– …és ott volt még Józsi, aki a Magyar Búvár Szakszövetség nevében adott elő.
– Igen, a Dodó…
– Józsi vezette a búvár-expedíciót a Szent István csatahajóra.
– Igen, a Dodó…
Ez a párbeszéd valamikor 2010 decemberében játszódott le köztem és a nálam sokkal régebben búvárkodó unokatestvérem között, amikor meséltem neki a búvárkonferencia-élményeimről. A december 4-én tartott rendezvényen ugyanis én mutattam be a Krk-szigeti bázist, ahol pár évvel korábban merülni tanultam. Emlékeim szerint ez az „Igen, a Dodó” még párszor elhangzott közöttünk, mielőtt rákérdeztem, miért dodózik. Erre azt válaszolta, hogy őt – mármint Józsit – mindenki Dodónak hívja. Ő „A Dodó”. Akkor is, ha nyelvtanilag nem igazán szép így. A Dodótörténelem felülírta a Dodónyelvtant.
Az élet pedig úgy hozta, hogy 2011. október 15-e óta A Dodó a férjem. Vagyis az én Dodóm.
Mivel az én Dodóm búvároktató, az éveink egy adott forgatókönyv szerint telnek: júniusban leköltözik Korčula szigetére, és általában októberben tér vissza Budapestre. Így én a nyári szabadságomat minden évben ezen a horvát szigeten töltöm. Ez azonban csak nekem pihenés, az én Dodóm ilyenkor keményen dolgozik. Ezért tavaly év végén úgy gondoltuk, itt az ideje egy igazi nyaralásnak. Mauritiusra esett a választásunk. Kíváncsiak voltunk erre a szigetre, amely nyolcmillió évvel korábban a vulkáni tevékenység következtében emelkedett ki az Indiai-óceánból, és amit egy híres madár őse nagyjából 700.000 évvel ezelőtt élőhelyéül választott…
Ez a madár a paradicsomi körülmények között 10.000 év evolúciós fejlődés alatt felhagyott a repüléssel és a földre költözött. Ma mindenki úgy ismeri őt, hogy a dodó. Több százezer éven keresztül háborítatlanul élt ezen a kis szigeten.
A nagy földrajzi felfedezések korában viszont minden megváltozott…
Először a portugálok érkeztek a szigetre. Valószínűleg egy tengeri vihar miatt sodródtak partra az ismeretlen vidéken, mert a sziget nem volt rajta a korabeli hajózási útvonalakon. Hattyú-szigetnek nevezték el, és ebben szerepe volt a dodónak is; a telepesek ugyanis a hattyúhoz hasonlították. Állítólag nagyon barátságos volt, nem félt az embertől. Az én Dodóm is pont ilyen.
A portugál felfedezőket a hollandok követték. Ők már portugál térképek alapján, 1598-ban kötöttek ki ezen a paradicsomi helyen, amelyet innentől kezdve az expedíciót elindító Prinz Mauritiusról Mauritiusnak neveztek.
Az 1630-as években kezdődött el a sziget drasztikus átalakítása. Az ébenfa erdők egy részét kivágták, mert az értékes fa árucikké vált, és kellett a hely a cukornád-, dohány- és citrusültetvényeknek. Továbbá új állatokat telepítettek be: a hollandok Jáva szigetéről szarvasokat, kecskéket és szárnyasokat hoztak, a portugálok pedig vaddisznókat és makákókat. Potyautasként megérkeztek a patkányok is.
A hollandok 1710-ben távoztak a szigetről. A dodó ezt már nem élte meg.
A Természetvédelmi Világszövetség szerint 1662-ben látták utoljára a dodót, tudományos nevén Raphus Cucculatust. Kihalásának okaként a vadászatot és a vaddisznókat nevezik meg, ez azonban csak részben igaz: a dodó húsa ugyanis a korabeli leírások alapján ehetetlenül rossz volt. Tehát valószínűleg nem azért halt kit, mert az ember levadászta, hanem mert a betelepített állatok a versenytársai lettek; elették előle a gyümölcsöket, és feltörték a tojásait.
Hogy is nézett ki a dodó?
Bár a portugálok szerint olyan volt, mint egy hattyú, egy 1598-as feljegyzés szerint a dodó testfelépítése a struccéhoz, a lába pedig a saséhoz hasonlított. Más leírások szerint úgy nézett ki, mint egy pulyka. A korabeli rajzok és egyéb művészeti megjelenítések dodóügyben csak még nagyobb káoszt teremtettek. Voltak, akik soványnak, mások kifejezetten ducinak ábrázolták, ha pedig az eredeti színét próbáljuk megfejteni, még mélyebbre hatolunk a bizonytalanság dzsungelébe, mert a fekete, szürke, barna, sárga és fehér különböző árnyalatai és kombinációi egyaránt megtalálhatók a képeken.
