novella

Zubornyák Zoltán: Te voltál

Hosszú évek óta a színház ünnepelt sztárja volt. „Húzónév”, mondta róla a szervezési osztály vezetője, a részeges Dudi.

Amikor Ternai Magda Kossuth-díjas, érdemes művész belépett a művészbejáró ajtaján, még Esztike is abbahagyta egy pillanatra a joghurt kanalazását a portásfülkében. Ezen a héten diétázott, az örökké koplaló Sipos Maritól hallotta, melyik a legjobb és leghatásosabb fogyókúra. Azóta szigorúan egy korpás zsömlét engedélyezett magának.

– Jó reggelt, művésznő! – kiabált az elviharzó Ternai után, majd a zsömle maradékával megtörölte száját.

– Jó reggelt – biccentett Ternai a próbatábla előtt állók felé, akik kórusban visszaköszöntek.

Amikor belépett, mintha a mocsok, a rohadék, a kurva szavak úsztak volna a levegőben. De lehet, hogy csak a képzelete játszott vele, a színházban nem számított rendkívüli esetnek a másik szapulása, becsmérlése, díszes jelzőkkel történő felruházása. Persze, csakis egymás háta mögött. Ő mindig megvetette az ehhez hasonló gyengeséget.

Biztos, hogy nem rólam beszéltek – gondolta magában –, a szerepet nem én osztom, én csak eljátszom. Kis buták, örülök, hogy nem tegeződöm velük – mosolygott elégedetten, és elindult az öltözője felé.

A bejárati próbatábla előtt a szokottnál is többen álltak – főleg statiszták és segédszínészek –, és a szokásosnál is nagyobb volt az izgalom. Ma került ki a következő bemutató szereposztása. A fővárosi bemutatkozásra, a színházi szaksajtóban való megjelenésre, esetleg külföldi vendégjátékra nem volt más mód, mint bekerülni az évad kiemelten kezelt prózai előadásába.  

– Tudtam – mondta Enyedi Mari csoportos szereplő, miután a próbatáblán egyenként végignézte a neveket. Tizenöt éve volt a társulat tagja, egyetlen komoly feladat nélkül. Megint kihagyott a piszok! Egy mondatra sem tesz be semmibe! Itt szívok ezer éve.

– És akkor mi van, bazdmeg? – dörmögött a mellette álló Tárnoki Béla, a kórus oszlopos tagja. – Már négy bemutatód volt a szezonban. A próza az igazi művészet, mi nem érünk fel odáig. A zenés műfaj le van nézve, életem.

– Ki nem szarja le? – szólt tettetett közönnyel Sipos Panni, a tánckar üdvöskéje. – Játszol amúgy is kétszázat az idén, úgyhogy nyugodtan kussolhatsz! A tuli pénzedből elmehetsz Honoluluba.

– Abból legfeljebb Alsódabasra! – röhögött idétlenül Varga Karesz, aki nemrég kapta meg a színész kettőt a Színészkamarától, egy tavalyi tragédiában nyújtott kisebb alakításáért.

– Anyád! – zárta rövidre Enyedi Mari.

Ternai Magdának sosem kellett a próbatáblát böngésznie, az igazgató és a főrendező minden évadban két főszerepet ajánlott fel neki. Hosszú évek óta a színház ünnepelt sztárja volt. „Húzónév”, mondta róla a szervezési osztály vezetője, a részeges Dudi. A rossz nyelvek szerint az igazgató szeretője volt, de ő mindig nevetett ezen. Túl volt már azon a koron, hogy a szereposztó díványon dőljön el a sorsa. A ma kiosztott főszerep volt az első olyan az életében, amit maga kért, mintegy jutalomjátékul; pályája során mindig elutasította, ha felajánlották neki ezt a lehetőséget. Pár éve, amikor átvette Kossuth-díjat, az igazgató, – saját magának is elkönyvelve a sikert –, szünet nélkül áradozott róla.

– Drága Magdám, csodálatos vagy! Végre megvan! Elcsíptük! Ne felejtsd el, hogy én minden évben rendületlenül és makacsul felterjesztettelek! – ujjongott Dr. Kiss, majd konyakkal kínálta a művésznőt. – Mit szeretnél játszani jövőre? Kérhetsz bármit! Tudod, ha én valamit megígérek, az úgy is lesz. Csak szólnod kell, drágám.

– Hagyd, Józsefem, eljátszom, amit kapok. Megtanulom és elmondom, ilyen egyszerű.

– Jaj, ne butáskodj, drága Magda! Mi az, hogy elmondod?! Hát milyen csodálatosan mondod!? Mutass nekem bárkit, itt és most, aki jobb nálad! Az emberek és a kritikusok miattad járnak ide, nem miattam.

Ez már egyszer igaz, de ha még egyszer azt mondja, hogy drága Magda, bokán rúgom – gondolta Ternai, de továbbra is kitartott amellett, hogy nem kér szerepet. Legyen annyi tisztesség a színház vezetőségében, hogy kitalálják, melyik darab lenne a legmegfelelőbb a számára. Ennyivel tartoznak neki.

