A forró júliusi szél levendulaillattal és méhzümmögéssel volt tele. Emma, kezében kulcscsomóval állt az ódon kőház előtt. Huszonnégy óra a házban. Egyedül, az aquitániai síkság közepén. Huszonnégy óra a megérkezésre, tervezésre, felkészülésre. Itt vagyok, mondta ki hangosan, és egy nagy lendülettel kitárta a nehéz tölgyfa ajtót.
Végigsétált a félhomályába borult házon, a spalettákon beszűrődő kora esti napfényben megvillantak az elmúlt hét év során felgyülemlett tárgyak; a kanapé mellett felejtett borospohár, a lekvárfőző rézüst, egy páratlanul maradt karika-fülbevaló. Emma pöttyös utazótáskáját óvatosan a kerti asztalra állította, és mint egy elnyűtt kabát, roskadt a tornácon lengedező hintaszékbe. Némán hallgatta a kabócák énekét, arcán izzadságcseppekkel egybemosódott könnyek fénylettek. A levendulabokrok mögül elősomfordált Pam, a környékbeli kóbor macska, és lustán Emma mellé kucorodott. Ahogy a szék ringatta fáradt testét, a természet hangjai közé és a macska dorombolásába beszűrődött egy új, számára addig ismeretlen szólam.
– És most mihez kezdesz? Mi a terved? Hogy bírsz majd velem egyedül?
Emma riadtan körülnézett. A hang forrását kereste, amikor a szél hirtelen irányt váltott, a zsalugátereket nagy erővel a ház falának csapta. A zsanérok megnyikordultak.
– Egyedül biztos, hogy nem tudod majd gondomat viselni, hiszen nézz csak körül, mennyi a tennivaló! A konyhabútor még csak félig készült el, az alsó szinten a fürdőszoba még mindig bűzlik. Gilbert vajon tényleg kiirtotta a darázsfészket, vagy csak ígérgeti? És akkor a kertről még nem is beszéltünk! Láttad, a gyümölcsösben milyen állapotok uralkodnak? Roskadoznak a szilvafák, de nincs, aki leszedje őket. A füvet ellepte a gaz, de te a kis fűnyíró traktort be se tudod indítani.
– Ki van itt? Honnan jön ez a hang? Ki beszél?
– Tipikus! Látod, még a hangomat sem ismered fel, mert sosem figyeltél rám igazán. Én vagyok az, a Ház. Itt volt már az ideje, hogy meglátogass! Igazán nem tudom, hogy mire vártál eddig, de kedves tőled, hogy végre eszedbe jutottam.
– De ezt most hogy, te miért … vagy mióta…? Nem, ennek semmi értelme!
– Csak azért, mert számodra érthetetlen a helyzet, még nincs kizárva, hogy lehetséges. Daviddel mindig jól megértettük egymást.
– Oké. Csak nem tudom, hogy valóban te szólsz hozzám, vagy én őrültem meg?! De valamit tisztázzunk akkor itt, egyből az elején! Te David álma voltál, nem az enyém. Ő áhítozott mindig dél-franciaországi öregkorra. Hiába hajtogattam, hogy túl messzire van ez tőlünk, amikor megtalált… téged, hajthatatlan volt. És onnantól kezdve nem volt visszaút, megállás nélkül tervezett és mesélt. Elmondta, hogy fog majd itt lekvárt főzni, barkácsolni és piacra járni. Bort kóstolni és barátokat vendégül látni, meg hatalmas lakomákat rendezni. Lelkesedése ragályos volt, nem lehetett neki sokáig ellenállni. Beadtam a derekam. Aztán jöttek a barátok és a család. Mindenki imádott… téged, és David olyan boldog volt, mint még soha. Én pedig…
– Te meg még csak főzni sem tudsz! Meg franciául sem, ha már itt tartunk.
– Na jó, azért személyeskedni nem kell! De lényegében igazad van. Minden repedésed, neszed, pókhálód és dohszagod rá emlékeztet. Te David álma voltál! Mégis itt hagyott téged is, engem is. A kérdés csak az, most hogyan tovább?!
