Úgy tíz-tizenkét évvel ezelőtt igaz mesét kért tőlem legidősebb gyermekem, három, akkoriban még ördöngös unokám édesanyja. Azt kérte, meséljek nekik a gyermekkoromról. Meglepődtem, mert nem emlékszem, hogy ez valaha is szóba került volna köztünk. Vagy ha mégis, azonnal elnyomta az a mérhetetlen élmény és ismeret, amely rázúdult a századvégi gyerekekre. Neki pedig – szeleburdi szülei jóvoltából – különösen sok jutott, főleg a kalandokból. Most már inkább én kérném őt, meséljen a gyerekkoráról! Vajon mennyit kellett „szenvednie” miattunk?!
Az élet úgy hozta, hogy a kérést akkor nem tudtam teljesíteni. Sőt, már azt is elfelejtettem, hogy belefogtam az írásba, de most, amikor ismét nagy leltárt vagyok kénytelen elvégezni, kezembe akadt a kis füzet. Azóta megszaporodott az unokáim száma, most már egész népes hallgatóság venne körül, ha egyszer sikerülne a világ négy sarkából összeterelni őket.
Mai szemmel nézve nekem talán nem is volt gyerekkorom! Nincsenek „írásos emlékek”, se fotók vagy videók a születésemről, babaságomról és cukiságaimról. A legkorábbi fényképemen négyéves vagyok, májusfa kidöntőn készült Csizmáéknél, bátyámmal állunk a gyepes udvaron, élére vasalt térdnadrágban, térd alá sodort combharisnyában, magasszárú, fűzős cipőben. A csuklóig érő, apró zakó alatt begombolt fehér ing, a fejemen micisapka. A háttérben masnis nagylányok, kalapos, mellényes fiúk. Falvédőre illő jelenet, de unokáim falvédőt sem láthatnak már! Itt mindjárt el kellene mesélnem, kik voltak Csizmáék, mi volt a májusfa-kitáncolás, meg a micisapka… Természetesen erre a jelenetre sem emlékeznék, ha ez a fotó nem lenne. És mi minden veszett még el a feledés homályában?! De ez a kép a bizonyítéka, hogy velem is történt valami, míg elértem az iskoláskort. Ma egy gyerkőc már pocaklakóként fotósztár, ha tetszik neki, ha nem. Akkoriban jó, ha minden huszadik családban volt fényképezőgép, így tulajdonképpen szerencsés vagyok, hogy már négyévesen megörökített egy amatőr fotós, a Jolán. A következő képemen már ott a klasszikus „Első osztályos vagyok” felirat. És színes! Micsoda időutazás! Nekem ez akkor világszenzáció volt. Itt be is fejeződött a kisgyermekkorom. Innen kellene valahogy visszaforgatni az idő kerekét és kibányászni valamit a múltamból.
Se nem város, se nem falu, de még csak tanya sem volt az a település, ahol éltünk. Hegyközségnek nevezték, a házak úgy voltak szétszórva, mint égen a csillagok. Utcanevek helyett csak egy számuk volt, és keskeny szekérutak, taposott gyalogösvények kötötték össze őket. A miénken a 234-es tábla lógott, de azt úgysem látta senki, mert a tűzfal a kertre nézett, és eltakarta a nádtetőre hajló sárgabarackfa. Az utcákat én ugyan nem hiányoltam, iskoláskoromig nemigen akadt dolgom a ház tájékán kívül – bölcsőde, óvoda nem volt mifelénk. A szekérutakon inkább kocsik jártak, és míg a szekerek elé két tehénkét fogtak, az előkelőbb és sokkal gyorsabb kocsikat egy vagy két ló húzta. Akinek lova volt, az már gazdagnak számított a szememben. Nem járt gyalog, hiszen pénzt kapott, ha hazahozta a tűzifát az erdőről, és ha felszántotta az állét vagy a mezőt. A tehenes házaknál sem volt mindenhol szekér, az emberek nemigen bajlódtak vele, megelégedtek a tejhaszonnal, hiszen tejjel, túróval, tejföllel, aludttejel vagy íróval is ki lehetett fizetni a lovas kocsis munkákat. Szekérrel legfeljebb a szántóföldre mentünk. Ma úgy mondanánk: azzal jártunk ki a telekre.
Amikor épp nem gyalogoltunk, a kaszáló felé négy, hazafelé, szénával megrakva, talán ha három kilométeres sebességgel döcögtünk. Az volt ám a luxusutazás, a szénásszekér tetején, szédítő magasságban!
