Amikor az egyházi esküvőnkre készültünk, a pap megkérdezte, milyen érzés. „Olyan… felnőttes” – válaszoltam. Néhány évvel később kiderült, hogy van valami, ami a házasságnál sokkal felnőttesebb. Miközben üveges tekintettel pásztázom a budapesti forgalmat, az jár a fejemben, hogyan jutottunk idáig.
Látom magam előtt, ahogy hátamat a bejárati ajtónak támasztva leguggolok és rázkódok a sírástól, mert egy orvos úgy beszélt velem, mintha a seggéből húzott volna elő. Hallom, ahogy zokogva kérdezem anyámtól a telefonban, szörnyeteg vagyok-e, ha nem akarok mindenáron gyereket. Újra átfut rajtam minden, amit akkor éreztem, mikor kiderült, hogy meddő vagyok. „Egyéb eredetű infertilitás” – ez állt a papíron. Eszembe jut a lombikkezelés, amiből az utolsó lépés előtt kiszálltunk. A pszichológus, a többszázezres költségek, az éjszakába nyúló, fájdalmas beszélgetések, és a nehéz döntések. Túl sok minden történt, túl sok a gondolat.
Nem bánom, hogy nem lehet gyerekem, ha a szívemre teszem a kezemet, megkönnyebbüléssel tölt el. Úgy érzem, az élet engem igazolt. Sohasem éreztem olthatatlan vágyat iránta, nem támadt fel bennem az anyai ösztönnek még csak csírája sem. Magammal nem nehéz elszámolnom, de bűntudatom van, amiért a férjem nem lehet apa, pedig mindennél jobban vágyott rá. Ha biztosan tudnám, hogy lesz valaki, aki boldoggá teszi és akitől ezt megkapja, már rég elengedtem volna. Helyesbítek, elküldtem volna. Próbáltam ezt is, mármint a jövőbe látni: vetettek nekem tarot kártyát, jártam jósnál. Egészen addig segített, amíg ki nem derült, mekkorát tévedett. A hangja most is a fülemben cseng: „Te már készen állsz az anyaságra, minden rendben. Fél éven belül megfogan az a baba.” Azóta másfél év telt el, és az a baba csak nem fogant meg. A zárt petevezetők és a pajzsmirigy-alulműködés esélyt sem hagynak rá. Mélyen hiszek a test, a lélek és az elme kapcsolatában, ha az egyikben zavar támad, az kihat a másikra, így akarva-akaratlanul is felmerült bennem, hogy a fejemben lévő kétségek és a szívemből hiányzó vágy blokkolták a szervezetemet. Apám ezt megfordította – szerinte azért nem támadt fel bennem az anyai ösztön, hogy ne érjen akkora traumaként, amikor kiderül, hogy nem lehet gyerekem. Akár így van, akár nem, hiszek neki, és azóta nem hibáztatom magam.
A meddőséget feldolgozni, műtéteken átesni önmagában is megterhelő, mégis sokkal könnyebb, mint szembesülni az emberek reakciójával. Nincs őszinte kíváncsiság, megértés és támogatás, csak kéretlen tanácsok, elvárások és presszió. Férjhez mentél? Szülj gyereket! Szültél egyet? Szülj kettőt! Nem lehet gyereked? Ma már simán beültetik! És persze, a rongyosra ismételt frázis, miszerint másnak sokkal rosszabb. Soha nem éreztem magam olyan magányosnak, mint ezekben a hónapokban. Egyedül maradtam a kérdéseimmel, a kételyeimmel, a fájdalmammal. És bár a férjem mellettem volt és megértett, végső soron az én testemet analizálták, én feküdtem anyaszült meztelenül a vizsgálóasztalokon, és a társadalom tőlem várja, hogy sokasodjon a magyar. A külső és belső nyomásnak engedve, mivel az volt a következő lépés, belevágtunk a lombikkezelésbe. Időkérésre, gondolkodásra itt nincs lehetőség, ha egy beutaló lejár, vagy egy eredmény elévül, kezdhetjük elölről a hónapokig tartó előkészületeket. Ennél rémisztőbbet el sem tudtam képzelni, egyszerűbbnek tűnt folytatni. A cikkek és a dokumentumfilmek nem tudtak, a kezelőorvos pedig meg sem próbált felkészíteni arra, ez mivel jár. Örömteli várakozás helyett időzített vizsgálatok, gömbölyödő pocak helyett hormoninjekcióktól puffadó has, meghitt együttlét helyett steril csésze és lefagyasztott embriók. Ebben a rendszerben mi nem érző emberek vagyunk, nem leendő szülők, csupán néhány kórlapon, adatbázisban szereplő név. A papírokat hozta? Ezt miért nem töltötte ki? A menstruációs ciklus hányadik napjában van? Az ezer kérdés közül soha egyik sem az volt, hogy hogy érzem magam, vagy hogy viselem a procedúrát. Közben a férjem, a leendő apa az épületbe se tehette be a lábát. Nem csoda, hogy nem bírtuk végigcsinálni. Életem egyik legbátrabb döntésének tartom, hogy kiszálltunk. Talán nem akartunk eléggé gyereket, talán nem voltunk elég erősek együtt. Talán mindkettő… Az évekig tartó megpróbáltatások padlóra küldtek mindkettőnket, külön-külön és együtt is. Be kellett látnunk, hogy képtelenek lennénk biztonságos, szerető közeget nyújtani egy új életnek, boldog gyereket nevelni úgy, hogy közben mi sem vagyunk azok.
A Waze egyre lendületesebben magyaráz, és visszaránt a jelenbe. Még egyszer, utoljára megnézem magam a kis tükörben… Mondjuk fogalmam sincs, hogy kell kinézni egy bírósági tárgyaláson. Kiszállok az autóból, még feleségként, és szokom a gondolatot, hogy odabent felperes leszek, amikor pedig kilépek az épületből, már csak volt feleség.
(Fotó: Ron Lach, kép forrása: Pexels)