Azt mondják, hogy az ember negyven felett nem igazán szerez új barátokat. Lustaság, vagy a nyitottság hiánya lenne az oka? Merevség? Fene tudja! Lehet, hogy van egy belső barátszámlálónk, ami ha eléri a számunkra előírt limitet, megáll. Pontosan tudom, kik azok az életemben, akikkel hosszú szünetek után is ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Remélem, tudják, mennyire nagy szükségem van rájuk!
Az új szerelem viszont hozott ismerősökkel jár, akik néha, már-már erőszakosan arra késztetnek bennünket, hogy beolajozzuk a berozsdásodott számlálót és belépjünk az új baráti körbe, ezzel másokra kényszerítve magunkat és a cókmókunkat.
A tavaly szilveszteri felnőttbeavatás épp ilyen alkalom volt.
Az asztal, annak rendje és módja szerint, már meg volt terítve, amikor megérkeztünk a kertes házba. A házigazda bevezetett bennünket a szobába. Az ember (én) ilyenkor automatikusan azt kezdi vizslatni, kinek milyen zoknija van. Vékony, sport- vagy bokazokni? Kopott vagy új? Van valami lemeztelenítő abban, amikor felnőtt emberek először veszik le a cipőjüket egymás előtt. Japánban ez természetes dolog, de nálam ez az első tényező a barátkozást gátló listán. Képtelen vagyok szemkontaktust tartani; ha valaki zokniban áll előttem, önkéntelenül a lábát nézem és azon kattogok, mikor érzem meg a jellegzetes pállott szagot, levágta-e a lábkörmét. Ha nő az illető, megerőszakolom magam és legalább addig várok a lábvizslatással, amíg leülünk. Megy a körömlakk színe a harisnyához?
Baromi fontos tehát, hogy az ember megfelelő zoknit válasszon a barátkozás első lépésének megtételéhez! És persze a cipőhöz, amiben érkezik. Tilos például vékony zoknit húzni csizmához! Aki volt katona, tudja, miért; nincs büdösebb a világon, mint amikor a szinte átlátszó, kétes helyről származó kimenőzokni találkozik a műbőr-műanyag cipővel. Nem elég, hogy olyan vékony, mint egy harisnya, annyit is ér. Ezért a legtöbben a pamut gyakorló zoknit hordtuk eltávon, akkor is, ha tudtuk, hogy szabályellenes, és ficcenhet a betétlap. Ha a katonai rendészet megállított az utcán és valami rendellenességet talált, a járőrök kinyitották az ember kimenőkönyvét, kitépték az utolsó lapok egyikét, amire felírták a kihágást, majd egy pecséttel ellátva visszaküldték a laktanyába. Ez automatikusan két hónap féket vont maga után. Nyavalyás váposok, de rühelltük őket!
A szilveszteri bulin kis társaság gyűlt össze, három pár és egy atomkutató, aki egy még meg nem épült erőműben szenvedte el a rá osztott Pelikán elvtárs szerepet. Hét fő pont elviselhető. Főzés szempontjából éppúgy, mint egy kellemesnek mondható, felületes összeröffenés erejéig. De hogy fogok én ehhez jópofát vágni?! Bakker… Lazulj, Tibi, lazulj!
Ropi, chips, sajtos rúd, kóla és ásványvíz az asztalon… két macska az ajtó melletti szőnyegen, a harmadik az asztal melletti székről bennünket szemlél, további kettő a konyhában, a meleg sütő ajtajához tapadva, mint a matrica.
Rávetettem magam a ropira. Amíg tele a szám, talán nem kérdez senki… úgy néz ki, elvannak nélkülem is. Na ja, ők ismerik egymást, könnyített terep. Ne nézd a zokniját, te balfasz! De miért van itt öt macska? Nem lehetne inkább kutya? A kutyaszőr sokkal jobban mutat a zoknin… Vagy hal. Annak szőre sincs, és nem járkál szabadon.
Vezettem, így az éjféli koccintásig semmit nem ihattam, ez még inkább leredukálta a normális emberi kontaktus kialakításához szükséges alaphangulat megtermtésének lehetőségét. Viszont sikerült végre a zoknikról lepattannom és egész épkézláb beszélgetésbe elegyednem a társasággal. Párom pontosan három és fél percenként megsimogatta a hátam, jelezve, hogy ügyes vagyok, túl fogom élni. Ebben ekkor már én is biztos voltam, minthogy háromnegyed tizenkettő volt, és nyilvánvalóvá vált, hogy a következő tizenöt percben nem történik katasztrófa. Tömtem magamba a sütiket, mint a barom, a macskák a lábunk között cikáztak, a gatyám szára úgy nézett ki a rengeteg szőrtől, mint a Flashdance bigéjéé, amikor lábmelegítőben táncolt. Nálunk legalább tánc nem volt, hála az égnek!
Eljött az idő, felálltunk, Ünnepélyesen megtöltöttük poharainkat, és felkészültünk az áhitat megérkezésére. Végtére is, ilyenkor az ember mérlegeli; ilyen szar, vagy olyan fos volt az Óév. Lesznek könnyek is vajon?
Amikor köztársasági elnökünk pezsgős pohárral, fekete kosztümben megjelent a képernyőn a nemzeti színű lobogónk előtt, már tudtam, hogy a sírás idén is elmarad.
A szemem az egyik macskára tévedt, aki a mellettünk lévő szobába osont, tett pár tétova kört, és hányt egy hatalmasat. Isten, áldd meg a magyart! Legalább a fika nem ugrott ki az orromból a röhögéstől! A Himnuszt követően az elnökasszony elmondta, milyen kemény, de fasza évet tudhat maga mögött a nemzet, és milyen leküzdhetetlennek tűnő kihívásokkal kellett szembenéznie mindenkinek. Csak így tovább, kitűnő úton haladunk, jó nekünk itt a Kárpát-medence közepibe! Ennek én különösképpen megörültem, külföldi magyarként melegséggel tölti el a szívem, hogy jól mennek hazám dolgai és nem adjuk fel a csatát. Körbenéztem a srácokon, mi heten már úgy össze voltunk forrva, hogy dinamittal se lehetett volna szétrobbantani ezt a köteléket. Mindenki áhítattal nézte a képernyőt, kivéve engem. Én a saját hányását nyalogató macskát bámultam.
(Fotó: Brit, kép forrása: Pexels)