Özvegy Bencze Imréné Udvardi Erzsébet meggyorsította kopogó lépteit a Kazinczy utca töredezett járdáján. Rétmezei Ödönné Skelanicz Annához igyekezett, hogy megbeszéljék a málna és a ribizli befőzését, amit szerdára terveztek. Nem volt késésben, de szeretett mindenhova korábban érkezni. Hajós családból származott, az időt nagy becsben tartották náluk. A nap úgy tűzött, mintha minden mérgét egyszerre akarná kiadni, és a forró levegő beszorult a szűk utcácskák közé. Az asszony vasárnap mindig az utca napos oldalán ment; ez babona volt nála, kislánykora óta. Legyen olyan tikkasztó hőség, mint ma, az árnyékos oldal a hétköznapokra való! Ez amúgy is különleges nap volt, nyolc év után először tette be a lábát a templomba. Mióta az ura meghalt, megváltozott az istennel való kapcsolata. Sokáig haragudott rá, nem tudta megbocsátani neki, hogy egyetlen szerelmét, gyermekei szerető apját korán magához szólította. S bár kerülte az úr társaságát, nem szakított vele végleg, hétköznapi gondjai magányos fohászait továbbra is hozzá intézte.
De most úgy érezte, feloldozásra és megbocsátásra van szüksége a jóistentől. Felzaklatták a tegnap délutáni események. Egész éjjel forgolódott, többször fel is kelt, kiment a konyhába, vizet merített a vödörből – vigyázott, hogy ne csapjon zajt a zománcfedővel –, nagy kortyokban megitta, majd kinyitotta a bejárati ajtót. Állt a huzatban, és várta, hogy a friss levegő lehűtse a testét, aztán megnézte, hogy unokáiról nem csúszott-e le a takaró, de Imike és Zolika az igazak álmát aludták a teljesen elsötétített szobában.
Hajnalban arra a szilárd elhatározásra jutott, hogy – még a Skelanicz Annához tervezett látogatás előtt – mégiscsak elmegy a templomba. Gondolkozott, hogy mit is illene felvennie – mintha csak randevúra készülne –, aztán végül úgy döntött, hogy tetőtől talpig feketét ölt magára, hadd lássa őt ugyanúgy az úr, mint amikor utoljára találkoztak.
Özvegy Bencze Imréné Udvardi Erzsébet belépett a templomba, gyorsan keresztet vetett – kapkodva mindjárt kettőt, lehet, hogy nyolc év után egy nem lesz elég –, s izgatottan letérdelt az ismerős padba. Mielőtt kezét imára kulcsolta, mutatóujjával végigsimította a pad felületét. A barázdák jól kitapinthatók voltak, és ettől megnyugodott. Hiába a sok átfestés, a neve még mindig ott volt a padba karcolva, ahova elsőáldozáskor a lányokkal bevésték, ki-ki a sajátját. Fogadalmat is tettek, hogy megőrzik ezt a titkot.
– Jól van, ha én itt vagyok, az úr sem hagyhatta el a templomot – sóhajtotta, és gyorsan elhadart egy Miatyánkot, különösen ízlelgetve a rég ki nem mondott szavakat.
– Ammmen – mondta hangosan, amikor végzett, majd óvatosan körülnézett, lát-e ismerős arcokat, s vajon őt látja-e valaki. A templom a vasárnapi mise után teljesen üres volt. Elszégyellte magát, hogy egy pillanatra elfeledkezett céljáról, maga elé nézett, majd szemét behunyta, és megpróbálta felidézni a tegnap délutánt.
