Kovács Bálint: Vágták volna le, Kalligram, 2023
Emlékszem, amikor először láttam a könyv első lapján idézett filmet, a Testről és lélekrőlt, az első snitt kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben: egy vágóhíd véres padlóját láthatjuk, feldarabolt szarvasmarhákkal. Éreztem, hogy lever a víz és liftezik a gyomrom. Vágták volna le! Vágták volna le! – csengett a fülemben, amikor a kötetet először a kezembe vettem. Visszanéztem a borítóra, majd újra az első lapra, és már ebben a pillanatban könnyezni kezdtem. A Testről és lélekről meghatározó filmmé vált számomra; sokat tanultam belőle magamról, az érintés kínzó fájdalmáról, és az őszinte emberi kapcsolatokról. Ahogy Kovács Bálint regényéből is: “Most kellene válaszolnom neki valamit. És akkor már beszélgetnénk” – idézi a film szavait, és az írónak nem pusztán a prózája vált ki olyan hatást, mintha villámcsapás érné az embert egy viharban, hanem a képi világa is.
Szégyen ~ fn.: olyan érzelem, melyet az ember általában akkor érez, ha valami olyat tett vagy mondott, ami erkölcsileg vagy társadalmilag helytelennek, elfogadhatatlannak tartott.
A regényben az első betűtőtől az utolsóig ez a szégyenérzet kíséri végig Zsófit. Az érintéstől való félelmétől kezdve, a sikertelen kapcsolódási kísérletein át, egészen a görcsös válaszkereséséig, és az önmagával való megküzdéseiben is folytonos kudarcot él meg. Kilátástalannak érzi az életét, és bár szeretné, ha megértenék, mégis betonfallal veszi körbe magát, mert képtelen lemenni a tudatalattijába, hogy felhozza a régmúlt történéseit.
Zsófi a szülei veszekedése miatt csalódások sorozatát élte meg gyermekként, amik a későbbiekben rémálmok formájában köszöntek vissza. Hibáztatja magát, mert úgy érzi, arra a félre – az apjára – haragszik, aki nem is volt igazán hibás a családi vitákban, mert végig csendben hallgatta anyja kifakadásait. Később jön csak rá, hogy valójában sosem volt mellette senki, ezért képtelen békét kötni önmagával, mert a saját belső konfliktusait sem érti igazán.
Zsófi elszántan küzd azért, hogy megértse önmagát és az érintéstől való fóbiáját, ezért minden viszolygása ellenére úgy dönt, hogy felkeres egy pszichológust. „Olyan, mint ő: egy csaló. Aki eljön terápiára, de képtelen elmondani, mi vezetett a bajához” (73). Ezért különösen érdekes a pszichológus elbeszélése, saját tehetetlenségének és segítői szerepének megkérdőjelezése, amiért úgy érzi, nem jutnak egyről a kettőre Zsófival a terápián. „Zsófia, emlékszik, hogy a legutóbbi alkalommal felvetettem, hogy talán itt lenne az ideje, hogy közösen átgondoljuk, mit is várunk egymástól ezen a terápián, és hogy valamilyen döntésre kell jutnunk?” (77).
Zsófinak egyetlen gondja van az üléseikkel, de azt sem tudja a terapeuta szemébe mondani: „tudta, hogy többet várnak tőle annál, mint amit mondani tud” (64). A sok feszültség és elnyomás ellenére úgy érzi, vele nem is történt semmi olyan, ami miatt ott kellene lennie a pszichológusnál. Végül is, normális családból jött, kapott enni, semmiben nem szenvedett hiányt, ő mégis ott ül hétről hétre azon az átkozott kanapén, és képtelen lefejteni magáról a bőrt, egészen a csontig. Mert fél, irtózatosan fél, hogy nem találja meg a kulcsot, a megoldást, és emiatt legszívesebben visszabújna az egyetlen biztonságos helyre: Brúnó mellé a kutyaházba, ahol gyerekként bármikor képes volt megnyugodni.
Zsófi a nehézségei ellenére nem torpan meg, újra és újra próbál barátkozni a gondolattal, hogy az érintés nem feltétlenül rossz, és ha olyantól jön, akiben bízik, még akár boldogságot is adhat. Sosem adja fel, és bár azt sulykolja magába, hogy „nem csak az érintés az élet” (27), a válaszok keresése közben belesodorja magát olyan helyzetekbe, ahol ez igenis kulcsfontosságúvá válik.
Zsófi egyik péntek este elkíséri barátnőjét egy kocsmába. Már az este kezdetén olyan elvárásokat állít magával szemben, amiről tudja, hogy képtelen lesz teljesíteni. Szeretne úgy viselkedni, mint mindenki más egy ilyen helyzetben: elengedni magát, és élvezni a társaságot. De továbbra is feszeng az emberek között, csendben ül, amikor egy fiú odamegy hozzá. Leül mellé, és beszélgetni kezdenek, ki mit csinál a városban, miért nem utazott egyikük sem haza a hétvégére. Zsófi csak hallgat, zavartan néz maga elé. Ákos abban a pillanatban a kezéhez ér. Csend, csend, képszakadás; túlélte.
Zsófi abban a pillanatban rájön, hogy az érintés „mennyire sokat jelent, azt elmagyarázni se lehetne, még akkor is, ha fájt, mert csak egy kicsit fájt, az meg olyan, mintha nem is lett volna semmi sem” (132).
Az író a nem lineárisan számozott fejezetekkel több lehetséges olvasási stratégiát is felkínál. Másképp értelmezhetjük a történetet, ha az újraolvasás során nem oldalról oldalra haladunk, hanem a fejezetek sorrendjét követjük.
Kovács Bálint regényében végig ott a fájdalom és a gyógyulásra való vágy, az igazi üzenet számomra mégsem ez. Sokkal inkább az, hogy sosem tudhatjuk, mások mit élnek meg, ezért nem rongyolhatunk át a másik ember határain. Hogy sokkal több empátiára és szeretetre lenne szükség a világban, mert mindenkinek kell valami, ami összeköti a másikkal. És mi lenne szebb annál, mint egy segítséget nyújtó kéz?
(Kovács Bálint Junior Prima díjas kulturális újságíró, író. 2021-ben jelent meg Lehetne, hogy csak aludjunk? címmel első novelláskötete. A Vágták volna le az első regénye.)