A novella teljes mértékben a képzelet szüleménye
Ahogy mágneskártyámmal beléptem a részlegbe, besandítottam a folyosóra, hogy valaki nem akar-e szökni, majd gyorsan becsaptam magam mögött az ajtót. Se ki, se be! No persze, rajtam kívül.
Már a folyosón megcsapott a jellegzetes hipó- és menzaszag. Szerencsére aznap délután más bűz nem keveredett a zárt osztály levegőjébe. Csináltam a megszokott rituáléim, köszöntem a nővéreknek, majd a betegeknek, aztán hátramentem fertőtleníteni a foglalkoztatóasztalt. Közben folyamatosan beszéltem az odasereglett emberekhez, arról, hogy ma mit fogunk csinálni. Ahogy leültem a megszokott, biztonságosnak vélt pozícióba, ahonnan mindent látok és nem léphet a hátam mögé senki, észrevettem, hogy az asztal bal oldalán, a zöld műanyag széken már ül egy férfi, kórházi egyenpizsamában. Köszöntem neki; nem emelte fel a fejét. Alszik, gondoltam. Ránéztem és úgy éreztem, mintha Jézus Krisztus ülne a balomon, csapzott szakállal, lehajtott fejjel. Arca olyan volt, mint a kereszten, bár válláig érő haja már őszbe hajlott. Régen talán amolyan szelíd motoros lehetett, mégis más bizonyosságom volt. Kapcsolatteremtési kísérletemet az odalépő Anna szakította meg, aki rögtön leült a jobbomra, és élénken rám köszönt. Elmondta, hogy holnap kimehet innen, és most próbál felkészülni a kinti életre.
– Tanárnő, mi a dolgunk a földön? – kérdezte felém fordulva, miközben egy mandalát színezett. Kerek szemüvegével, égszínkék tekintetével a tökéletes egyetemista külsejét idézte. Bár nem érzem magam tanárnőnek, de hagyni szoktam a betegeknek, hogy a maguk módján szólítsanak meg, leszámítva a tegezést és a doktornőzést. Kis hezitálás után azt mondtam neki, hogy nem vagyok kompetens ezt megválaszolni.
– Kedves Anna, talán Őt kéne megkérdeznie! – és Ferencre mutattam.
A férfi, akit magamban csak Jézusnak kezdtem hívni, a feldobott kérdésre kinyitotta a szemét.
– Sok viszontagság ellenére embernek maradni – mondta, majd kiválasztott egy tiffany stílusú liliom mintás színezőt, és lassan elkezdett színesceruzával dolgozni rajta. Ekkor már vagy heten ültünk az asztalnál. Volt, aki dominózott, más rajzolt, vagy csak beszélgetni jött oda, hogy elüsse valahogy az időt. Páran az asztal mellett ácsorogtak, cigire várva. A zárt osztályon a dohányzás kétóránként, mindig egyformán zajlik: sorban állás, majd a nővér egyenként a kezükbe adja a cigit. A tűz persze nála marad, amit szintén egyenként kell kérni. De a betegek most még csak a toporgás fázisában voltak. Kórházi uniformisban, fehér-kék, apró mintás hálóruhában vártak a nagy eseményre. De még sehol semmi, pedig tizenkét perccel múlt egész, így várakozás közben belehallgattak az asztalnál ülők beszélgetésébe.
– Mi az a viszontagság? – kérdezte Dani, aki mindannyiuk közül a legbetegebbnek tűnt.
– A viszontagság azt a sok bajt jelenti, fiam, amin keresztülmentél – válaszolta a próféta.
– Értem – mondta fiú, és arca mintha egy pillanatra kisimult volna. De Anna sem hagyta az ígéretes témát, visszatért saját szólamához.
– De hogy tudnék ember maradni, amikor anyám a vallásával rengeteg lelkiismeret-furdalást okozott nekem? Ha jó a teológia, akkor miért érzek állandóan bűntudatot?
– A teológia és a hit nem ugyanaz. Mindenki megkapja a személyes elhívását az Istenben való létre. Önmagának kell befogadnia.
– Értem – felelte a lány, és felemelte filctollát a papírról, majd Ferencre nézett.
– Isten színtiszta szeretet. Az szó magyar gyökere ezekből a szavakból eredeztető: ŐS-TE-ÉN. Mindig a TE – folytatta a férfi.