A kutatók elgondolkodtak azon, a dagi dodó mellett miért lelhetők fel sovány dodóábrázolások is. Voltak, akik arra jutottak, hogy a súlyingadozás a dodónál évszakos jelenség lehetett: nyáron, amikor bőséges táplálékforrás állt rendelkezésére, meghízott, míg télen lefogyott.
Az az igazság, hogy hasonló periodikus tömegváltozást az utóbbi években az én Dodómnál is megfigyeltem: ő, a dodóval ellentétben, a téli időszakban szed magára néhány extra kilót.
Vajon miért kapta a dodó ezt a nevet?
A portugálok állítólag úgy szólítgatták az ismeretlen madarat, hogy doo-doo. És mivel hallgatott is rá, hiszen barátságosan közeledett az emberhez, már a korabeli feljegyzésekben Do-Do-ként szerepel. A hollandok a nagy feneke miatt dodaers-nek nevezték. A dod ugyanis hollandul labdát, az aers pedig popót jelent.
Az én Dodóm, a dodóval ellentétben, kifejezetten formás és kicsi fenékkel rendelkezik. Ő a pocakjának alakját és méretét változtatja szezonálisan.
Bár a korabeli leírások hattyúhoz, strucchoz, pulykához hasonlították, a tudósok végül megállapították, hogy a dodó taxonómiailag a galambok közé tartozik.
A dodókutások során az is kérdésként merült fel, vajon létezett-e másik dodó. Mielőtt ennek fejtegetésébe belevágnánk, szeretném leszögezni, hogy nem, számomra nincs másik Dodó. Persze időnként eléggé változatos lélektúrákra vezet minket, ha arról beszélgetünk, hogyan is viszonyulunk a madárvilág más egyedeihez. Dodó feketén-fehéren látja a dolgokat és szigorú határokat szab, így ha az életében véget ér egy kapcsolat, akkor lezárja, és új lapot nyit. Ezzel szemben az én világom kevésbé bontható éles határokkal elkülönített részekre. Inkább olyan, mint az Univerzum: folyamatosan tágul. Máshogy élem meg az emberi kapcsolatokat is. Úgy gondolom, hogy egyetlen találkozás sem lehet véletlen: mindannyian vándorok vagyunk, útitársaink tükröt tartanak elénk, és segítenek bennünket, hogy önmagunkat jobban megismerjük. Ezért én szívesen ápolok tovább olyan kapcsolatokat is, amelyek korábban a barátságnál többet jelentettek.
No, de létezett-e másik dodó? Két, Mauritiushoz közeli szigetre kell ellátogatnunk a kérdés megválaszolásához: az egyik (Rodrigues) 560km-re, a másik (Reunion) pedig 160 km-re található Dodóföldétől.
A XVI. század végéig Rodrigues adott otthont egy másik, kevésbé ismert madárnak, a szoliternek. Francia leírásokból ismerhetjük ezt a dodónál nagyobb testű, de vele szemben normális testalkatú, a repüléssel idővel szintén felhagyó madarat. A későbbi genetikai elemzések a csontok vizsgálata alapján megállapították, hogy a szoliter és a dodó egyazon, a galambok közé tartozó őstől származtak. A franciák azért adták neki ezt a nevet, mert jellemzően egy magányos, egyedül – vagy maximum a párjával – futkározó madárként ismerték meg. Amikor a szülők az egyetlen tojásból kikelt fiókájukat nevelgették, még más szoliter egyedeket sem engedtek a család közelébe. Miután a fióka – szigorúan átvitt értelemben – kirepült a családi fészekből, a szülők csatlakoztak egy nagyobb közösséghez, de még ezen belül is az idősebbektől elkülönülten élték életüket. A korabeli leírások ezt házasságként határozták meg.
Utazzunk most tovább Reunionra! Legmagasabb pontja az a – ma már inaktív – vulkán, ami 100.000 évvel ezelőtt a sziget teljes flóráját és faunáját elpusztította. Ugyanakkor ma már sokan úgy gondolják, hogy más madárfajok mellett Reunion volt az úgynevezett reunioni szoliter és a reunioni dodó otthona; előbbiről francia feljegyzésekben olvashatunk, utóbbiról 1907-ben Lord Walter Rothschild írt a Kihalt madarak című könyvében. A híres bankárcsalád sarja állította, hogy a reunioni dodó volt a fehér dodó.
Bár a kutatások során a fellelt csontokból később számtalan madárfajt azonosítottak, a mai napig nem találtak semmilyen bizonyítékot arra, hogy a reunioni szoliter és a reunioni dodó valaha is létezett volna.
Szóval kijelenthetjük: ahogy az én Dodómból csak egy van, úgy dodóból sincs másik. Csak a változatos színű, nagy popójú, barátságos mauritiusi madárka.
(Illusztráció: Szalai Panni)