novella

Pompéry Judit: Dilemma

…folyamatosan azt hitte, hogy hazamegy, de közben nem, mert a dolgok nem a látványon múlnak, például feltűnt neki, hogy az új asszonnyal betette a lábát a házba a bizalmatlanság, az őszintétlenség és a hazudozás, ami rövidesen megmérgezte az otthon légkörét…

Napok óta bizonytalanságok között tépelődött, hogy elküldje-e a heteken át gondolatban érlelt, majd több lehetséges koncepció elméleti rezüméjeként nagy nehezen megszült, aztán számtalanszor átfogalmazott írást, aminek konzisztensnek tartott változatával a végeláthatatlan javítási fázis során rendre elégedetlen volt, éppen ezért nem is szokott semmilyen irományt kiadni a kezéből úgy, hogy ne aludna rá legalább egyszer, hisz΄ a sokéves tapasztalat szerint másnap mindig rossznak találja a már tökéletesnek hitt utolsót, és amit végül ma ki is nyomtatott, mindazonáltal az összes óvatos fogalmazás ellenére sem szűnt meg a kételye, vajon milyen reakciót vált ki levele a kommunikációs deficittel élő testvéréből, mert azt ennyi év után sajnos még mindig képtelen volt előre megsaccolni, noha az élete különböző fázisaiban konzultált két pszichológus egybehangzó véleménye szerint a lehetséges válasz könnyen kiszámítható, és ami  férje meggyőződése szerint teljesen mindegy, milyen lesz, hisz΄ jogilag a többségi döntés számít, ami a tulajdonrészek aránya alapján hál΄ istennek az ő kezében van, tehát ha másként nem, bírósági úton mindenképpen érvényesíteni tudja akaratát, bár az semmiképp nem célja, hogy saját testvérét beperelje, márpedig, ad absurdum, ha a kényszerhelyzet úgy hozza, az lehet a dolog logikus következménye, de ettől a gondolattól rendszeresen visszariadt, mert óhatatlanul eszébe jutott a hét évvel ezelőtt elbukott kísérlete, amikor apjuk halála után megpróbálta húgát  a saját érdekében gondnokság alá helyeztetni, amit akkor kezdeményezett, amikor véletlenül kiderült, apjuk özvegye épp a legjobb úton haladt afelé, hogy lenyúlja volt férje deficites lányától az apai örökség egy részét, és bár ezt ő a gondoksági keresettel meg tudta akadályozni, a gondnokságot mégsem sikerült kiharcolnia, és az ügy sajnálatos folyományaként a húga azóta sem értette meg, hogy mindez az ő anyagi biztonságát szolgálta volna, helyette az özvegy befolyására mindmáig őt tartja legnagyobb ellenségének, és nem veszi észre, hogy az édesanyjuk halála óta eltelt több mint húsz esztendőben valójában ő volt az egyetlen igazi, rendszeres érdekvédelme, ami neki rengeteg izgalmába, energiájába és pénzébe került, az ezzel eltöltött időről nem is beszélve, így tehát várható, hogy a vízcsepphez hasonlóan, amely kitartóan vájja a követ, a tervezett levéllel csak megerősítené testvérében a lassan és folyamatosan, méregként belecsöpögtetett meggyőződést az ő rossz szándékáról, és ezen a fixa ideáján sajnos az sem változtatott, hogy másfél éve az özvegy is meghalt, aki egyébként édesanyjuk halála után, mint aki a vákuumból lépett volna elő, addigi 65 évéből semmi tárgyi emléket nem hozott magával, mindössze egy fogkefével beköltözött a legyőzött konkurencia lakásába, belakta a neki idegen miliőt, anyjuk karosszékében ült az asztalfőn, az ő porcelánjaival és ezüstjével terített, mindezzel azt a felületes benyomást keltve, mintha a szülői házban minden maradt volna a régiben, ahol különben az új feleség mindvégig statiszta maradt, ő viszont, ha évente négyszer-ötször hazament, a változatlan díszletek miatt azt hitte, hogy ez még mindig a régi otthona, hiszen ismerte a karácsonyfadíszek, az ünnepi abrosz, az őzgerincforma és minden tányér helyét, és eközben eszébe sem jutott, vajon az új házasszony mit szól ahhoz, hogy akaratlanul is beledirigál annak életébe, a