Nyolc hete nem hagyhatom el a lakásomat. Online dolgozom, online rendelek ételt. Krisztával, az egyedüli barátommal is csak telefonon érintkezek. Neki ott a család. Gyerekek, férj. Nekem senkim sincsen.
Ma reggel azt mondta, hogy meg fogok gárgyulni, ha így folytatom. Szerinte kölcsön kéne kérnem a szomszéd Julika néni kutyáját, hogy levigyem tíz percre sétálni, mintha az enyém lenne. De én nem kínoznám a kutyát a nyúzott képemmel.
− Akkor hallgass zenét! Énekelj! Aki énekel, az nem fél − könyörgött Kriszta, úgy, mint a pszichológusom szokott. Megnyugtattam, hogy ennyit megteszek, de többre nem vagyok hajlandó.
Felteszem a kedvenc lemezemet. Andalító zene szól. Ukulele hangja. Kintről beszűrődik a szemközti villanyoszlop fénye. Nem kapcsolok villanyt, jólesik a félhomály. Szivárványszínű esőcseppek táncolnak az ablakpárkányon.
Beesett szem néz vissza rám az ablaküvegből. A mellkasomon tonnás súly. Fojtogat a bent. Veszek egy mély levegőt. Majd lassan, nagyon lassan kiengedem. Kitárom az ablakot. Becsukom a szemem, és elrugaszkodom a párkányról. A hűvös esőcseppek végigsimítják arcomat.
Kinyitom a szemem. A szemközti irodaház ablakában meglátom a tükörképemet. Madár vagyok. Kék tollakkal és száraz levél színű hassal.
Zuhanni kezdek, de erős szárnyammal és rövid farkammal könnyen irányítom magam. Egyre feljebb szállok. A viharfelhők fölött egyensúlyozom. Süt a Nap, és szikrázóan kék az ég. Alattam csillogó víztükör. Hívogat. A halivadékokat és a kis halakat keresem fürkésző szememmel. Leszállok egy kiálló, száraz ágra. Lengedezik a szélben. Várok, amíg ázott tollaim megszáradnak. Éhség gyötör, de türelmes vagyok. Mozdulatlanul lesem a vizet.
Hirtelen feltűnik egy kis hal. A felszín közelébe ér. Lecsapok rá. Elvétem, észrevesz és lejjebb úszik. Utánamerülök, elkapom. Számban a zsákmányommal visszaülök a leshelyemre. Farkánál fogva odacsapom a fához, majd lenyelem. Sosem ettem még ilyen finomat. Eddig azt hittem, nem szeretem a halat.
Ülök az ágon.
Fölöttem hófehér bárányfelhők.
Alattam száraz tarló. Elrugaszkodom.
Embereket látok. Egy család szalonnát süt az erdőben. Ahogy elrepülök felettük, lejjebb ereszkedek. Hívogat a sercegő zsír illata. Gyerekkorom családi kirándulásai jutnak eszembe, amikor nem voltam egyedül. A kertünkben gyakran sütöttünk szalonnát. Most más illat vonz.
Irányt váltok. Egy rózsaszín masnis kislány indiánszökdelésben ugrál alattam. Kezében piros, szív alakú lufi. Önfeledt kacagását a magasban is hallom.
Egy fiú és egy lány kézen fogva andalognak. A fiú a lány derekára teszi a kezét. Magához húzza és megcsókolja. A lány oldalra biccenti fejét. Melegséget érzek belül.
Észreveszem a szomszéd nénit is, a bal lábára biceg. Kutyát sétáltat. Az állat türelmesen szaglászik. Olykor megáll, és a gazdájára néz. A néni leül egy padra. Kezét összekulcsolja maga előtt. Szája mosolyra húzódik. Felfelé néz. A spániel a lábához fekszik, és felemelt fejjel bámulja az eget. Talán keresnek valamit?
Folytatom utamat. Kristálytiszta vizű folyók felett szállok. Lila konkoly és vörös bíborhere suttognak a lengedező szélben. A napraforgók felém fordulnak. Lejjebb ereszkedem. Az aranyló búzakalász végigsimítja a tollamat. A búzaszemek a kalászban egymásba kapaszkodnak.
A Nap vörösre festi az eget.
Kék madár vagyok. Egész életemben őt kerestem, de sosem találtam meg.
Az andalító zenének a lemezjátszó kattanása vet véget. Óvatosan kinyitom a szemem. Egy kék madártoll az esőáztatta ablakpárkányon pihen.
(Fotó: Frank Cone, kép forrása: Pexels)