– Akkor mi a dolgunk a Földön? – ismételte a lány.
– Jónak lenni. Élni. Segíteni másoknak élni – mondta az öreg.
– Nem érted? Az élet célját önmagadban nem tudod megvalósítani! – csapott az asztalra Csenge. Ő is a fiatalabb betegek közé tartozott. A kijózanító interakciótól eltekintve kezdtem magam egy teológiai szemináriumon érezni.
– Jézus soha nem kelt lelkiismeret furdalást benned – mondta békésen Ferenc, és szemét a lányra emelte.
– Akkor mit tegyek? – folyt tovább a kérdészuhatag a tudásra éhes Annától.
– Mondhatjátok… Hiszem, hogy Jézus meghalt a bűneimért. Jézus, légy az én Uram, gyógyítóm és megváltóm! És én meg vagyok váltva.
Ekkora már az egész fiatalság az öreg és beteg prófétára tekintett, és mindenki egyszerre mondta:
– Ámen!
Nem hittem a fülemnek. Aztán hirtelen, ahogy a novemberi szél felkapja a földről a száraz, zörgő faleveleket a légbe, úgy váltott át a kis pizsamás csapat figyelme. Meghallották, ahogy nagy dirrel durral elindul a pink pólós, egy nagyobbacska kartondobozzal a kezében, és mint a zugárusok, kiabálni kezdi: Cigi, cigi, cigi! Mint a szardíniaraj szinkron mozgása a tengerben… az emberek koreográfiába illő fegyelemmel rendezték soraikat. A törvényesen üzemeltetett dohányzóhelyiség ajtaja felé néztek. A nikotintól várták pillanatnyi megszabadulásukat a kínzó feszültségektől.
A nővérnek nem kellett kétszer szólnia, a betegek már úgyis ott sorakoztak a cigiszoba előtt, mert aznap csúszás volt a napirendben. A sor közepére Ferenc is beállt.
– Ferenc, maga ne jöjjön! Nem kap cigit! – mondta a pink pólós a sor elején, kezében az öngyújtóval.
– Mééér? – kérdezte Ferenc halkan, hosszan elnyújtva a szót.
– Mert bement a nővérkonyhába, és beleevett az Ápoló Úr ebédjébe! – mondta a nővér eltúlzott hangerővel.
– De….
– Ne is várakozzon, ma nincs cigi! – ismételte a nő, aki a büntetés taglalásával késleltette a cigiosztást. Kidolgozott forgatókönyve volt, amíg meg nem szégyenítette a leggyengébbet, addig a többiek sem kaphattak.
– Bocsánatot kérek – mondta alázatosan a teológus Professor Emeritus.
Vonnegut is megirigyelte volna tőlem a jelenetet, de ez nem a börleszk volt, hanem a zártosztály. Nagyon fájt nekem, hogy aznap őt pécézte ki magának ez a börtönőrré avanzsált hárpia, véletlenül sem egy harmincas, ütésre mindig kész, agyontetolvált és kigyúrt függőt.
– Melyik ápoló mondta ezt? – kérdeztem mindenki füle hallatára. Hirtelen a felháborodás zsigeri érzése kerített hatalmába. A nővér még csak rám sem nézett, nem reagált.
– Kolléganő, melyik ápoló mondta ezt? – kérdeztem ismét, mert bennem elszakadt a cérna. Gyűlölöm, és jól ismerem ezt a modellt: legyekura-sztenfordibörtönkísérlet-tizenkétdühösember! Ránk zúdult a trágya, mint a billentős autóból ganézás után.
Miután mindenki rágyújtott, a sikertelen bocsánatkérési kísérletet követően Ferenc a nővérszobába ment; talán, hogy megismételje szavait. Aztán komor arccal jött visszafelé.
– Kérek egy slukkot a többiektől – fordult felém.
Egyedül ültem ebben a pillanatban, a huzat felém hozta a dohány füstjét, mintha kis felhő keletkezett volna körülöttem. Fejemben még visszhangoztak Ferenc szavai: Isten színtiszta szeretet. ŐS-TE-ÉN. Mindig a TE.
A pink pólós már sehol sem volt. Helyreállt a világ rendje. Kifelé menet becsaptam az ajtót.
(Fotó: Michelle Ding, kép forrása: Unsplash)