Hogy az a radai rosseb akassza belé! Persze, hogy kiesik a kezemből a redőnykulcs. Csak lassan, csak nyugodtan. Lélegezz! Belépek az ajtón, kikapcsolom a riasztót, a kemence már felfűtött. Villany fel, megnézem az előző napi zárást. Lehetne jobb. Rosszabb is. Francba, a szatyrot kint felejtettem a kocsiban! Behozom, és hátramegyek átöltözni. Cipő le, kockás gatya, benti cipő fel. A tökömnek van most ehhez kedve, öreg vagyok! Kézmosás. Meleg vízzel kellene, de jólesik most a hideg. Az arcomnak is. Vajon ha erősebben húznám meg a szemem körül a bőrt, eltűnne a táska alóla? Szerintem még nincs is nyitva a szemem, a ballal alig látok valamit. Jó, hogy nincs itt tükör! Visszafelé a csap alá rakom a vödröt, és megengedem a forró vizet. Hogy lehetne növelni a nyomást ebben a szarban? Bekapcsolom a légkeveréses sütőt, léptetem a programok között az egyesig: péksüti program. A kovászosládát a mérlegre helyezem, bekapcsolom, belemérem a lisztet. Fasza ez a lapát, majd megköszönöm a tippet Petinek. Úgy lett kialakítva, hogy a nyele visszahajlik felülre, mintha egy retikült vinne az ember. Furcsán néz ki, de praktikus, amikor másfél kiló lisztet nem csuklóból kell tartani, hanem karból. Ha elölről kezdeném a pékségesdit, ilyeneken tuti nem spórolnék. Visszamegyek a vízért. Túl meleg a kezemnek, kiöntök belőle egy keveset, és engedek még hozzá egy kis hideget. Belemérem a lisztbe. A bagettmixet beöntöm a dagasztóba, aztán vissza a konyhába a vízért. Rápillantok a kelesztőre. Kell még neki húsz perc. Vekker beállít huszonötre. Bemegyek a konyhába, és megint megengedem azt a kurva lassú csapot. Visszafelé a hűtőből kiveszem az öregtésztát, és az élesztőből is kimérek hatvan grammot, megy hozzá szépen. Milyen nap van ma? Szerda. Öregtészta is megy a dagasztóba. 3 perc lassú fordulat, 6 perc gyors. Start, bitch!
Nekiállok összekeverni a kovászt. Lassan, nagy mozdulatokkal dolgozom a sok kicsi helyett, úgy kevésbé fájnak az ízületeim. Picsába! Sípol a sütő, elérte a megfelelő hőmérsékletet. Chop-chop… Bakker, a kenyér! Az asztalt letakarítom, és elrakom a mérleget. Felmegyek az emeletre, bekapcsolom a bojlert, és kinyitom az ablakokat az épület mindkét oldalán. Hadd jöjjön be egy kis levegő, mert már most olyan meleg van, hogy rám rohad a gatya, pedig még négy óra sincs. Eric is jön egy óra múlva. A hűtőből kiveszem a formákba készített péksüteményeket. Az egyik hűtő meleg, majdnem túl is kelt a tészta. Bekapcsolom a rádiót. Hozzátartozik a reggeli rutinhoz. Az egyetlen alkalom, amikor magyar szót hallok, leszámítva a kommunikációt az ősökkel.
Elkezdem lehordani a kenyereket. A francba, öreg vagyok én már ehhez! Nyolc kenyér egy táblán, hétszázötven gramm kenyerenként, plusz a szakajtó súlya, kb. háromszáz gramm, az ezerötven darabonként. A tábla meg mondjuk ötszáz. Baszd meg, majdnem megcsúsztam a lépcsőn! Nyolcezer-kilencszáz gramm. Ezt hétszer, meg az üresjáratok. Apám, ha nekem még egyszer pékségem lesz, egyetlen lépcsőt se fogok elviselni benne! Még a bejáratnál se. Rohadjon meg, aki kitalálta! Lépcsőztetném naphosszat.
Bevetem a kenyereket a kemencébe. Negyven perc, azalatt lekenem tojással az összes péksüteményt, és az első öt tálcát berakom sütni. Rohanás az emeletre. Az istenit, már fél öt, nem fogok végezni! A tegnap bedagasztott két láda fahéjascsiga-tésztát kiveszem a hűtőből, a nyújtógépen megformázom őket. Persze, hogy nem csinált senki fahéjas cukrot! Kimérem a hozzávalókat, összerázom. Megint elment három perc, nem fogok végezni! Kell a rádió!
Eric megérkezik. Lekiabálok neki, hogy jó reggelt, és hogy maradjon lent, folytassa a sütést. A picsába, bent hagytam a dagasztóban a bagett-tésztát! Megint úszom. Leviszek két dobozt, kiszedem a tésztát, szerencsére nem hűlt le, nem lesz baj vele. Felviszem őket, aztán feltekerem a csigákat. Hol a jelölő? Körülnézek, nem látom sehol. Biztos elmosták tegnap. A francba! Lerohanok a konyhába, megtalálom a jelölőt, vissza az emeletre, közben odalökök még egy hellót Ericnek, aki már most röhög rajtam, ahogy rohangálok, mint egy fejvesztett csirke. Bejelölöm a tésztát. Hú, de szomjas vagyok, a rohadt életbe! Negyed öt, és izzadok, mint az állat. Francba! Gyerünk, gyerünk, nem fogok végezni nyitásra! Opera érzékenyítő Hábetler Andrással. Hajnali rádióműsor, ír módra, otthonról. Fasza. Iszom egy nagy pohár vizet. Előveszem a hűtőből a quiche-tésztát, azt is kinyújtom. Ha ez a gép egyszer bedöglik, végem van. Titkon azért reménykedem benne. Csak egy hétre, hogy kipihenjem magam. Valószínűleg akkor is bejönnék, maximum csak kenyereket sütnénk, és bagettet. Meg kalácsot. Meg focacciát. Megszólal a kemence gongja, vége az első sütésnek. Leviszem a csigákat, a quiche-tészta megy vissza a hűtőbe, persze nincs időm feldarabolni. És ha nem ittam volna? Picsába, nehogy már egy pohár vizet ne ihassak meg a saját üzletemben!
Tudom, mi fog történni. Ötkor, amikor elkezdődik az élő rádióadás, én fent leszek, és darabolni fogom a bagetteket. A quiche már a formákban lesz, az összes péksütemény kisütve, és a harmadik adag kenyér is bekerül a kemencébe. Valószínűleg minden elkészül majd időben, ahogy szokott, és lesz időm levegőt venni. Megfonom majd a kalácsokat, megtöltöm a quicheket, meg is sütöm őket. Megjönnek a kiszolgálók, felkészítik a pultot a nyitásra. És akkor ülni fogok az asztalon, elküldök egy láblógatós fotót Istvánnak, mire ő egy hasonlóval válaszol a saját pékségéből. Nyolckor pedig megjelenik az ajtóban Dávid, az első vendég, és megkérdezi, miért nem csináltunk többet. Minden nap megkérdezi, mintha nem tudná a választ; mert két kézzel csak ennyire futja. Felkapja a kávéját, amibe mindig kér egy aprócska vizet, na még egy kicsit, jó lesz. A hóna alá csapja a kalácsot, mire én felszisszenek, ő pedig nevet. Dávid-rutin.
– Heló, Mary, mit adhatok, hogy van Frank?