A halak némán úsznak a szeme előtt. A szivárványos guppik fel-le imbolyognak a hullámzó hínár indái között, míg az apró neonhalak egymást kergetik a régi Orion tévé dobozából készült akváriumban. „Mekkora ötlet!” – gondolja a nő keserűen. „Vidéken láttam az egyik étteremben” – ugranak be neki férje szavai. Egy alkalommal a férfi nagy lelkesedéssel mesélte el a családnak, milyen klassz dizájnnal ellátott akváriumot látott a minap valahol vidéken. Vidéken… Már akkor érezte a mondat furcsa, mandulaszerű ízét; a kimondott szavak előtti pici levegővételnyi szünettel olyan fals volt az egész. Vidéken… Csönd és némaság a felszínen. Apró buborékok bugyognak csak fel az üvegdobozban, szemével próbálja követni útjukat a negyvenes, szomorú tekintetű nő, aki az imént nyitott be az étterembe.
– Segíthetek valamiben? – rázza fel a kábulatból egy fiatal pincérlány kérdése.
A megrezzent nő a pár másodperces szünet alatt mintha fia mutáló hangját vélné hallani: „Apa, a Celentánóból hozd legközelebb is a pizzát, ott csinálják a legjobban!” – így zavartan válaszolja:
– Ööö, igen. Pizzát szeretnék.
– Itt fogyasztja a hölgy, vagy elvitelre kérné?
– Elvitelre. Egy Favorit lesz, azt hiszem…
– Rendben. Fél óra, míg elkészül. Hozhatok addig valamit?
– Igen. Egy kávét, legyen szíves!
Bizonytalanul keres helyet az ízlésesen berendezett pici helyiségben. Vajon hol lehetett a törzshelyük? – kérdezi közben magában. Biztos a leghátsó részen. Ideális sarok a pult felé néző székekkel, ahonnan a bejáratra is azonnal rá lehet látni. Ha pedig ismerős jön, csak egy lépés a menekülési útvonal, a mosdó. Jól kitalálták! Ablak sehol, ez egy pincehelyiség, a lebukás veszélye minimális.
Míg a személyzet kihozza a kávét, a nő az étlapot bökdösi kissé idegesen. Micsoda árak! Túl magasak ennek a helynek a színvonalához képest. Kisvárosi pizzázó, szerény ételválaszték, mégis magas árak. És biztos mindig a férje fizette a menüt, igazi úriembernek ismerte mindenki. Ő maga is… Nyomban megelevenednek előtte a férfi szépívű ujjai, szinte látja közöttük szétnyílni a finom, puha bőrt. A pénztárcát, melyet a negyvenedik születésnapjára adott neki ajándékba. Annyira szépen pakolta bele mindig a kisimított papírpénzeket és blokkokat. Blokkok… Sose talált egyet sem, pedig minden mosás előtt átnézte férje nadrágzsebeit. Hátha valami árulkodó jel, hátha valami magyarázat az otthoni helyzetre. De semmi. Soha.
– Mégiscsak enne valamit? – zökkenti ki ismét a gondolataiból a fiatal lány.
– Nem, csak… kíváncsi voltam a választékra. Hangulatos kis hely, olyan… kuckós – motyogja szinte maga elé a nő, de a fiatalabb mégis megérti.
– Igen. És a kis bokszokkal még intimebb volt, de valami tűzvédelmi szabályzat miatt el kellett bontani a fából készült választófalakat. Nemrég újítottuk fel! – büszkélkedik a lány.
Még intimebb! Na, ne! Fejét leszegve szuggerálja a bődületes árakat, mintha mégis választani akarna, de nem akar. Persze. Hetek óta nem kívánja az ételt. Amióta megtudta a dolgot, azóta alig eszik, alig alszik. El kellett ide jönnie. Látnia kellett.
Most már legalább érti, férje miért nem hagyta sose, hogy neki is betegyen a hétvégi megmaradt babgulyásból. Pedig a kedvence volt, sőt, igazi szertartás volt a férfi számára, mikor a nagy, húszliteres bográcsban főzte odakinn a tűzön – úgy az igazi, mondta mindig. A nő ugyan nem szerette annyira a babot, de a pazarlást még kevésbé. Így két nap is vitt belőle a munkahelyére, kipipálván két főétkezést. A rengeteg leves akkor sem fogyott el, szerdán már a kutyának kellett kiönteni a maradékot. Bosszankodott is emiatt, férje viszont azzal szerelte le, hogy jobban esik neki hétközben a „friss kaja”. Hát, persze, hogy jobban esett. Érthető. Kisurranva délidőben a munkahelyről, ide, megebédelni, persze nem vele, a feleségével, az olyan derogáló lett volna, meg amúgy is, a feleség minden ebédidőben bevásárol, vagy csekket fizet be. Ezt szereti: intézni a család ügyes-bajos dolgait. Na, ja, a családét!
Hány évig is lehetett ez a titkos találkahelyük? Négy? Elképzeli, ahogy megérkeznek külön-külön azzal a…, azzal a másikkal, aztán egy irányba veszik útjukat, bedobják magukat a kis „intim bokszukba”, néznek egymás szemébe áthatóan, asztal alatt találkoznak a lábak, aztán ennek a pincérlánynak a távozása után a kezek is; szép pár!, mondhatták magukban mosolyogva itt az alkalmazottak, talán még egy-egy sóhajt is elengedtek, hogy de szép dolog a szerelem, majd kivitték nekik a 4500 forintos, illatos, kagylós tésztasalátát Rocco módra – milyen hülye elnevezés: Rocco módra! – ők meg becuppantják a lucskos-szaftos makarónit a büdös kagylójukkal egyetemben… Fúj! Undorító!
– Parancsoljon, a kávé!
Vajon szurkoltak nekik ezek itt? Biztos nyilvánvaló volt a számukra, ezek számára, hogy nem férjről és feleségről van szó. Úristen!
– Köszönöm! – mondja pillanatnyi szünet után fojtott, de udvarias hangon a nő.
Ha most elővenné a férje fotóját, vajon felismerné-e valamelyik egykori törzsvendégüket? Biztosan. Igen, itt van vele a fénykép is, de csakis azért, mert még nem volt ereje kipakolni az irattárcájából. A kolléganője, persze, kérdezte, mi a fenének hurcolja magával még mindig, de hát olyan régóta benne van, tizenöt éve, vagy van az húsz is? Nemrég megpróbálta kivenni, de a kép oda van ragadva az átlátszó műanyaghoz, biztos a sok év, vagy talán, mikor egyszer ráömlött az ásványvíz. Igen, a férfi sokkal pedánsabb tőle. Ezért nem volt neki elég jó? Vagy a szex miatt? Vagy mi volt az oka?
Bénultan néz a trükkös tévé irányába, szemezve egy, az üveg falára tapadt algaevő hallal.
Ti is láttátok őket? Ti is? És milyenek voltak? Mit csináltak, na, mit, a fából készült térelválasztók takarásában!?
Bámulja a hangtalanul úszó halakat, akikre legszívesebben ráüvöltene. Meg a felszolgálóra is, aki a szakácsfiúval enyeleg most nevetgélve. De nem teszi. Ehelyett gyorsan kifizeti a már kész pizzát, alig hallhatóan megköszöni a kávét, majd egy remegő viszontlátással zárja be maga után a csengővel felszerelt kis ajtót.
Mikor egyensúlyozva viszi fel a szűk lépcsőfeljárón a pizzásdobozt, akkor… Akkor áll össze a kép! Te jó ég! Az Allianz Biztosító! Többször is járt itt évekkel ezelőtt. A nagyobbik gyerek épp betöltötte a tizennyolcat, lejárt a neki kötött életbiztosítása, azt intézte akkoriban. Csak úgy, kirohanva, ebédidőben. Ahogy szokott mindent. A babot, vagy egyebet már a munkahelyi asztalnál, a monitor előtt ülve kapkodta be. Ahogy szokott mindent. Így nyert időt sokszor az ügyintézéshez.
Atyaég! Most! Igen, most látja, milyen tökéletes minden szempontból ez a hely! A Celentánó pont az Allianz alatt van. A késő délutáni napfényben a biztosítóhoz vezető lépcső erős árnyékot vet a kis pizzázó ajtajára. Sötét és erős kontúrok. A nő szemöldökét összehúzva térképezi fel a sokévi hazugságlánc egy láncszemét. Hm. Milyen tökéletes…! Ha valaki a Celentánó csengős ajtaján kinéz, az láthatja az épület előtt leparkoló járműveket, valamint a biztosítóba igyekvő ügyfeleket is.
Mikor is intézte azt az életbiztosítást? Úgy négy éve. A turbékoló pár szerelme hajnalán. Hát ezért hívta fel őt annak idején a munkahelyén többször is a férje?!
– Csak azt akartam tudni, biztonságban beérkeztél-e!
– Igen. Miért? – csodálkozott a nő akkor.
– Hát, mondtad, hogy ebédidőben kiszaladsz a biztosítóba és szirénázását hallottam. Csak tudni szeretném, jól vagy-e.
Emlékszik, nem volt jól. Furcsán érezte magát. Főként a második, harmadik ilyen alkalommal. Sosem hallott szirénázást. Csak gondolatai vergődtek némán agyának akváriumában. Kereste a hívás értelmét, miközben kolléganője szólalt meg kis irigységgel a hangjában: „Engem sosem hívott fel még a férjem ilyen aggódva! De jó, hogy így szeretnek téged!”.
Áll most a forróságot árasztó pizzásdobozzal a lépcső tetején, nézi a tökéletes búvóhelyet az Allianz alatt, orrcimpája picit megrándul a bazsalikom-illatú levegőben, majd hirtelen, szinte hisztérikusan tör ki belőle a zokogás: „De jó nekem…!”.
Másodközlés; a novella 2021-ben megjelent az Aposztróf Kiadó Szó-kincs című antológiájában.
(Fotó: Vlad Bagacian, kép forrása: Pexels)