– Gondolom, erre nem tőlem várod a választ. Én csak egy ősrégi kőház vagyok itt, a Dordogne-völgy közepén.
– De megváltozott a stílusod! Néhány perccel ezelőtt még kérdőre vontál és szidalmaztál, de most, hogy megoldásra váró feladatok adódtak, elvonulsz az ó, hiszen én csak egy ház vagyok kibúvó mögé. Még a végén azt is a fejemhez vágod, hogy ez az egész beszélgetés az én elmém szüleménye! Mindenesetre, kedves Ház, abban igazad van, hogy rengeteg a tennivaló, és holnap este érkeznek a barátok a világ minden részéről, akiket etetni és itatni kell. Ezek mindig David feladatai voltak, és fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki, miközben ő ott lapul az utazótáska aljában, egy kartondobozban. Tudod te egyáltalán, milyen rengeteg hamu marad egy emberből? Több kilónyi! A filmekben mindig sokkal kevesebbnek tűnik. Egy méretes cipősdoboznyi hamut nyomott a kezembe a temetkezési vállalkozó, azzal a bárgyú, kenetteljes, mélyen együttérző arckifejezéssel. “Asszonyom, átnyújtanám akkor a kedves, megboldogult férje hamvait. Mivel urnát nem igényelt, így egy biológiailag lebomló kartondobozban helyeztük el a hamvakat.” Belőled, ha leégnél, mennyi hamu maradna?
– Már épp megsajnáltalak ezzel a szegény, magadra maradt özvegy monológoddal, de a leégéssel dobálózni nem volt szép dolog. És mielőtt nagyon beleélnéd magad, a válasz: nem. Gyújtogatással és biztosítási csalással nem tudod megoldani ezt a problémát. David nagyon csalódott lenne.
– Na jó. Elegem van a kioktató megjegyzéseiből, kedves Ódon Ház, mert ha tetszik, ha nem, én vagyok az új gazdád, így egyedül én döntök a sorsodról! Csakhogy erre még nem állok készen. Ennek, neked, így semmi hasznod nincs. Mi lesz az átborozott nyári éjszakákkal? A giccses, narancsban és lilákban fénylő naplementékkel, a hatalmas, véget nem érő csillagos éggel, és a közösen eltöltött nyugdíjas évekkel? Velem és veled? Hogy tehette ezt velünk? Hogy hagyhatott itt téged nekem?
– Úgy látom, megint átmentünk melodrámába. Erre nincs szükség. Lassan lemegy a nap, és holnap érkezik a banda, hogy elbúcsúzzanak régi barátjuktól. Önsajnálatra nincs idő, cselekedni kell! Mivel tudtam, hogy ez neked nem fog menni, összeállítottam egy akciótervet.
Ebben a pillanatban a szél felerősödött, a nyitott ablakokat és ajtókat kánonban csapkodta a mészkőfalnak. Emma riadtan pattant fel, a kakofón hangzavarban tekintete a pöttyös utazótáskára esett, és már tudta, mit kell tennie. Megragadta a hamuval teli dobozt, majd határozott léptekkel a pince felé vette az irányt. Jobb kezével ásót ragadott, a ballal egy üveg bordeaux-i után nyúlt. Amikor a legterebélyesebb szilvafa alatt dühödten ásni kezdett, a szél ismét irányt váltott. A föld olyan kemény és száraz volt, hogy az ásással semmire sem ment. Na gyerünk, Ház, röhögj ki nyugodtan, hogy ez a szerencsétlen még ásni sem tud! – kiabálta, majd hangosan zokogva a földre zuhant, és reménytelen mozdulattal meghúzta a borosüveget. A gyümölcsös mögött felragyogott a vöröseslila ég. Emma belemarkolt a dobozba, és markából pergő homokként a felturkált földrészre csorgatta annak tartalmát. A szél ismét felerősödött, és már fújta volna tovább a száraz földdel keveredett hamvakat, amikor a fa mögül előbukkant Pam, és a kupacra kuporodva elvégezte dolgát David földi maradványai felett. Emma, kezében a borosüveggel, teli torokból, hisztérikusan nevetni kezdett, és érezte, ahogy a lemenő nap fényében a Ház cinkosan rákacsintott.