Ez a hajó megy? Vagy jön?
Az esküvői szertartáson elhangzott vérfagyasztó fogadalom –holtomiglan-holtodiglan – értelmében nászút csupán egyszeradódik az életben, minden szabadidős programot bele kellszuszakolni.
Régóta szeretnék találkozni például a víziállatok királyával, a Vörös-tengerben élő oroszlánhallal. Összefutni vele állítólag szerencsét jelent. Vagy épp átkot. Meglátjuk.
Természetét tekintve nem egy agresszív jószág, ha zavarják, támadásba lendül, és mivel mérgező tüskékkel rendelkezik, ne beszéljünk a lelkére, ne simogassuk, hanem uzsgyi, köti a lelkemre a
Vörös-tenger élővilágát bemutató zsebkönyv.
Az első napok egyikén hajókirándulásra indulunk Indiánnal, egy lakatlan szigetecske a cél.
Ragyog a nap, a szemfájdítóan azúr tengerben nászutasokhoz illő módon hancúrozunk, enyelgünk álló nap egy homokpadnyi sziget fövenyén.
A 300 darab turista sem zavar minket, aki hasonlóan mulat a homokban. A program zárásaként hazafelé a hajónk többmásikkal együtt megáll egy Borsod megye kiterjedésű korallzátony mellett, hogy levezetésképpen búvárkodhassunk. Fél órát kapunk.
Azonnal elmerülök a korallok világában. A bíborvörös ágakközött a szivárvány minden színével kacérkodó türkiz, okkersárga és rózsaszín papagájhalak, csíkos bohóchalak.
Vízben azonnal oldódom. A halak lenyűgöznek. Feltűnően sok halfaj jár előttünk a nemek egyenjogúsítása terén: a csikóhalaknál például a pasik hordják ki a porontyokat.
Épp egy bíborszín, felhőalakzatba rendeződött rajjal lebegek együtt, amikor meglátom.
Úgy fest, mint egy Almodóvar-film sztárja: robusztus testén piros és fekete madártollakra emlékeztető uszonyokkalméltóságteljesen tempózik, rögtönzött táncot mutat be tiszteletemre.
Akkora, mint egy tízkilós vekni.
Megbabonázva bámulom az oroszlánhal koreográfiáját.Csodálkozom, hogy a zsebkönyvem az állat veszélyességét atízes skálán maximálisnak jelölte.
Egy ilyen mulya melákot? Aki akváriumba való ostoba kisguppikat eszik? Ugyan, milyen veszély leselkedne rám a közelében? Lustán legyezgeti magát uszonyaival, és éppen hatalmasat ásít, amikor velem szemben a semmiből felbukkan egy békatalpas-búvárszemüveges emberi lény.
Erősen gesztikulál.
Ezt meg mi lelte? Nahát, az arab pasik még a víz alatt is képesek csapni a szelet. Nekem ugyan nem, hiszen én már férjes asszony vagyok! Már fordulok is el, hogy illendően véget vessek a víz alatti flörtnek. Ám a békatalpas nem hagyja magát.
Végre meg is értem, mit bugyborékol:
– King? – kérdezi.
– King – bugyborékolom vissza, mire ő így szól, sőt, integet is hozzá:
– Gone.
King a hajó neve, amely idáig hozott. A gone pedig azt jelenti: elment. Ahogyan a hírhozó is, aki szintén szempillantás alatt tűnik el. Hát, nem egy Baywatch-huszár.
A világ legtürkizkékebb tengerén lebegek, egy szál bikiniben, alattam egy oroszlánhal, felettem az égbolt. Maga a paradicsom. Ez életem első nászútja, és a hajó, amely idáig hozott, elment.
A férjemmel együtt, akinek épphogy csak örök hűséget fogadtam.
Kurvára rágyújtanék.
Mázli, hogy az esküvőnk nem hét országra szóló sátras lagzi volt. Ha előre tudjuk, hogy eddig tart majd a házasság,húsleves-rántotthús kombó sincs, csak szendvics és szörp.
Az is szerencse, hogy idefelé megkértünk egy helyes, platinaszőke orosz turistát felfújt cicikkel, hogy lőjön egy képet rólunk. Legalább egy mézeshetes fotónk lesz, amelyen boldogan mosolygunk bele a digitális kamerába, tekintetünkben a hosszú, boldog házasság ígéretének csalfa ragyogásával…
A család majd megnézi, istenem, itt még megvolt, az utolsó kép róla. Milyen piros az orra, biztos leégett, megint nem kente be rendesen. Ezt fogja bámulni az egyiptomi rendőrállomány illetékes fele is, mikor köröztetni kezdenek. Már megint egy hülye, felelőtlen turista, káromkodnak majd.
Ha nem jutok vissza a partra, kárba vész a teljes ellátás, ugrik be.
Legalább abból a fügetortából ettem volna még reggel.
Meg a fekete olajbogyóból ötször annyit.
És a férjemnek mondtam volna el még ezerszer, hogy menynyire… De legalább oroszlánhalat láttam. Sopánkodásra most nincs idő. Számtalan megoldás létezik: rögtön ott a férjem, a hajón.
Halált megvető bátorsággal vízbe vetheti magát, hogymegmentsen. Csakhogy neki vízfóbiája van, kizárólag olyanvízben érzi biztonságban magát, amely:
a: minimum 36 fokos;
b: nem mozog benne semmilyen lény rajta kívül;
c: kádban van.