De idén minden megváltozott. Elfáradt. Már a nyaralásból is úgy jött haza, hogy elég volt, nem csinálja tovább. Harminckilenc éve volt a pályán, becsülettel végigdolgozta az életét, minden augusztusban újrakezdte, és minden júniusban befejezte az évadot. Nem érzett már semmit, amikor felment a függöny, rutinból oldotta meg a feladatait, egyre kevesebb odaadással. Reggelente fásultan nézegette arcát a tükörben, és próbálta felidézni, mikor és hogyan kerültek ezek a furcsa redők a homlokára, és ki tette ezeket a megmagyarázhatatlan, alattomos táskákat az állára. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy alaposabban tanulmányozza arcának ismerős és ismeretlen vonásait, az évek által felszántott barázdákat, a ritkuló szempillákat, a szemhéjak lusta megereszkedését. Szemüveget is kellene cserélnem, gondolta közben. Néha élvezettel megmártózott az önsajnálat tengerében, ilyenkor sírt is egy kicsit titokban, mint kislány korában, ha valami nem úgy történt, ahogy szerette volna. Nem akarom, hogy egy ráncos öregasszonyként emlékezzenek rám – ezt már félhangosan mondta maga elé, és ekkor, ebben a pillanatban, ott, a tükör előtt döntötte el, hogy elég volt, visszavonul, nem játszik többet, ez lesz az utolsó évad. Azt is eltökélte, hogy az elhatározását nem osztja meg senkivel. Bemegy, elkéri a hőn áhított szerepet, és még utoljára nekiveselkedik az embert próbáló feladatnak. A vezetőség örömmel tett eleget a kérésének, és a kiváltságosok – a prózisták – újra együtt játszhattak Ternaival, a többieknek maradt a hétvégi dupla operett-előadások csekély öröme, és a káromkodás a próbatábla előtt.

Ternai Magda minden tapasztalatát és erejét összegyűjtve vetette bele magát a munkába, önsanyargatott, külön éjszakai részpróbákat kért a stúdió színpadán, hogy egészen biztosan tökéletes legyen az alakítása. A súgó elképedve tapasztalta, hogy már a harmadik héten betéve tudja az egész szerepet – hiba és kötekedés nélkül –, így a próbákat szerepformálással töltötte, ahelyett, hogy a szöveget tanulta volna. Ő mégis rettegett, álmatlan, keserves éjszakái voltak, és egyre nehezebben tudta szorongását leplezni. Mi lesz, ha nem felel meg? Ha a búcsú méltatlanul gyengére sikerül? Keveset aludt, és akkor is csak altatókkal, kávéval és kétségekkel ébredt nap mint nap, maradék energiáit arra fordította, hogy erősnek és magabiztosnak tűnjön a színpadon. Próbálta kerülni a konfliktusokat a kollégákkal, a személyzettel, igyekezett nem összeveszni senkivel. A főpróbák alatt úgy tűnt, van esély a sikerre, de mint mindig, most is úgy érezte, hogy kellene még egy hét próba. Maradtak kétségei a premier előtti éjszakára is: Elég jó a jelmezem a második felvonásban? Dóka vajon tudja majd a szöveget a kulcsjelenetben? Hajnali egy óra volt, amikor ezekkel a villámszerűen cikázó gondolatokkal bebújt az ágyba, a paplant hűvösnek, mégis jóságosnak érezte. Már éppen arra készült, hogy lekapcsolja az éjjeliszekrényen álló ólomüveg lámpácskát, amikor váratlanul megszólalt a telefon. Hármat csörgött, majd egy kis szünet után újrakezdte. Ezt az egyezményes jelet csak a színházi titkárság, és a családja ismerte. Minden lehetséges tragédia lepergett előtte, amíg elért a telefonig. Szíve a torkában dobogott, lüktető halántékkal végigpergette magában a névsort, ki halhatott meg, ki kerülhetett kórházba. Úristen, elmarad a bemutató! Zihálva kapta fel a kagylót, másik tenyerével megtámasztva a homlokát.

– Halló – hangja rekedtesen remegett.

A vonal túlsó oldaláról csak halk szuszogást hallott.

– Halló – ismételte meg türelmetlenül. – Ki az?

– Meg fogsz bukni holnap – mondta tagoltan és lassan, szinte szótagolva egy ismeretlen nő, majd megszakadt a vonal.

Ternai Magda magatehetetlenül állt a homályban az éjszaka közepén.  – Meg fogsz buk-ni hol-nap – ismételte többször, és próbálta felidézni a hangszínt, a ritmust, a beszédstílust. Keze még mindig ráfonódott a telefonra, görcsösen markolta a fekete bakelitot. Sebesen cikáztak és zakatoltak a gondolatai. Barátok, ellenségek, szeretők, harminckilenc évnyi név és arc, a sikerei és a bukásai villantak fel előtte. A hang nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudott rájönni, hogy kié lehet.   

