Petike mostanra elfogyasztotta szülei idegrendszerét, így az idegösszeroppanás határán adták át szemük fényét a nagyszülőknek a balatoni kerékpártúrájuk előtt. Úgy döntöttek, hogy megérdemlik ezt a gyermekmentes vakációt. Egy hét alatt tervezték körbetekerni a tavat egy baráti házaspárral, gondosan kijelölve a megállókat, szálláshelyeket és a sziesztaidőre alkalmas partszakaszokat.
Már egy órája elindultak, és még csak reggel hét volt. Az előző este közösen kimunkált terv szerint még a nagy meleg előtt lenyomják a táv kétharmadát, sziesztaidőben megunhatatlan hekket esznek kovászos uborkával, ejtőznek a parti fák hűvösében, fürdőznek, a vízből figyelik az összeláncolt bicikliket, majd miután enyhül a meleg, megteszik a maradék kilométereket.
Apa már a fél lábát odaadta volna egy jó feketéért, de a kiguglizott vendéglátó egységig még volt jó pár kilométer. Erősebben lépett a pedálra, és ismét barátja mellé tekert. Amint a két első kerék szinkronba került, felegyenesedett, elengedte a kormányt, és ismét zúdítani kezdte a sérelmeit. Néha felnézett barátja kővé vált arcára, és a reakció hiánya megdöbbentette. Már épp kezdte magát megszívni, amikor a mellette pedálozó férfi elengedte a kormányt és vállára tette a kezét. Ez most az egész világot jelentette számára. Kicsit szégyenkezve és meghatódva megtörölte a szemét.
– Ezek a fránya muslincák!
Apának a bicikli a mátrixból való menekülést jelentette. Ha valamit nem tudott feldolgozni érzelmileg, ha nehéz döntést kellett meghoznia, ha rászakadt az élet súlya, nyeregbe pattant és tekert. Ráadásul, ha van társaság és folyik a szó, a kilométerek is gyorsabban fogynak. És a Balaton körül ömlött, megállíthatatlanul.
Petike, a hátrahagyott, a balatoni vakáció idején félkatonai kiképzés alatt állt, tanulgatta meghúzni a határait, megzabolázni az akaratát, és azt, hogy tekintettel kell lennie másokra. Tette mindezt a bükkösdi Pista papa vezényletével, aki az antimakarenkói lózungokra és a hisztire is tömören és ellentmondást nem tűrően válaszolt:
– Megalófaszt! – és ebből a kölyök pontosan tudta, hogy már megint túltolta a biciklit, és ideje kicsit visszavennie. Pista papa a maga módján szerette a gyereket, de hitt a következetességben és a tekintélyben, így nem sokat szarozott, a rámázást szülői kötelességnek tartotta.
Petike amúgy helyes kisklambó volt a buci nagy fejével, kék szemével, kis hurkás karjával. Reszelős hangját előszeretettel használta, ha akart valamit. És persze a hrabali mosómedvéhez hasonlóan Petike mindig akart valamit. Nem kért, vágyott vagy szeretett volna. Akart.
Leghűbb rabszolgája Anya volt, aki még az oviból is elhozta őt a délutáni alvás előtt, hogy ne kelljen semmi, de semmi olyat tennie, amihez nincs kedve. Alvás helyett lett fagyizás és biciklizés, amikor is anya futott az ingó bringa után, nehogy Petike zakózzon, ahogyan a többi gyerek.
Petike arca maszatos maradt minden fagyi után, mert rühellte, ha az arcához érnek. Anya egy darabig próbálta a benyálazott hüvelykujj technikával letörölni a foltot, mire a gyerek úgy üvöltött, hogy többet nem kísérletezett ezzel, se nyállal, se anélkül.
Az iskolában is folytatódott a délután elhozom. Ne is egyen bent, szegény nem szereti azt a borzasztó kaját, a napközit, és a többieket se! Magasságának növekedésével arányosan csökkent a szabálytűrése, nem működött együtt senkivel, és úgy általában, egy nagy Nem volt az élete.
Anyába mostanra már csak halni járt a lélek, arca elvesztette színét, és dereka köré csinos úszógumit növesztett, védendő, ami még odabent megmaradt.
Apa minden egyes Petikén üvöltve elhelyezett kérés után tikkelni kezdett.
– Vannak dolgok, amit a gyereknek meg kell tennie, még ha nem is akarja! Iskolába csak el kell mennie! Fürdenie muszáj, egy héten legalább egyszer, ahogy ennie is!
Hogy mit, azt már a gyerek diktálta. Képes volt egy hétig rántott húst enni. Meg pillecukrot. Fagyit. A fogai már megsínylették a diétát. Anya lelkesen asszisztált Petike hóbortjaihoz, Apa szeme meg kezdett üvegesedni. Az utóbbi időben kevesebbet látta a gyereket, a hosszúra nyújtott napok végén mindig egy újabb bolondériára ért haza. Nem lesz ez így jó, gondolta fejcsóválva, amikor az étkező felől meghallotta a gyerek rekedt ordítását.
– Neeeeeemakaroooom! Almát neeeem!
Érezte, hogy arcán egy ideg meg-megremeg. Rojtosodott a cérna. A robaj, ami az üvöltést követte, elszakította a vékonyka helyben tartó szálat. Tudta, hogy a gyermek a földre vetette magát és most a székeket borogatja a lábával, más, csápjai hatókörébe eső kisebb berendezési tárgyakkal egyetemben.
– Rántotthúúúúst akarooook! Ez nem kaja! Az alma lányoknak való! Neheeeeem!
Apa fogta magát, felpattant íróasztala mellől, ahol a hazahozott munkát próbálta befejezni, megfogta a garázskulcsot, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Azt már nem láthatta, hogy Petike és Anya arcára kiült a döbbenet. Megálltak, mint a Csipkerózsikában a szakács és az inas. Anya a helyzetet kihasználva betolt Petike szájába egy cikk almát, aki megdöbbenésében rágni kezdte.
Tekerés közben zajos távozásának emlékétől Apa hirtelen elcsendesedett, a sérelmek nem ömlöttek tovább. Inkább a jövő felé terelte gondolatait. Feléledt benne a remény, hogy a nagyszülői ráhatás és a két keréken történő megvilágosodás morzsák egy új kezdetnek kövezik az utat. Apa szerint a világ. Akarattya után. Észre sem vette, hogy a hirtelen visszatérő emléktől megint hangosan gondolkodik.
– Bazdmeg, annyira felkúrt agyilag, hogy dühömben eltekertem Akarattyáig! – szakadt ki belőle.
– Meg vissza – gondolta a másik férfi, összeszoruló szívvel.
És tekertek tovább tempósan, éppen Akarattya felé.
(Fotó: Darcy Lawrey, kép forrása: Pexels)