Ma elmondom neki. Egyszerűen elé állok, belenézek a szemébe, és elmondom.
Rakott krumplit csinálok majd vacsorára, attól mindig jó kedve lesz, és persze megvárom, amíg elalszanak a gyerekek, töltök egy bort, és mégsem állok, inkább szembeülök majd vele, megköszörülöm a torkomat, és kicsit belesüppedek abba a sötétszürke puha fotelpárnába, hogy kisebbnek lássak, és elmondom majd, hogy nem, nem akartam bántani.
Hogy ezt nem én választottam.
Hogy amikor felhívott, hogy tudok-e segíteni neki az óvodánál, protekció kellene, mert a fiuk már három (uramisten hogy múlik az idő, most született), és tudja, hogy mi oda járunk, meg azt is, hogy lehetetlen bejutni, és ugye tudok segíteni.
Hogy nekem már akkor izzadni kezdett a tenyerem.
Hogy alig jött ki a „persze” a torkomon, hogy nem értettem, mi ez.
Hogy eszemben sem volt, hogy jöhet még egy ilyen mindent elsöprő, hogy én még valaha is bizonytalan talajra lépek, hogy mozog majd a föld alattam, hogy nem érdekel, mi lesz holnap, hogy csak az ölelése számít, mert az maga a földrengés, mert az maga a bizonytalanság.
Hogy sajnálom, higgye el, de nekem az ő évtizedes ölelése biztos és erős, de szenvedélytelen.
Hogy az ő ölelése barátság és szeretet, hogy mennem kell a földrengésbe, a bizonytalanba, az ismeretlenbe, hogy próbát kell tegyen velem az élet, hogy megérti ugye, de nem tudok maradni.
Hogy ő jó társ és megbízható és biztonságos és megértő, az elválásban is az lesz, tudom, a gyerekeknek pedig jobb lesz vele, ne féljen, nem teszem meg velük a megtehetetlent.
De magammal sem tudom tenni azt, hogy itt legyek, de mégsem.
Megfogom majd a bort, körkörösen mozgatok rajta egyet, aztán kortyolom. És folytatom, hogy szeretem őket, és akarom, hogy tudja, hogy a legjobb marad örökre, mint barát. De vár a rengés, a földcsuszamlás, a szenvedély, az utolsó hullám, fel kell üljek rá, még ha idegenbe visz is.
Ő szótlan lesz majd, de megértő, mint legjobb apa, férj és barát. Megfogja a kezem, és bátorít, hogy menjek, ne féljek, ő itt lesz, és vigyáz. A házra és a két kicsire, hogy ne szalasszam el, hogy ilyen kevés van az életben, és amúgy is oly rövid.
Varázslatos lesz. Mert majd megsimogatja az arcomat, utoljára megölel, és azt mondja, menjek még ma, hogy reméli, mindörökre barát maradhat. A legjobb.
Mindjárt vacsora, aztán fürdetés. Mindjárt jön a süppedős fotel és a bor. Szédülök, de tudom, hogy menni fog.
A fürdetést együtt csináljuk végig, ő énekel, én mosdatok, aztán ő mosdat, és én énekelek. Idilli család. Enyhe rosszullét fog el, talán mégsem kellene, talán nem pont ma, hiszen tapintható a tökéletesség.
Aztán meseolvasás, villanykapcsolás, én bontom a bort, ő hátulról átölel. Kiveszi a kezemből az üveget, tölt két pohárral, aztán a kanapéhoz vezet, hogy üljek csak le kényelmesen, ő meg leül a fotelbe, a biztonságot adó párnák közé, a süppedősbe.
Azt mondja, beszélnünk kell. Mert ő nem, nem akart bántani.
Hogy ezt nem ő választotta.
Hogy amikor felhívta, hogy tud-e segíteni neki az óvodánál, hogy protekció kellene, mert a fiuk már három (uramisten hogy múlik az idő, most született), és tudja, hogy a mieink oda járnak, meg azt is, hogy lehetetlen bejutni, de ugye segít, neki már akkor izzadni kezdett a tenyere.
Hogy neki alig jött ki a „persze” a torkán, és nem értette, mi ez.
Hogy eszébe sem volt, hogy jöhet egy ilyen mindent elsöprő, hogy ő még valaha is bizonytalan talajra lép, hogy mozog majd a föld alatta, hogy nem érdekli mi lesz holnap, hogy csak az ő ölelése számít, mert az maga a földrengés és a bizonytalanság.
Hogy neki az én évtizedes ölelésem biztos és erős, de szenvedélytelen.
Hogy az én ölelésem barátság és szeretet, de mennie kell a földrengésbe, a bizonytalanba,
az ismeretlenbe, hogy próbát kell tegyen vele az élet, és megértem ugye, de nem tud maradni.
Hogy én jó társ vagyok, és megbízható és biztonságos és megértő, a gyerekeknek jobb lesz velem, ne féljek, nem teszi meg velük a megtehetetlent.
De magával sem tudja tenni azt, hogy itt legyen, de mégsem.
Megfogja a bort, körkörösen mozgat rajta egyet, aztán kortyol. És folytatja, hogy szeret minket, és akarja, hogy tudjam, ő a legjobb marad örökre, mint barát.
– Ki az a ribanc? – kérdezem én, széttörve a varázst.
(Másodközlés, a novella eredeti megjelenési helye a Damaszt és paprikáscsirke című kötet.)
(Fotó: George Becker, kép forrása: Pexels)