Éhesen loholok az utcákon. Szikrázik a téli napfény a friss, hideg levegőben, a házak kopott sárga és fehér falai a ragyogóan kék ég felé törnek.
Barna kiflibe töltött pástétomra gondolok. Képzeletben ajkamhoz emelem a szendvicset, és beleharapok a csücskébe. Ahogy a fűszerek íze a számba robban, szétárad bennem a boldogság. Mindent elnyelő óriási száj vagyok. Evés közben tudatom ajtajára akaszthatnám a spárgán fityegő táblát: ,,Rögtön jövök!”
Ökölbe szorított kezemet a zsebembe fúrom. Régen János meleg keze kisimította az ujjaimat. Mennyit nevettünk együtt! A csillogó szemére, világos bőrére, sötét hajára gondolok: ,,Ó, mennyire kedves nekem ez az arc!” Már évek teltek el azóta, hogy húsvétkor arra kért, ne találkozzunk többé. De én tudom, hogy szeret, vissza fog jönni hozzám!
Azóta sokszor kóborlok magányosan a városban, és titkon a tükörképemet bámulom a kirakatokban. Teltebb lettem, mióta nincs velem. Mosolygok, mert tudom, hogy így is tetszem neki. Az üveg mögött rózsaszín, vaníliasárga, világoskék, cirádás cukormázzal díszített torták álldogálnak. Mint apró lánykák szalagos ruhájukban, topognak a piciny lakkcipőcskék. ,,János, nézd!” – szólok hozzá képzeletben, majd csillogó szemmel kérek egy rózsaszínű süteményt.
A boltokban azokat a dolgokat kutatom, amikről tudom, hogy tetszenének neki. Engedek az éhes szeszélynek, otthon kekszek, cukorkák, gyümölcsjoghurtok kerülnek elő a táskámból, és egy flitteres ruha.
Közben ordít a telefonom, anya állandóan hív; azt akarja, hogy vele legyek. Hogyan tudnék elbújni az emberek elől? Elindítok egy filmet és leülök a kanapéra, aztán inkább felállok, és belebújok a flitteres ruhába. Elképzelem, ahogy János engem néz, szerintem tetszem neki.
A Facebookon megkeresem a profilját, elolvasom a mai bejegyzését. Azt írja: ,,Jól sikerült a kirándulásuk”. Aranyosan mosolyog ezen a fotón, lementem a képet a saját gyűjteményembe. Sietve megnyitom a barátnője közösségi oldalát is. Az egyik fotón az állatkertben pózol, egy nagy fehér nyúllal a karjában.
– Ez az én nyulam! Én szoktam simogatni! És a mi közös helyünk!
Megnézem az Instagramot is, legutóbb négyesben ruccantak ki egy baráti párral.
Muszáj csillapítanom a rám törő éhséget! Módszeresen bekebelezek mindent, amit vásároltam, miközben figyelmemet a képernyőre szegezem. A filmben nők halnak meg, a tetteseket ritkán kapják el. Pukkadásig eszem magam, aztán iszom még egy bögre teát is. Most már tényleg képtelen vagyok többet enni! Az émelygés hirtelen tör rám. Kiokádom magamból az egészet. A teát, a joghurtot, a cukorkákat, a kekszeket, a rózsaszín tortácskát, míg el nem jutok a nap első falatjáig, a gondolatban megevett szendvicsig. A kagyló fölé hajolva, artikulálatlanul szólongatom Jánost, nyál és könny maszatolja az arcomat.
***
A szerelmünk a gimi végén kezdődött. A Tisza partján találkoztunk egy,,uccsó” bulira; így emlegettük magunk között, mi, végzősök. A kánikulában belegázoltunk a vízbe, este pedig a tábortűznél virslit és pillecukrot sütöttünk. Dacosan zokogó szívvel énekeltük A pillanat dalait, hozzá fűszeres fehérbort kortyoltunk műanyag pohárból. Véletlenül kerültem János mellé, az éjszakát perzselő lángok és az alkohol lebontották a köztünk lévő falakat. A zene ütemére vállunk összekoccant, és egymáshoz bújtunk a mélyülő sötétben. Szavak nélkül, szorosan összefontuk ujjainkat. A buli végén hazakísért. ,,Később lehet, hogy találkozunk!” – búcsúzott esetlenül.
Otthon a szüleim veszekedésébe csöppentem. Feküdtem az ágyamban, és hallgattam az éjszakai csendbe időnként beledördülő mondatokat. ,,Ebből nekem elegem van!” – csattant fel Apa. Anya válaszát jóval később hallottam meg: ,,Akkor menj, amerre akarsz!” Csörömpölve becsapódott az üvegajtó. Mintha csúfos rablánc hullt volna le róla, a falak megrázkódtak, és léghuzat söpört végig a házon.
Apa eltűnt az életünkből. Olyan érzés volt, mint amikor meghalt a nagyi. Egyedül voltam egész nyáron, még jó, hogy pont akkor lettem szerelmes!
Régen apával végighülyéskedtük a nyarat. Jó volt versenyt úszni vagy futni vele, vetélkedni röplabdában, amiben mindig én nyerek, vagy pingpongozni, amiben meg ő. Néha János is engedett nyerni malomban.
Még ma is haragszom Anyára, Apa miatta ment el. Soha nem kérdeztem meg tőle, miért küldte el őt. Lehet, hogy ő is azt szerette volna, ha marad, csak hagyta elmenni?! És azt sem akartam, hogy János elhagyjon. Sírtam, könyörögtem neki, csak hogy maradásra bírjam.
Lehet nekem is el kellene engednem Jánost? Milyen lenne nélküle? Apám nélkül nehéz volt, de aztán napról napra könnyebb lett, anya kiegyensúlyozottabb, mióta egyedül van.
Meg kell ölnöm a bennem élő árnyékot! Tűnjön el belőlem János! Kell egy tölcsér a számba, aztán jöhet a slag. Csak nyelem, és nyelem a vizet…
Lassan egyenletesen tempózva úszom a kristálytiszta vízben a halak felé. Távolabb kövek, vízi növények. Érzem az erőt a karomban és a lábamban, ahogy a hűs áramlatok simogatják a testemet. Egészséges és boldog vagyok. Tudom, hogy a víz felett arannyal borít majd be az éltető napfény, amikor lélegzetért a felszínre török.
Érzem az izzó melegét. Kábultan fekszem a padlón, bíbor és szürke foltok játszanak a szemhéjamon. Mi történt velem? Lehánytam a ruhám. Mi ez a vacak rajtam?
(Fotó: Son Tung Tran, kép forrása: Pexels)