A család nagy udvarházát a háború után a tanács államosította, és a házból kialakított négy lakásba méltányosságból – bérlőként – visszaengedték a régi tulajdonosokat. A leghátsóba Bencze Kató költözhetett, Bencze Imréné Udvardi Erzsébet sógornője. A régóta egyedül élő asszony naphosszat a kertet gondozta – muskátlijait minden arra járó megdicsérte –, az udvar közepén álló csirkeólak egyikében pedig a tyúkjait nevelte. Szombat estére különleges vendéget várt, a híres gőzhajókormányost, a „fehér hajú” Józsit, akit mindenki csak így hívott a kisvárosban. Bencze Kató elhatározta, hogy ünnepi vacsorát készít, így már reggel kiszaladt a piacra a legkisebb, barna zománcos tejeskannájával, s megkérte Rozboráné Manyikát, hogy merje tele a legjobb tejföllel. Nem is beszélgetett a többi kofával, sietett haza, tudta, hogy zöldsége még van otthon a leveshez, a csirkepaprikáshoz meg majd levágja a legszebb tyúkot. Az esti ruháját is kikészítette már az ágyra, majd csak gyorsan ki kell vasalni, mielőtt a hajóállomásra indul a pesti gőzös elé.
A tejfölt gondosan az árnyékba tette a pincelejáró lépcsőjére, hogy a hűvösben legyen.
Bencze Imréné Udvardi Erzsébet unokái a tágas udvarház minden zegét-zugát kihasználták, ha játékról volt szó, az udvar mindig lármás volt tőlük. De ezen a szombaton a szokatlan csendben még az eperfa körül zúgó legyeket és darazsakat is hallani lehetett.
Ahol gyerek van a ház körül, ott a csend nem sok jót jelent!
Bencze Imréné Udvardi Erzsébet és Bencze Kató egyszerre léptek ki az udvarra és pillantották meg az önfeledten tejfölt majszolgató gyerekeket.
– Az anyátok úristenit, mit csináltok? – csattant fel Benczéné. – Hozom a prakkert! – Azzal szaladni kezdett a tetthely felé.
– Böske, nem adsz ezeknek a gyerekeknek enni? – kiabálta vörös fejjel Bencze Kató a legnagyobb sértést, amit csak az özvegyasszony fejéhez vághatott. A gyerekek megérezték a vihar előszelét, és az ól mögött kerestek menedéket.
A két asszony egymásnak esett.
– Oda a paprikás – gondolta az egyik, a másik haját tépve.
– Még hogy én nem adok nekik enni! – kiabálta a másik, ugyanúgy a hajtépést választva fegyverül.
Hosszú és eredménytelen dulakodás után ott állt a két tisztességben megőszült asszony, zihálva és egymással farkasszemet nézve. Szó már nem jött ki egyikőjük ajkán sem. Bencze Imréné Udvardi Erzsébet a gyerekekhez fordult, fürdéssel és korai lefekvéssel fenyegetőzött, és beparancsolta őket a házba.
– Böske, mi bajod? – kérdezte Rétmezei Ödönné Skelanicz Anna, rögtön azután, hogy megtervezték a málna és a ribizli befőzést. Skelanicz Anna azt sem felejtette el, hogy megkérje barátnőjét, hozzon az urának Rumpuncsot a hajósboltból, merthogy csak ott lehet kapni.
– No, ki vele, ne kelljen már harapófogóval kihúzni belőled!
Bencze Imréné Udvardi Erzsébet nem tehetett mást, mindent elmesélt barátnőjének, töviről hegyire, megemlítve azt is, hogy reggel még a templomba is elment. Már nem tudta visszatartani a zokogást, elővette zsebkendőjét. Skelanicz Anna poharakat vett elő a szúette kredencből, és töltött Rétmezei Ödön féltve őrzött Rumpuncsából.
– Ne vedd úgy a szívedre! Bocsáss meg neki! – mondta.
– Neki már megbocsátottam, magamnak nem tudok! – szipogott Benczéné. – Még soha nem ütöttem meg senkit. – Kortyolt egyet az italból, zsebkendőjét visszatette a kézitáskájába, átölelte Skelanicz Annát, és elbúcsúzott.
– Akkor szerdán! – szólt vissza még a kapuból. – Ödönt is üdvözlöm!
Erősen megrántotta a kilincset, a súlyos tölgyfa kapu bezárult mögötte.
Hazafelé még megállt a templom előtt, és elmondott egy Miatyánkot.
(Fotó: Kovács Dávid, kép forrása: Pexels)