háztartásába, amiben ő kétségtelenül otthonosabban mozgott akár tíz év elteltével is, ezáltal folyamatosan azt hitte, hogy hazamegy, de közben nem, mert a dolgok nem a látványon múlnak, például feltűnt neki, hogy az új asszonnyal betette a lábát a házba a bizalmatlanság, az őszintétlenség és a hazudozás, ami rövidesen megmérgezte az otthon légkörét, és ő egy idő után nemkívánatos elemnek, apja utolsó éveiben pedig – főleg az új nej szorgalmazta új végrendelet után – egyenesen kiutálva érezte magát, de most, hogy a mostoha is meghalt, testvére egyedül él a hatalmas lakásban, amit nem képes karbantartani, de ezt a tényt, következésképp a javítások szükségességét sem látja be, noha az állagromlás szembetűnő, és ez utóbbi természetesen konfliktusképes anyagot képez a kettejük amúgy sem rózsás, finoman szólva labilis viszonyában, márpedig, ha azt akarja, hogy a közös tulajdonú lakás ne pusztuljon teljesen le, akkor előbb-utóbb mégis lépnie kellene valamit, de ez így elég nehéz, nem beszélve a súlyosbító, hovatovább lelkileg rendkívül lelombozó körülményről, hogy húga, saját függetlenségére hivatkozva, minden jótanácsát az életébe való masszív beavatkozáskét éli meg, ami ellen egyre vehemesebb tiltakozással reagál, miközben bizalmasainak ellenkező véleményére hivatkozik, akik a dolgokban nem involvált, azokba bele nem látó, egytől egyig nyolcvan fölötti jóakarói, és akik nem is biztos, hogy tanácsolnak bármit is, valószínűleg inkább csak meghallgatják, bólogatnak és kényelemből ráhagynak mindent, mert nem akarnak vele ellenkezni. és eszük ágában sincs húga oldalán aktívan beleártani magukat a konfliktusukba vagy segíteni neki, testvére mégis a maga sajátos, árukapcsolásos logikájával – bólogatnak, tehát megértenek, ezek szerint velem egy véleményen vannak és támogatnak – a reakciókat konkrét javaslatként értelmezi, amiben nővére véleménynyilvánításával ellentétben nem lát befolyásolási kísérletet, így inkább ezeknek a néniknek és bácsiknak az amúgy jóindulatú, de hasznavehetetlen, csak felületesen odavetett megjegyzéseire ad, akik ráadásul szerinte mindenhez jobban értenek, mint ő, és ebben a mély, megingathatatlan meggyőződésében komoly szerepet játszik húga környezetének markánsan más politikai beállítottsága, amivel érvelni, vitába bonyolódni eleve halva született ötlet, mert ez a társadalmi csoport sajnos szektaszerűen működik, nem a logika, hanem a felfűtött érzelmi szempontok játsszák a főszerepet, azaz nem a megértés vágya, hanem a hinni akarás dominál, ami egyszerre nevetséges és siralmas, és ez ellen nincs gyógyír, nincs semmilyen eredménnyel kecsegető módszer, amit a minap az AfD szimpatizánsokkal kapcsolatban egy, a szélsőségesekkel folytatott vitákra szakosodott pszichológus coach is megerősített egy interjúban, amit ő bíztatásként élt meg, hogy mégis jó dolog vitába szállni, viszont úgy érzi, hogy a családon belül az előítéleteken alapuló kirohanásokra javasolt szeretetteljes humor neki egyre rosszabbul megy, nos, ezekkel az idős nyugdíjasokkal az összes nemzetközi tapasztalata, gazdasági és jogi ismerete ellenére képtelen felvenni a versenyt, de ebben a szerteágazóan komplikált helyzetben továbbra is habozik, hogy postázza-e a hosszasan fogalmazott írást, vagy sem, mert ha igen, akkor alea iacta est, és az imaginárius félelem miatt most állandó lelkiismeret-furdalás gyötri, amin az sem segít, hogy tudva tudja, az érvek a küldés mellett szólnak, ami megfelel férje kategorikusan kemény véleményének, de mielőtt bedobná a postaládába a levelet, előbb talán mégis tehetne egy utolsó kísérletet a személyes beszélgetésre.

(Fotó: Anete Lusina, kép forrása: Pexels)

1 comment

Leave a Reply

%d bloggers like this: