Berregve hajt végig a falu főutcáján a fél tízes busz, finom porfüggönyt húz maga után, felveri a környék csendjét. Ahogy megérkezik a megállóba, szétrebbennek az ott kószáló verebek, megremegnek a lila árvácskák. A virágok nemrég kerültek a díszköves ágyásba, pályázati pénzen vette őket az önkormányzat, hogy színesebbé tegyék a megálló előtti kis teret, és a buszra várók tétlenségre ítélt szürke perceit.
Két hetvenes nő görcsösen szatyrot szorongat, akciós áruért indulnak a megyeszékhely egyik bevásárlóközpontjába, és közben egymásra licitálva bizonygatják, hogy mennyire jól értesültek a falu ügyeit illetően. Egy középiskolás fiú fejhallgatóval zárja ki a külvilágot, és próbál hihető hazugságot kitalálni az osztályfőnökének arról, hogy miért lógja el az első órát. Jutka a kormányablakba indul, az új személyi igazolványáért. Szisszenve nyílik a busz ajtaja, mintha csak megadóan sóhajtana egyet. A fiatal sofőr szigorú tekintettel sürgeti az utasokat, szoros a menetrend.
Jutka hagyja, hogy mindenki előtte szálljon fel, és közben azon gondolkodik, hogy pár perce, amikor a megállóba ért, a két nyugdíjas miért kezdett el sustorogni. Sejtette, hogy róla pletykálnak, főleg, hogy a magyar szavak közé tót kifejezéseket is kevertek, de próbált nem foglalkozni ezzel. Talán csak a frissen festett hajáról diskuráltak. De hiszen jól áll neki a világosbarna, nyugtatta magát, a fodrász is megmondta. A faluban egyszerűen nem tudják túltenni magukat azon, hogy ötvenévesen is divatosan öltözködik és jól tartja magát. Sokakat erre a korra már megaszal a viharsarki élet. De az is lehet, spekulált tovább, hogy megint csak arra tettek megjegyzést, hogy milyen könnyű neki, mert se kutyája, se macskája, így senkire sincs gondja, ráadásul a szülei házát is megörökölte. Arra a lehetőségre gondolni sem mert, hogy azért vette a két nyugdíjas a szájára, mert a fülükbe jutott, mi történt múlt héten a Róna sörözőben. Elhessegeti ezt a félelmet, és rutinosan kér egy jegyet a megyeszékhelyre.
– Háromhetven. Apró nem lesz? – mosolyog rá a sofőr, amikor meglátja kezében az ezrest.
– Sajnos nem – mosolyog vissza Jutka, és titkon élvezi, hogy most miatta időznek pár pillanatot.
Megkönnyebbül, amikor hátul, a fülhallgatós fiú mellett talál helyet. Ő legalább nem fog vele beszélgetni, így nyugodtan töltheti azt a húsz percet, amíg beérnek a városba.
A busz, amilyen lendülettel jött, úgy hagyja maga mögött a megállót, és ahogy kifelé tart a faluból, elhajt az uniós pénzből térkövezett piactér, a hulló vakolatú posta, a megfáradt vegyesbolt, és az idő múlását évtizedek óta álló Róna söröző mellett. Amikor látóterén keresztül fut a kocsma képe, Jutka gyomra összerándul, izmai megfeszülnek, füle zúgni kezd. Szégyen és düh önti el. Az érzések még inkább felkavarodnak benne, amikor a busz a bekötőútról rákanyarodik a főútra. Eszébe jut a legutóbbi anyaest, és az az átkozott pillanat, amikor néhány hete a vegyesboltban Icától tudomást szerzett róla.
– Magunk leszünk, a férfiaknak most nem osztok lapot – nevetett a kenyeres pult mellett. Ez az este csak a miénk. Kiteszem az internetre is. Ja, és jön egy edényárus is. Ugye jössz?
– Majd meglátom – válaszolta sejtelmesen. Nem mert ott azonnal elköteleződni egy egyenes válasszal, mivel nem járt társaságba, de kíváncsi volt Icára, akivel eddig csak a boltban futott össze párszor. Izgatta az apró felfedezés lehetősége.
Határozott, belevaló, erős asszony, mondják róla a Róna törzsvendégei, akik abban is egyetértettek, hogy első ránézésre nem látszik Icán, hogy túl van az ötvenen. Pár hónapja költözött a faluba két kamasz fiával, de hamar elnyerte a helyiek bizalmát. Ennek talán az volt az oka, hogy a Rónában a férfiak engedték neki, hogy szemtanúja legyen annak, ahogy nap mint nap szétcsúsznak, hogy aztán az utolsó pillanatban, egy jól megválasztott együttérző mondattal visszahúzza őket a szakadék széléről.
Tíz nő jött össze aznap este, Jutka első dolga volt megszámolni őket, amint becsukta maga mögött a söröző ajtaját. Oldalt ült le, és miközben az edényárus már gépiesen darálta a betanult szövegét és kétségbeesetten kereste a szemkontaktust a lehetséges vevőkkel, Jutka tekintete közben Icára tapadt. Itt vagyok, miattad jöttem! – üzente.
A társaság éjfélre végzett az aprósüteményekkel, és az erre az alkalomra félretett négy üveg rozéval. Az edényárust már rég elfeledve emésztették a frissen szerzett értesüléseket és pletykákat. Most, hogy együtt nevettek, és végre volt, aki meghallgatja őket, egy kicsit könnyebbnek tűnt az élet. Nem is volt olyan rossz – szólt félénken Jutka, amikor már csak ketten maradtak Icával, és az asztalokat tolták vissza a helyükre.
– Jól érezted magad? – tette az utolsó széket a helyére Ica, és felemelte a fejét.
Összeakadt a tekintetük, nem mozdultak. Csak nézték egymást vagy fél percig, aztán tétova mozdulatokkal elkezdték simogatni egymás arcát. A kezdeti bizonytalanság után mágnesként tapadtak össze és vesztek el egymás karjaiban. Jutka nem tudott betelni Ica bőrének édes illatával, telt derekának puhaságával. Soha nem ért még hozzá senki olyan gyengéden, mint most ő. Nem akarta elhinni, hogy ez vele történik, mert neveltetése nem engedhette, hogy vele történjen. Amint ez tudatosult benne, szó nélkül lökte el magától Icát, majd kiviharzott a sörözőből. Telihold volt, az utca túloldalán egy kutya vonyított.
A busz lassítani kezd, ahogy beér a városba. Már csak a felüljáróra kell felkapaszkodnia, mielőtt egy jobbos kanyarral ráfordul a végállomáshoz vezető, hosszú lakótelepi utcára. Jutka a forgalmat figyeli, amikor mobilján az egyik közösségi oldal értesítése villan fel: „Jövő pénteken, 20 órától ismét anyaest a Rónában. Vendégünk Kapos Klára, tanácsadó, a kézkrémek nagy ismerője. Szeretettel várunk mindenkit! Ica”. Többször is elolvassa egymás után a bejegyzést, tenyere izzadni kezd, beszűkül számára a világ.
– Elnézést, le szeretnék szállni – zökkenti ki gondolataiból a középiskolás srác, kezében a fejhallgatóval. Jutkának eddig fel sem tűnt, hogy megérkeztek és már majdnem mindenki leszállt. A busz ablakából még látja, ahogy a két nyugdíjas az állomás melletti bevásárlóközpont felé igyekszik.
*
Lassan nyílik a kocsma üvegajtaja, Jutka óvatosan sandít be. Napokig vívódott, hogy eljöjjön-e, végül arra jutott, hogy ismét látnia kell Icát. Négyszemköz, ezért az a legbiztosabb, ha elsőként érkezik. Fél nyolckor csak Ica áll a pult mögött, és a poharakat törölgeti. Amint meglátja, hogy belép, lassú mozdulattal leteszi a konyharuhát. Némán figyelik egymást.
– Jó, hogy jöttél – szólal meg végül.
Az utcán elhalad egy autó, beszűrődik a durrogó hangja.
– Bíztam benne, hogy itt leszel – folytatja Ica, és elmosolyodik. A válasz egy rövid szünet után érkezik.
– Tudom. Már nem haragszom rád – mondja Jutka, majd nagy levegőt vesz, és könnyes szemmel elindul a pult felé.
(Fotó: Helena Lopes, kép forrása: Pexels)