Remélem, az első sokk hatására nem ugrik a tengerbe, mégbaja esik nekem.
Az is megoldás, hogy amint észreveszi, eltűntem, a kapitányhoz rohan. A férjem arabul nem beszél, a kapitány magyarul nem, az angolt meg közösen nem beszélik. Egyébként amikor lejöttem a hajóról, éppen a jármű tatján elnyúlva, édesdeden aludt.
Csúnyán magamra vagyok utalva. Pedig alig egy hónapja a kerületi anyakönyvvezető azt ígérte hivatalos beszédében,hogy ilyen többé nem fordulhat elő. Erre tessék!
A házasság csupa illúzió.
Taposom a türkizkék vizet, ki-kiemelkedve kémlelem a horizontot. Az előbb még öt hajó horgonyzott a közelben, most már egy sem. Késő délután van, másfél-két óra múlva esteledni kezd. A nyílt tengeren micsoda pompás látvány lesz a naplemente!
Ha vízbe veszek, abból nyomozás lesz. Arabul fogják faggatni a lekoszlott, dohányfüstös rendőrőrsön szegény férjemet, mint első számú gyanúsítottat, mert mindig a férj az első számú. Mekkora szerencse, hogy nem tud úszni, így legalább a gyanúsítottak listájáról lekerül!
Igyekszem derékig kirúgni magam a vízből, forgolódom.
Hirtelen, jó kilométernyire megpillantok egy hajót. Amely lassan, de biztosan távolodik. Ha most nekiállok sprintelni, sötétedésre beérem őket. Kilóhússzal ha teperek, talán.
Vetek egy utolsó pillantást az oroszlánhalra, búcsúzóulelegánsan legyez egyet uszonyaival.
Mél-tó-ság! – üzeni nekem.
Hajrázom, mint Egérke, mint Hosszú Katinka, még százmétert, csak még egyet, és még, bírom én ezt, pláne ha nemcigiznék, hogy bírnám, a francba. De a hajó határozottan nő,már nem csak egy aprócska pont a horizonton, kirúgom magamat a vízből, épp, mint Kásás vagy Benedek a győztes gól
előtt, és ordítani kezdek, HELP! HELP!
Semmi reakció, vissza a vízbe, hajrázok tovább, és csodamód mintha lassítana a hajó, igen, lassít, és csak nem… Megáll?! Már amennyire egy több ezer tonnás hajó a nyílt tengeren meg tud állni…
A hajó tatján felfedezni vélek egy hosszú hajú alakot, akieszeveszetten integet. A férjem.
Sprint. Vidám hajósinasok királykék kötelet dobnak nekem,szörfözök békatalpon a hajó után. Kihúznak, és mindenkigratulál, vállon veregetnek. Épp csak érmet nem akasztanak a nyakamba.
Ilyet még nem pipáltak, nagy fehér asszony úgy úszik, mint egy versenyhal.
A férjem csak néz rám, bronzszínű bőre fakóra sápadt, magához szorít, teste forró és remeg.
– Kurvára megijedtem – súgja a hajamnak.
– Ugyan – felelem szintúgy remegő hangon, de persze könynyedén –, tudod, hogy nem úszol meg.
– Napozok, napozgatok, el is nyomott az álom – meséli később, amikor már mindketten újra rendesen vesszük a levegőt –, egyszer csak megébredek, azta, a nap ezerrel süt le rám, a tenger ringat, nejem mint sellő úszkál, ez igen, ezt nevezem hanimúnnak! És akkor egyszer csak érzem, hogy a hajó megy.
Megy?! És az asszony? Futok egy kört a fedélzeten, sehol senki, a második körnél már kocsonya volt a lábam, baszd meg, eltűnt az asszonykám.
A nászutunkon.
Ezt hogy magyarázom meg az anyósomnak? Meg a nőmszámos barátnőjének? Jól van a Kata, tudjátok, milyen pompásan úszik, mostanra szépen le is barnulhatott, majdcsakpartot ér valahol.
Te szent szar, elhagytam az asszonyt a Vörös-tengeren!
Gondoltam, utánad vetem magam, de hát, ugye, nyombanmegfulladok. Gondoltam, rohanok a kapitányhoz, hogy haazonnal visszafordul, nem ölöm meg. De nem beszélek elégjól angolul egy vérfagyasztó fenyegetéshez! Végül mégis ordítottam neki, hogy my wife, water, water, és mutogattam,
és üvöltöttem, hogy stop, stop, I love my wife! Azt hiszem, ez volt a végső érv, mert csak megállt.
– És ha nem állt volna meg? – kérdezem. Bőre sós és moszatszagú, ahogy arcához szorítom arcomat, borostái szúrnak, mint egy tengerisüné.
Vigyorog. Úgy tud mosolyogni, akár egy napisten: sötét szeme csak úgy szórja a fényt.
– Megértél volna nekem akár harminc dolcsit is, annyit simán ajánlok a kapitánynak. Na jó, lehet, hogy húszért is viszszafordult volna.
Megfogja a vállam, és a szemembe néz:
– Asszony, jól jegyezd meg, ha kell, egy pörölyfejű cápaszájából is kihúzlak!