A kisfiú a fehér fűz kitüremkedő gyökerébe csimpaszkodva leereszkedett a kiszáradt vízmosásba. Nem tervezett semmit; igazából kíváncsiság sem űzte már, gyakran bebarangolta a másfél kilométeres szakaszt. Az út, miután az emelkedőn kétszer is majdnem önmagába ért, megbújt a sziklák között, ahol zúgókkal teli patak iramlott. A kövek alól fakadó víz kétszáz méter után félig kitöltötte medrét, és sebes, kanyarokban sem lassuló rohanás végén beágazott a tóba. Azonban még a csermely zúgását sem hallotta, ahhoz meg kellett kerülnie a kőhúroktól fehér ormot.
Kiválasztott egy kéregdarabot, megkotorta a part üregeit, s amikor percek múlva sem történt semmi, az összeragadt avart kapargatta. Nem volt kedve tovább a kékperje kúszógyökerein bukdácsolni, felmászott az útra repülőset játszani, könnyen suhanó szélvitorlást képzelt, amilyet nemrég látott a tévében. Széttárt karral, búgatva előrerontott, áthatolt a kórókon, leveleket szaggatott, ágakat tört, de már a simafenyőknél csikorogva lefékezett, gubacsokat kapdosott fel, és megsorozott egy mókust. Utána letépett egy gallyat, és ragacsos gyantáját az orrához dörzsölte.
Az ösvény kétfelé tért. Felkapaszkodhatott volna a csertölgyek közé, csakhogy tegnap már járt ott, fogott is két szarvasbogarat, ezért inkább a tó irányába indult; amikor utoljára arra kószált, kékeszöld volt a felszíne.
Nemrég kapott kedvet a hosszú gyaloglásokhoz. Eddig apjával biciklizett, néha a moholyrétre is vele tartott, csakhogy apának mostanában egyre kevesebb az ideje. Ha bejön hozzá, komornak tűnik, kerüli a tekintetét, dünnyög, olykor beszélni kezd, ám a mondat közepén elhallgat, majd megváltozott ábrázattal kioldalog, és csak vacsorakor látja őt viszont. Szerencsére itt van nagymama, nélküle komolyan aggódna, bár ő meg mindent ráhagy, akkor sem rója meg, ha felforgatja a házat, pedig anya ilyenkor már kifakadt volna. Azt sem engedné, hogy estébe nyúló délutánokig csatangoljon; amint megérkezik, biztosan megfeddi, és megtiltja a vacsora utáni kóborlásokat.
Felhúzódzkodott az ipszilon alakú, magas kőris törzsére, és lovaglóülésben az egyik ágra telepedett. Megszokta, hogy innen nézzen végig a szántóföldeken, egészen a párafoltoktól szaggatott erdeifenyves karéjáig. A múltkor őzcsapatot fedezett fel, majd amikor este megkérdezte az apját, honnan jöttek elő, ő csak vonogatta a vállát, és azt mormogta, valahonnan a hegyekből. De honnét? Nyilván van szállásuk, vagy egy titkos búvóhely, ahol mindennap összegyűlnek. Apa kelletlenül válaszolt: Ezt senki sem tudja, aztán a mellette heverő újságba temetkezett. Még vár, nem akarja faggatni, mi bántja, talán rossz hangulat, vele is megtörtént nemegyszer, végül mindig magától múlt el. Ha nem változik semmi, a jövő héten kivallatja; nem hagyja magát lerázni, kiszedi belőle, amit tudni szeretne.
Erős szélben megüti fülét a hullámok csapkodása, viharban pedig pokolbéli, örvénylő hangfolyamként házukig is felhatol a tó bömbölése. A csendességet szereti, ilyenkor a víz sem fodrozódik, lelátni a homokos fenékre, néha észreveszi a lebegő sügérek foltjait. Apjával nyugodt időben kijártak rákászni; a zsákmányt anya megsütötte, és ők máris azt tárgyalták az asztalnál, hogy érdemes lenne másnap is szerencsét próbálni. Persze, sokszor egy hét is elmúlt, mire ismét megtöltötték kosarukat, viszont kellemesen telt a várakozás, míg apa egyszer csak szólt: fogja a hálóját, indulás a rákokhoz. Horgászbotot is vett, hogy jó időben kikerekezhessen a gáthoz. Még aznap kivetette a horgot, ám lelkesedése hamar megcsappant; nem sokat tudott a beetetésről, a csalikról, a bot használatához is keveset konyított. Amikor három nap alatt két naphalat fogott, azokat is csak azért, mert kimerészkedtek a kövekig, ráadásul még a víz alatt mozgatott ujjaira is rákaptak, inkább felhagyott a kísérletezéssel, és a botot trikókra cseréltette.
Felegyenesedett, és karját kitárva egyensúlyozott. Régi játék, gyakran megcsinálja, hogy fitogtassa mások előtt bátorságát. Pedig semmi szükség rá, annyiszor figyelmeztették már vakmerőségére, hogy hinnie kell merészségében; ennek ellenére gyanította, valami nincs rendben. Valami benne is megváltozott. Igazából nem képes szavakkal kifejezni, értelmét vesztené, ha megfogalmazni akarná; a legváratlanabb pillanatokban egy hang noszogatja: vajon meg mernéd tenni? A próbatétel előtt folyton bénultságot érez, aztán a szándékot, hogy azért is bebizonyítja rátermettségét. Elmúlt már hatéves, amikor apa lovagolni vitte. Ő is, amit tudott, nagyapától leste el. Magyarázta, hogyan kell kengyelbe lépni, nyeregben maradni, majd lépésben körbevezette a lovat, a végén ügetésre fogta; mindezt esetlenül, az volt az érzése, ha a ló nem lenne jámbor, menthetetlenül ledobná. Amint az apja megelégelte az okítást, kezébe adta a gyeplőt, most neki kellett megmutatnia, mit tanult. Miközben a mén nyakára bukva kapaszkodott a kantárszárba, átélte élete legnagyobb félelmét. A pánik viharverésén is átszűrődött apja nevetése.
