Szentes Szennye Ciklus, VII. rész
1. fejezet
Viharos szél korbácsolta fel a Kurca máskor rezzenéstelen tükrét. Galbács Gedeon, nyugalmazott rendőrszázados még sosem látta ilyen dühösnek a Szentest kettészelő holtágat, a fekete hullámok egészen a díszkövezett sétányig kicsaptak. Mintha el akarták volna mosni a bűnt, ami az utóbbi napokban beborította a várost. A Fosórém visszatért.
Minden hullámcsapással mocsárszagú vízpermet fröcskölt szét a kandeláberek hunyorgó fényében. Galbács szorosan összehúzta magán a szürke ballonkabátot, mely – lévén július volt – izzadtan tapadt a hátához. Magas férfi volt, éltes kora ellenére is olyan, akár egy szálfa; feltéve, hogy a lengyelországi görbe erdőből importáltuk. Még mindig őrzött néhány ritkás pamacsot hajdani, vadítóan férfias hajkoronájából. Alaposan meg is tépte őket a szél, olyan sietve szállt buszra a rendőrkapitány SMS-e után, hogy a kalapjáról megfeledkezett. A fogsora szintén az éjjeliszekrényen maradt, de nem bánta, így legalább alapos oka volt rá, hogy szavak helyett az öklével beszéljen.
Újranyitották első ügyét, a megoldatlanul lezárt Fosórém-aktát. A közfelháborodást keltő gonosztevő ismét lecsapott. Elsőnek a Kormányablak késő-barokk homlokzatát becstelenítette meg. Következő áldozata a Nemzeti Dohánybolt volt. Mindkét helyszínen otthagyta félreismerhetetlen kézjegyét, a galacsinba gyűrt vécépapírt. Galbács tehát elindult kinyomozni az egyetlen nyomot, ami harminc éve nem nyomott eleget – vagy inkább túl sokat is nyomott – a latba ahhoz, hogy a nyomozást folytassák. Azóta egyetlen nap se telt el anélkül, hogy ne gondolt volna a meggyalázott falakra és küszöbökre. Minden éjjel a fekete kámzsás elkövetővel álmodott. Újra és újra átélte a Szúnyog úti hajszát, az egyetlen alkalmat, amikor majdnem kézre kerítette a gazembert. Galbács biztosra vette, hogy ő is nap mint nap felidézi a pillanatot, amikor találkozott a tekintetük a gőzölgő bűnjel fölött. Ha házasságban mérnénk az azóta eltelt időt, már a gyöngylakodalmukat ülnénk. Egyelőre azonban maradjunk harminc évnél.
A Fosórém hajdani ámokfutása egyetlen épületet kímélt meg a városban: Förtelmes Joe Borozóját. Vagy, ahogy a helybeliek emlegették, a Fertőt. Ide tartott Galbács a háborgó Kurca-parti promenádon. Talán Förtelmes Joe volt a tettes? Vagy a pultos? A bejárónő? Netán a bejárónő helyettese? Galbács azonnal felismerte volna a szeméről.
A Fertő, nevéhez híven, baljóslatúan sötétlett a sétány végén. Akár egy fekete lyuk, magába szippantotta a környező utcalámpák, a játszótér, a kültéri edzőpark, sőt, még a Hold fényét is. Vagy azok a felhők voltak? Akárhogy is, Galbácsot semmi sem téveszthette meg, hiába sötétítették be az ablakokat, a rutinos rendőrszázadost egészen az ajtóig vezette a szentesi alvilág bűze. Hűséges szolgálati fegyvere ugyan már egy szeméttelepen porosodott, de bátran lenyomta a kilincset. Majd lenyomta még egyszer. És még egyszer. Minden kísérlete ugyanazzal az eredménnyel járt: az ajtó nem engedett. Mondhatni zárva volt.
Ágropogás ütötte meg a rendőrszázados fülét. Mintha egy dúvad rontott volna felé a széltépte nádasból. Galbács azonnal megbánta, hogy nem vette komolyabban a háziorvos inkontinenciára vonatkozó intelmeit. A csörtetés azonban az utolsó pillanatban irányt váltott, Galbács pedig sietősen visszavonulót fújt. Még éppen elcsípett egy helyijáratos-buszt. Azt már csak otthon, a belépő szőnyegen vette észre, hogy szarba lépett. Egy kis vécépapír-galacsin is a sarkához tapadt.
(Másodközlés; a novella eredeti megjelenési helye a Szóbanforgó online irodalmi portál).
(Fotó: Hermaion, kép forrása: Pexels)