Iszonyú hideg volt, ráadásul rettenetesen büdös is, hiszen égettünk mindent, a műanyagot is, hogy ne fagyjunk szét. Szinte biztos vagyok benne, hogy január eleje volt, korán sötétedett, és még fenn voltak azok a fények az utcák lámpáin, amik ott vannak vízkeresztig. Erre persze futja… de mindegy. Ha visszamehetnék az időben, leharapnám a nyelvem, csak ne panaszkodjak aznap Pityunak, hogy az orromig se látok odabenn, meg az asszony se, meg a gyerekek se. Mert Pityu segített. Olyan az, hogy segít. Bár ne segített volna!
De mindegy az most már, mondja mindig az asszony, pedig látom abban, ahogy maga elé néz, hogy nem mindegy az. Azóta nőtt egy púp a hátán, úgy tartja magát, mint akit tarkón vágtak, és mindig lefelé néz. Már szinte el is felejtettem, milyen szeme van neki. De persze mindegy az. Ha emlékeznék, az se változtatna semmin.
Mikor jöttek értünk, akkor is azt hittem, hogy csak értem jönnek, hiszen én kértem meg Pityut az áramra. Nem értettem, az asszonyt miért viszik. Mondtam is nekik, hogy őt ne vigyék, meg amúgy is, mi lesz akkor a gyerekekkel?!
Erre a zsaru rám nézett, azzal a szemmel, ahogy anyám nézett a Rozi húgomra, mikor megtudta, hogy árulja magát, vagy talán még rosszabbul. Rám nézett úgy, mint egy darab szemétre, és köpött egyet felém, majd azt mondta, jobb lesz így azoknak is. Meg akartam ütni, azt akartam, hogy folyjon a vére abból az ocsmány szájából, de aztán rájöttem, hogy félig neki van igaza, hiszen elbasztam, én mindent elbasztam, de az asszony az nem, nem tehet az semmiről.
Akkor eszembe jutott, ahogy visított, sírt, és próbálta életre pofozni a gyereket, meg annak a félig elnyílt kis szeme, és inkább a magam fejét kezdtem el ütni, az én orromból folyt a vér. Hallottam, ahogy a zsaru azt mondja, elég lesz a műsorból, és megint köp egyet. Aztán bilincset raktak rám, és vittek, mint egy zsákot.
Ma már leharapnám a nyelvem, de ha jókor harapom le, azelőtt, hogy beszélek, Pityu nem jön el, nem bütyköl, és akkor most minden más lenne. Az asszony háta se volna púpos, a Matyika meg a testvéreivel aludna a sarokban most is.
De elbasztam, Pityu jött, én csináltam, amit mondott, és néhány óra múlva lett fény. Én meg örültem, mint majom a farkának. Éltünk tovább, mint az állatok, undorítóan, mert nem vagyok férfi, igaza van a mamának, aki két műszakot vitt a konzervgyárban Nyíregyen, és még cipőt is tudott venni a gyerekei lábára. Nem értette, persze, hogy mióta a gyárat átalakították vagy harminc éve, semmi nem maradt itt. Illetve a semmi maradt itt, a bűz, a hideg, vagy épp a meleg és az olvadó mocsok. Egynek sincs normális munkája a faluból, csak a közmunka, de az meg olyan… hogy annak semmi értelme sincs.
Ezek ott a fogdán nem hitték el, hogy szeretem én a gyerekeimet, csak el vagyok baszva teljesen, hogy sose voltam jó. Kérdeztek mindenfélét, én meg válaszoltam, meg az asszony is. A bírónő ránk se nézett, csak egyszer villant felém a szeme vörös, rajzolt szemöldöke alól, onnan messziről és magasról. Aztán mégis úgy ítélt, hogy az nekünk volt jó, legalábbis miután kiengedtek és megkaptunk minden papírt, megmutattam őket Zsoltinak a kocsmában, aki azt mondta, ennyi volt, nem lesz már más dolgunk ezzel. Néztem rá egy ideig, azt hiszem, azt akartam, mondja már meg, hogy ha dolgunk nem lesz, akkor mi lesz, hogy mi lesz most. De ő csak lapogatta a vállamat, hogy „jól van Zolika, békén lesztek most már hagyva, menjél szépen haza”.
Tűzött a nap, üres volt minden, hazamentem. Hazulról azelőtt sem nagyon mentem el, csak más hazamenni úgy, hogy a gyerekeket nem adták vissza. Hogy csak az asszony van otthon a sötétben, és néz maga elé, szinte sose pislog. A haja is hullani kezdett, de már nem fogja össze, csak hagyja lógni az arca körül. Azelőtt mosott, kilögybölte a ruhát odakint a lavórban, hogy mégse legyen büdös meg amolyan. Most már azt mondja, mindegy az, és látom, hogy tényleg az.
Reggelenként fel kéne kelni, este pedig lefeküdni, de nálunk olyan sötét van, hogy mindegy az, mikor kelünk vagy fekszünk. Ülök én is, hallgatom mások zaját, a kocsikat, a madarakat. Néha túl sokat gondolkodom, akkor nekikeseredek, szétrúgok ezt-azt. És sokszor muszáj nekimennem az utcának, hogy találjak valamit, amit vissza tudok váltani, vagy valakit, aki ad valamit enni, amiből jut az asszonynak is. Mindegy, mit. A gyerekek nélkül mindegy.
Pityu azt ígérte, segít írni papírt, hogy visszaadják a gyerekeket. Hálás, mert nem mondtuk senkinek, hogy ő segített. De minek mondtuk volna, nem vagyunk patkányok. Bárki bármit mond, nem vagyunk azok. Pityu szerint vissza fogjuk kapni őket. Én remélem, mert nélkülük minden mindegy.
(Fotó: Brett Sayles, kép forrása: Pexels)