Óvatosan kijjebb araszolt az ágon. Mi lenne, ha tényleg leesne? Meghalna? Addig nem fogódzkodhat meg, amíg nem számol el tízig. Nem túl gyorsan; kényelmesen, ahogy a levegőt szedi. A számolást befejezve kedve lett volna leülni, hogy remegő lábát megnyugtassa, de alkalom ez is, hogy legyűrje gyengeségét.
Leszökkent a cintóriákra. Belehajtotta fejét egy körte formájú fénytócsába, végül úgy fordult, hogy a börzsönyfák között megpillantsa a napot. Még nem volt erős a fénye, bár így is égette a szemét. A színsodronyok karcokat húztak, hunyorgott, fájdalom hasított a koponyájába. Lefelé bámult; mintha varázsgömb robbant volna szét a mellkasánál, villództak a csillámok, mígnem egymáson áthatolva csapongó formákat hoztak létre. Ha most megperdülne, minden levetné színét, a tarka sereglet piszkos kulimászként leülepedne a semmi fölött. Tisztulni szeretett volna.
Megritkultak az áfonyák, a gólyaorroktól már megcsillanni látta a tavat. Feltünedeztek a sziklák gallérját képező teraszok, a szénszemektől beszürkültek, felületük is simábbnak tűnt, tövüket szabálytalan furatok lyuggatták. Ahogy beljebb haladt, tornyosodó tufahalmok tartóztatták, darabjaik, mint kirakós játék részei, nagy pontossággal illeszkedtek egymáson; a legnagyobb rakás hajlat felőli oldala lépcsőzetesen nyúlt a csúcsig. Felkúszott a legutolsó lapra; körbeforgott, percekig keresztül-kasul pásztázta a völgyet. A sík közepén egyre meredekebb emelkedéssel kisebb domb takarta ki az eget, ovális tetejét mintha északi kőláb támasztaná, alatta karmok: a szirtek meszes csipkéi; előteret dolomitkolosszusok állták, üledékbordáik megkövesedett hullámok. Apró magaslaton vetette meg a lábát, egyetlen túlélőként; a megelevenedő dombtarajok készülnek, hogy átcsapjanak felette. Most nincs kedve rettenthetetlent játszani. Lejutott egy csúszdához hasonló vágaton, és hozzámérte magát a legnagyobb ökörfarkkóróhoz. Egyszer az apja megmutatta a növény virágait rágó citromsárga, fekete-fehér pettyekkel telehintett hernyókat, ezeket a rendkívül mozgékony lényeket, melyek a legapróbb érintéstől is hevesen rángatóznak. Csuklyás bagolylepke fejlődik belőlük, magyarázta apa nem kis büszkeséggel; örült, ha ritka állatnak ismerte a nevét. Kamaszkorában rovarokat gyűjtött, a falon még most is függ két nagy doboz, tele lepkékkel és bogarakkal. Többször megígérte már, hogy egész napos gyűjtőutakra mennek, de eddig még mindig elhalasztódott. Mintha félne feleleveníteni régi szenvedélyeit.
A sziklatömbök előtt elmaradtak a bérclapuk, a széles út is csapássá fogyatkozott. Mindkét felén fiadzó keserűfüvet ringatott a szél, beljebb már elnyíltak fehér füzérkéi, makkocskaterméseiket potyogtatták; a macskatalp kifordított tarackjai szalmabatyuként ültek a bazaltsipkák tövében, fölöttük az aszúszegfű kopasz szárai legyeztek. Innen köveket szedegetett, amiket többnyire a tóba hajigált, ám ha megfelelő darabot talált, a víz színén pattogtatta. Mihelyt apa egy kicsit rendben lesz, idehozza kavicsot ugratni; amikor tavaly a versenyt rendezték, egészen felvidult. Igaz, ő nyert, nyolcat sikerült szöktetnie, míg neki ötöt, csakhogy apának kerekebb példányai voltak, mostani eszével ügyesebben válogatna a buckákon. Akár már ma este buzdíthatná a vetélkedésre. Ki tudja? Lehet, hogy arra vár, ő közeledjen.
A földnyelv közepén téblábolt, percekig fürkészte a kopolya előtt barázdákká gyűrődő víztükröt. A sulyomsziget oldalában megkeményedett a szürke hab, minden fodrozódáskor újabb adag mocsok kenődött a fövenyre. A kisodródott nádtorzsák, halmaradványok meg mindenféle szennyes törmelék sötét masszává elegyült, a bűzt a szél háromszáz méterre is elhajtotta az öböltől. Az imitt-amott márványos, fehér női test a szikla alól lebbent elő, lábszárán, ahol az oszlás gyorsabb volt, kilátszott a sárgás csont. A kisfiú nádat tört, odaszurkált; érdeklődéssel szemlélte, amint a szál legkisebb érintésére is felhasadt a bőr, és puhán belemélyedt az izmokba. Miután lepiszkálta az arcról a hajcsomót, hátrarántotta a kezét, mintha ütés érte volna: meredten bámult a fehérre hígult pupillákba.
Már emelkedett, majd visszahuppant; ha nem tudta volna, hogy az anyja hosszú időre elutazott, felpattan, és vágtázva elmenekül. Így azonban követ dobott a tetemre, utána hagyta, hogy a következő hullám arrébb taszigálja.