Apunak persze volt biciklije, de rövidebb úton inkább csak tolta. Ilyenkor felülhettem rá, ha éppen volt rajta egy kis hely, mert mindig szállított valamit. Nem emlékszem rá, hogy valaha is utazott volna busszal vagy vonattal, nem volt „arrafelé” dolga. Anyu első biciklijét úgy álltuk körül, mint ma egy luxusautót. Halványzöld, szovjet kerékpár volt, bordó gumikkal, akkor már azt is tudtam, hogy sokat kellett várni rá, és fel kellett íratni a vegyesboltban. Katus néni egyszemélyes boltjában mindent meg lehetett venni. Ami nála nem volt, arra nem is volt szükségünk.
A családunk megélhetését a tehenek biztosították. Nekem persze akkor még nem ez volt a fontos, hanem a kisborjú érkezése. Mintha a bocik mindig télen és éjszaka születtek volna! Mekkora boldogság volt, mikor már én tarthattam a viharlámpát apunak, aki segített nekik világra jönni! Mennyivel egyszerűbb lett volna felkattintani a villanyt! Nem, nemcsak az istállóban nem volt áram, a házban is petróleummal vagy gyertyával világítottunk. Mikor iskolás lettem, és már be volt vezetve a villany, sokat gondolkoztam azon, hogy idősebb testvéreim, akik addigra már kijárták az iskolát, hogyan írták meg a leckéjüket. Emlékszem arra, amikor az első villanykörte kigyulladt a házban, de az igazi csoda az volt, amikor megszólalt az első rádiónk. Onnantól kezdve az Esti Mese jelentette a nap végét, addigra ágyban kellett lennem, ha meg akartam hallgatni. Ma ezt úgy mondanák: sorozatfüggő lettem.
Ma el sem képzelhető az élet autó nélkül! Az első, amire emlékszem, egy Molotov teherautó volt. Lépésben haladt a házunkhoz legközelebb húzódó, járható úton, rajta zsákok tetején egy ember ordítozott: „Kurr… rump… lit vegyenek!” Ő volt a „zsidó”, ahogy a felnőttek hívták. Máskor meg azt kiabálták: „Rongyóóót, vasaaat…!” Ezt nagyon vártuk, mert ha valamit ki tudtunk cipelni, amit átvettek, kaptunk érte picike, illatos szappant, tenyérnyi egérbújtatót vagy más ügyességi játékokat.
Még nem lehettem ötéves, amikor először taxiba ültem. Így hívtunk minden személyautót; mondjuk, ez éppenséggel tényleg taxi volt. Pálfi bácsi, akiknek vasárnaponként apu a városba hordta a tejet, egy saját tulajdonú, hatalmas, fekete Skodát vezetett. Egyszer felajánlotta, hogy olcsón elvisz bennünket a negyedik faluba, ahová a szüleim lakodalomba voltak hivatalosak. Persze apu oda sem akart elmenni, így anyu a tesómat és engem vitt magával. A lagziból semmire sem emlékszem, biztos bedugtak aludni valahova, de az utazásból megmaradt, hogy a hátsó ülésről, egy egészen kicsi ablakból bámultam, hogyan szalad ki mögülünk a betonút. „Olcsó” volt, de amikor anyu meghallotta az összeget, elejtette a fejőkét. Ez is elevenen él az emlékezetemben – biztosan azért, mert sokáig beszédtéma volt otthon. A fejőke az az edény, amit anyu, miután odaült a tehén tőgyéhez, a térde közé szorított, és ebbe csorgatta a friss tejet. Annyi pénz volt nekünk akkor az a százhúsz forint, hogy utána sokáig ingyen kellett nekik vinni a tejet. Pedig nagyon meg kellett érte dolgozni apunak, anyunak, és persze nekem is. Legközelebb akkor ültem taxiban, amikor már saját keresetem volt.
Igen, jól hallottad, nekem is kellett dolgoznom, és nem csak az istálló körül! Senki más nem tudta olyan biztonsággal összeszedni a tojásokat a szénalyukból, a farakás alól, vagy a hidas padlásától. A kertben sem tudta senki olyan ügyesen kigyomlálni a „kis gazokat” a palánták közül, mint én, a „kis kezemmel”. De az igazi munka mégiscsak az volt, amikor magamat hadvezérnek érezve hazahajthattam a teheneket a csordából. Pedig jöttek azok maguktól is, véletlenül sem tévesztették el a kaput.