A Kossuth-díjas színésznő egy szemhunyásnyit sem aludt aznap éjjel. Nappal is csak bódultan járkált fel-alá az üres lakásban. Délutánra nagy nehezen összeszedte magát, bement a színházba, és ünnepi sminkkel próbálta eltakarni a lelkében dúló vihar látható jeleit. Hét óra hét perckor felment a függöny. Látszólag minden a megszokott módon működött. De a második felvonás végén, pont az árulásról szóló nagymonológja közben, eszébe jutott a telefonáló. Megfordult vele a világ. Egy másodpercre elvesztette az egyensúlyát, a földre rogyott, és úgy érezte, itt a vég, képtelen folytatni az előadást, a pályát, az életet. Eleredtek a könnyei, és kapkodva vette a levegőt, keze reszketett, jelmezének felső gombolásán is lazítania kellett. (Később ezért a jelenetért a kritika és a rendező is egekbe dícsérték, hitelességet és mély őszinteséget emlegetve, a színháziak pedig őszintén csodálták, hogy még a premieren is volt bátorsága rögtönözni.) Kis szünet után, minden erejét összeszedve felkapaszkodott egy díszes kapun az első járásban, majd elcsukló hangon befejezte a felvonást. A premier – mint utóbb kiderült, búcsújáték – óriási siker volt, Ternai Magda aranybetűkkel írta be magát a vidéki színház örökös tagjai közé.

Aztán, ahogy eltervezte, a szezon végén elköszönt a társulattól, és hazaköltözött a fővárosba. De az a hang, az a hátborzongató hang, évekig nem ment ki a fejéből.

Borongós, szomorú ősz volt, minden nap esett az eső Budapesten, a sárga és barna levelek kavalkádját a gyalogosok az utakon sáros masszává taposták. Az idő pontosan illett a temetés hangulatához. Ternai Magda egy szál rózsát szorongatott Merényi Gábor koporsója mögött, hallgatta a beszédeket, de az értelmük már nem jutott el a hozzá. Gondolatai máshol jártak, dallamok és verssorok kúsztak elő az emlékezetéből; abból a közös múltból, amiben még együtt játszottak. Egyszer csak egy ismerős szólalt meg a háta mögött. Nem hozzá beszélt, és a mondatok tartalmát sem lehetett kibogozni, de az a régóta kísértő hang volt a múltból, ami örökre beleégett az emlékezetébe. Tenyere izzadt, vérnyomása emelkedni kezdett, de uralkodott magán, és nem fordult hátra. Talán mégsem lenne illő az első sorban forgolódni, gondolta, és előbb meg akart győződni arról, hogy nem téved. Várt és hallgatózott. A nő arról faggatózott, hosszasan és részletesen, hogy a temetés után mennek-e még valahova, vagy rögtön indulnak vissza. Mert a sofőrnek tudnia kell, és ő szívesen vásárolna még, ha már itt vannak Pesten. Ternai Magda most már teljesen biztos volt abban, hogy az egykori éjszakai telefonáló áll mögötte. Nagy levegőt vett, megfordult, és döbbenten látta, hogy Dr. Kiss József, a hajdani igazgatója, és annak felesége, a pályát régen elhagyó Millei Andrea álltak ott, egymásba karolva.

A két asszony farkasszemet nézett egymással. percekig vagy órákig, vagy akár évek is eltelhettek így.

– Te voltál! – mondta Ternai, fojtottan és fölényesen, és mint aki teljesen megittasult a győzelem mámorától, fejét kicsit megemelte, száját cinikus mosolyra húzta. Egyszerre világos lett minden. Évek rejtélye és keserűsége, a rossz éjszakák emléke, tehetetlensége, mind eltűntek egy pillanat alatt. Ott állt a színpadról leparancsolt, kevés tehetséggel megáldott igazgató-feleség, aki egész életét a takarásban töltötte, aki végignézte az ő karrierjét, és aki nyilván hallotta a róla és az férjéről szóló, alaptalan színházi pletykákat. Megsemmisülve, ócska kosztümjében, málló festékkel az arcán. Egy statiszta. Egy Millei Andrea.

Dr. Kiss semmit nem értett az egészből, Millei Andrea idétlen és szaggatott röhögcsélésbe kezdett, Ternai Magda pedig megismételte: Te voltál. Megvetéssel nézte az igazgató feleségét, majd kifogástalan hangsúllyal és hangszínnel, a ritmust is betartva felidézte a sok évvel ezelőtti mondatot:

– Meg fogsz buk-ni – mondta, majd hátat fordított a zavart Dr. Kissnek és a még zavartabb Millei Andreának, és elindult a temető bejárata felé. Az őt követő fotósok és újságírók soha nem tudták meg, honnan eredt az az elégedett mosoly a művésznő arcán.

(Fotó: Cottonbro Studio, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

%d bloggers like this: