Meleg nyarak követték egymást a József Attila-lakótelepen; körös-körül beton, aszfalt, a Nap tüze mindent felforrósított. Egyedül a lépcsőházakban lehetett menedékre lelni a hőség elől.
A mozi mögött állt egy nagy, gomba alakú építmény, talán transzformátorház. Fel is lehetett mászni rá, a bátrabbak a biciklijüket is felvitték a tetejére, és azzal süvítettek lefelé. A házak közé fákat ültettek; lehetett választani, hogy épületet mászunk vagy fát, és ha kimelegedtünk, meghúzhattuk magunkat egy lépcsőház hűvösében. A bejárati kapukat akkor még nem zárták, így az is előfordult, hogy valamelyik lakó megkínált bennünket gyümölccsel, baracklekváros kenyérrel. Máskor kiküldtek minket, ha hangosak voltunk. Néha akkor is, ha nem.
Ilyen gondtalanul teltek a nyár órái. A nap lemenőben volt, indultam haza. Megkerültem a mozit, átszaladtam az előtte lévő füves téren, ami általában ki volt száradva. Jobbra fordultam, keresztül a széles úton, végig a sárgás falú házak és a sarki újságos mellett. Onnan már lehetett látni a házunk ajtaját, ahol életemben először lettem fülig szerelmes. Mit fülig? A fejem búbjáig!
A nő egy kirakatból mosolygott rám, szőke, kifelé göndörödő, besütött hajjal. Sárga garbót viselt, aminek nyakát vékony kezével a füléig húzta, ujjain vörös körömlakk ragyogott. A magazin címe: “Fürge ujjak”. Utoljára kilencéves koromban szégyelltem el magam ennyire, amikor Fekete Attilával pisztolyoztunk, és véletlenül rányitottam az anyukájára az ajtót, aki épp öltözött. Akkor hazáig rohantam ijedtemben, most földbe gyökerezett a lábam. Kiszáradt a szám, és éreztem, hogy vörösödni kezdek, mégsem tudtam mozdulni. Tudtam, hogy meg kell szereznem azt a magazint, kerül amibe kerül!
Az újságos persze már zárva volt. Életem egyik leghosszabb éjszakája következett. A vacsorát és a fürdést csak-csak túléltem, de aztán az ágyban nem volt nyugtom. Megvártam, míg apám lefekszik, és az ablakhoz osontam, ahonnan rá lehetett látni a bódéra. Az arcomat olyan erővel nyomtam a hideg üveghez, hogy az orrom a tarkómat csiklandozta. Kit érdekelt? Szerelmes voltam, mint az állat, és szerelmemet megvilágította az utcai lámpa sárgás fénye. Már csak azt kellett kitalálnom, reggel hogy fogok kicsalni apámból pénzt az újságra.
Szerencsére ő is koránkelő volt, és míg ő keresztbe tett lábbal várta, hogy a kotyogósban lefőjön a kávé, én tömtem a fejem paprikával és vajas-párizsis zsömlével, aztán nyeltem egy nagyot, és előadtam neki, hogy moziba mennénk az egyik sráccal, arra kell a pénz. Simán adott, szerintem bűntudata volt a válás miatt. Nekem meg mindegy volt, csak megszerezzem életem értelmét. Valamit még motyogott a bajsza alatt, de nekem már a szívem az agyamba tolta az összes vért. Nyomtam befelé az utolsó falatokat, mint aki soha nem evett, és már ugrottam is fel az asztaltól. Lerohantam a lépcsőn, ki az ajtón, semmi sem állíthatott meg. Az enyém lesz! Megszerzem az újságból a címét, még ma írok neki, feleségül veszem, és kifestem a körmét, ahányszor csak akarja.