Hát ilyen reményekkel indultam el a munka világába, aminek lendülete talán akkor tört meg, amikor megismerkedtem a betűkkel. Még nem voltam iskolás, amikor minden szabad helyre, mert tiszta papírom nem volt, másolni kezdtem a nyomtatott nagybetűket a Kincses Kalendáriumból, amit anyu minden karácsonykor megvett a Postás Jóskától. Akkoriban testvéreim tankönyve mellett ez volt A KÖNYV nálunk. Az imakönyvhöz nem nyúlhattam, de amikor már olvasni is tudtam, néha megfeledkeztem a munkámról, és sokszor el is bújtam a könyvemmel.
Azokban az években mindig fehér karácsonyunk volt. A legrégebbi emlékeim: a fenyő illata, a hímzett terítő, és annak a két gerezd narancsnak az íze, ami nekem jutott; az év többi napján azt sem tudtam, hogy létezik ez a gyümölcs. A narancs mellé az egyik karácsonyra megkaptam az első mesés könyvemet, ami a három kismalacról szólt. A következő évben aztán gyarapodott a könyvtáram a Piroska és a farkas történetével. Ezeket lapozgattam iskoláskoromig.
Ott tartottam, hogy a tehenek mindig hazataláltak, csak nagy ritkán, ha dörgött-villámlott az ég, akkor veszítették el a tájékozódási képességüket. El azonban sohasem vesztek; nem úgy, mint én, egy máig emlékezetes napon. Nyár volt, a mezőn apu az árpát aratta. Nem szerettem odamenni, mert nem volt kerítés, sem határkő, csak szántóföld, ameddig ellátott a szemem, rajtam kívül mégis mindenki tudta, honnét meddig tart az ő mezője. Persze az aratás más volt! Ott lehetett téblábolni a marokszedés, a kévekötés és a keresztrakás körül. El is fáradhattam tisztességesen, könnyen aludtam el ebéd után egy frissen rakott kepe árnyékában. Attól a pillanattól, hogy kinyitottam a szemem, mindenre olyan élesen emlékszem, mintha tegnap történt volna. Sehol senki, azt sem tudtam, hol vagyok! A sok keresztbe rakott kéve eltakarta előlem a látóhatárt, nem láthattam tőlük a szüleimet, akik közben már a tarló túlsó végén szorgoskodtak. Csak a tücskök ciripelését hallottam. Mindig a kis erdő felől jöttünk, elindultam hát abba az irányba. Átvergődtem rajta, és megörültem, amikor a túlsó oldalán, a végeláthatatlan legelő közepén megláttam a szekeret. Gondoltam-e arra, hogy itt hagytak, máig sem tudom, de nekiiramodtam, ahogy csak a lábam bírta, és teli torokból ordibáltam: Apúúú! Anyúúú! Az ijedtségem akkor lett igazán nagy, amikor a közelbe értem, mert a tehenek előtt nem az én apukám ballagott. Nagyon sírhattam, el sem tudtam mondani, hogy kinek a gyereke vagyok. Ott csak nem hagyhattak, hát hazavittek. Krumplilevest kaptam, és porcelán angyalkákat, amikkel játszhattam; ezzel vigasztaltak. Hogy hogyan kerültem haza, azt már csak az évekig ismételgetett mesékből tudom. Jó lett volna akkor egy mobiltelefon! De azt akkor még fel sem találták, sőt, a titokzatos vezetékes telefont is csak sok-sok év múlva foghattam kézbe először. Ez a piros cserepes ház sokáig úgy élt az emlékeimben, mint egy kastély. Bezzeg a mi kis nádtetős házikónk! Azóta is áll, kicsit megrogyva a félszáznál is több év viszontagságától. De hát senki nem tehet arról, hogy hova hozta a gólya! Az nem is volt kérdés, hogy a kisbabát a gólya hozza. Öregedő fejjel egyre hálásabb vagyok annak a gólyának. Aligha járhattam volna jobban. Olyan sorsnak lehettem tanúja és megélője, amiről a történelemkönyvek egészen mást írnak. A korabeli híradók, újságok szerint már az űrutazásról álmodott az emberiség, kis hazánkban épültek a gyárak, az erőművek, a kohók, terv szerint haladtunk a vas és acél országa felé. A falvakban fényes szelek lobogtatták a traktoristák haját, kombájnok dübörögtek, ontották a kenyeret és a megélhetést a szövetkezetekbe szervezett parasztságnak. Gombnyomásra működtek a fejőgépek a hatalmas tehenészeti telepeken. A városokban villamossal közlekedtek, még a házakban is liftek szállították az embereket az emeletre. De hát erről a világról én akkor semmit sem tudtam; és rólam sem tudott sokat a világ. Mintha pont ott, és pont azokban az években megállt volna az idő.
(Fotó: Tetyana Kovyrina, kép forrása: Pexels)
Gratulálok! Nagyon szép írás.