kérlelhetetlen. Már az illatot is értem. Púderillatú volt az egykori Platonov előadás, amelyben Szofját játszotta. Az enyhén émelyítő, édeskés esszencia beterítette a színpadot és a nézőteret. Percekre a torkomon akadt, mint a száraz, fojtós étel, és ködként húzódott Szofja kiábrándult tekintetére, amelyen végighömpölygött az összes elmulasztott lehetőség.
Ez a tekintet most kinyílik, és megállapodik rajtunk. Bezárult élettérhez szokott szemünk ide-oda rebben, zavartan, kényszeresen mocorgunk. Nyikorognak a székek alattunk. Aztán csend lesz. A kilazult csavarok ugyanolyan némák, mint a lélegzetvételünk.
A reflektorfény lassan mozdul el a színésznő arcáról. Úgy tűnik, mintha az árnyékos oldal végképp feloldódna a dohos, porszemcsés homályban.
Az előadás megy tovább.
(Kép forrása: Pexels)