Még nem láttam bikát fújtatni, de ahogy megrökönyödve álltam a zárt üzlet előtt, úgy képzeltem, épp olyan lehetek. Hogy biztosra menjek, körbejártam a bódét, hátha megérkezett már a bácsi. Aztán még egyszer. Sehol senki. Az ablakra ragasztott papírtálca szerint aznap 8-kor nyit. Megnéztem a magazint, még ott állt az üveg mögött. Az út másik oldalán egy öreg néni sétáltatta apró fekete kutyáját. Átszaladtam hozzá, és megkérdeztem tőle az időt. Hét óra kettő, kedves – válaszolta, és továbbcsoszogott. Egy egész órán át itt kell várnom? Akár egy emberöltő is lehetne! Próbáltam összekaparni magam a kétségbeesésből. Felvettem egy fadarabot a földről, és elkezdtem csapdosni vele a lámpaoszlopokat. Ez általában jó stresszoldó, de most inkább az őrületbe kergetett. Visszafutottam a szerelmemhez, aki kitartóan mosolygott rám az ablakból. Elképzeltem magunkat, ahogy együtt ülünk a gomba tetején, és a többiek rém féltékenyek rám. Arról is fantáziáltam, hogy kucorgunk a hűvös mozi nyikorgó faszékein, szerelmem a vásznat bámulja, én pedig őt. Gondolatban már a Balaton habjait szeltük vízibiciklin, amikor belém nyilallt: Mégis, hogy adnának egy gyereknek felnőtt magazint? Hiszen le is van nejlonozva! Jaj nekem! A szívem egyre hevesebben vert. Kellett egy terv, csakhogy semmi nem jutott eszembe. Mégse állhatok oda apám elé, hogy márpedig vegye meg nekem. Megnéztem az árát: hét forint, ötven fillér. Apám egy tízest adott, marad kettő ötven, abból simán futja még Fruttira. Kellett is, mert úgy éreztem, ha valamit nem találok ki, belehalok a szerelembe.
Bementem a Közértbe, és vettem egy zacskóval, kiegészítve egy ötven filléres Limo italporral. Mire visszaértem az újságoshoz, a portól vörös volt az ujjam, és – ahogy a kirakatban láttam – a nyelvem is. A Frutti következett, egyik a másik után. Némelyikre ráragadt a papír, nekem azonban sokkal fontosabb dolgom volt, semhogy ezzel foglalkozzak. Amelyikről nem jött le, megettem papírostul. Soha nem kapom meg életem értelmét, akár meg is halhatok papírmérgezésben! Jöjjön a halál!
Mire kinyitott az újságos, fejből tudtam az egész kirakatot. Kezdve a Hahotával, a Kockással, de volt ott még Honismereti Barangolás, IPM és Ludas Matyi, rengeteg keresztrejtvény… és természetesen a szerelem lapja: a Fürge ujjak. Még mindig nem volt semmilyen épkézláb ötletem, így amikor az árus megérkezett, szerintem már falfehér lehettem. Kinyitotta az ajtót, ráakasztotta a zakóját, rövid ujjú inge hónalj körül tocsogott a verejtéktől.
– Csókolom – mondtam a bácsinak. Ő csak hümmögött, és kiskésével levágta a spárgát az aznapi friss újságokról.
– Mi kell? – bökte ki végül.
– Apám küldött egy… mi is a címe? Ja, igen… Fürge ujjakért. Van a bácsinál olyan?
Levette a polcról a magazint, és elém rakta. Lecsaptam a pénzt a pultra, felkaptam az újságot, és a gombáig rohantam. Szerencsére még nem volt ott senki. Felmásztam a tetejére, leültem a még kellemesen langyos betonra, és csak néztem a borítót, amiről szerelmem mosolygott rám rendületlenül. Vaskos újság volt, a közepén kitüremkedéssel, a hátuljára pedig egy kis csomagot ragasztottak.
Nem bírtam tovább, azonnal látnom kellett meztelenül a jövendőbelimet. Letéptem a fóliát, és kinyitottam a lapot. Az első oldalon egy elegáns angol úr állt gyapjúzakóban. Kit érdekel? A másodikon Gelka reklám, a harmadikon Röltex. Kezdtem pánikolni. Kinyitottam középen, ahol a dudort éreztem. Egy nagy, fekete-fehér lap volt benne, krikszkrakszokkal és vonalakkal. Kivettem és széthajtottam a mellékletet, de úgy se volt értelme a jeleknek, míg meg nem láttam sarkában a feliratot: tweedzakó-szabásminta. Kivert a víz, és veszettül lapozni kezdtem az újságot. Szerelmem meztelen testét kerestem, de csak színes fonalak, kötési technikák és sorminták, horgolási tanácsok, reklámok, még egy nyomorult Röltex és Otthon Áruház. Az utolsó oldalon találtam meg őt, egy apró képen, ahogy a következő szám garbószabásmintáját reklámozza.
A világ egy pontba zsugorodott. Megszűnt a gomba, a zamatos lekváros kenyér, a lépcsőházak hűvöse. A Frutti, a mozi, a Balaton, a hepehupás beton, a fekete tacskó… és az összes nő is, örökre. Ide a rozsdás bökőt! Örökre.
(Fotó: Markus Spiske, kép forrása: Unsplash)