Tavaly megmondtam anyámnak, hogy nem kell több torta. Mióta az eszemet tudom, epertortát majszolunk a szülinapomon. És nem, nem tudom értékelni, milyen szerencsés vagyok, hogy az eperszezonban születtem. És igen, tudom, hogy a gyereke vagyok, de ne kezeljen óvodásként. Nem sokkal utána el is költöztem, így meg azt hallgathattam minden nap, hogy milyen hálátlan vagyok, amiért magára hagytam. Épp, mint apám.
Aznap, ami emlékeztetett arra, hogy közelebb vagyok a harminchoz, mint a húszhoz, kora reggel telefonon felköszöntött, és azon sopánkodott, hogy jó dolgomban nem tudok mit kezdeni magammal, és a pénzemet nem pszichológusra kéne költenem, inkább őt látogassam gyakrabban. Hiába szakítottam félbe és bontottam a vonalat, már késő volt, gyomrom borsónyira szűkült, torkomat gombóc feszítette. A szokásos hasfogóból egy helyett inkább kettőt vettem be, mielőtt elindultam a munkába, és a savanyú izzadságtól átnedvesedett ruhámat szárazra cseréltem. Az ajtóban elkapott a szomszéd néni, hogy átnyújtsa a házi eperből készült piskótatekercsét. Szabadkozott, hogy előző nap sütötte, de ilyen finomat még biztosan nem ettem. A kopott ételesdobozt bedobtam a hűtőbe.
A lelketlen irodában nem bosszankodtam, hogy digitális ügyintézés helyett a kinyomtatott e-mailekkel gyártom a papírhulladékot, és hogy nem végezhetek érdemi munkát, mert még olyan fiatalka vagyok. Gépiesen főztem a kávét az anyámkorú kollégáknak, és faarccal intéztem a rám sózott feladatokat. Hiába neveztek ki osztályvezető-helyettesnek a mesterképzés után, még mindig az az önkéntes vagyok a szemükben, aki főiskolásként ingyen dolgozott. A klimatizált ebédlőben mosolyra húztam a szám a századik megjegyzésre, hogy milyen cuki az üvegedényem, majd lencsefőzelékkel a számban bólogattam, hogy azért vagyok ilyen sovány, mert nem eszem húst, és hogy fognak így férjhez adni?! Ők vígan lapátolták a polisztirol dobozokból a zsírban és szénhidrátban gazdag napi menüt, és a maradékot finnyásan dobták a billenőfedeles kukába. Aztán a névnapos kivette a rozzant hűtőből a tejszínhabos epertortát, amit csillogó szemmel tömtek a fast fashion ruhákba bújtatott testükbe. Én még szédültem a délelőtti megbeszéléstől, ahol a főnök megveregette a Kambodzsában gyártott inge alatt feszülő, pohos vállát, hogy mennyire kemény csávó, mert az első negyedévben az iroda a tervezettől kevesebb szociális juttatást engedélyezett. Saját nagyszerű teljesítményétől fénylő arcán szétterült az elégedett vigyor, miközben a különbözetet kegyesen kiosztotta a liblingjeinek, akik hálás kutyaszemmel, hajlongva köszönték meg a jutifalatot. – Ez másnap már úgysem lesz jó – húzta el feltöltött száját a szoláriumsárga munkatársam. Így a torta harmada a kávézaccon, az üres energiaitalos flakonokon, egy lejárt szavatosságú bonbonon, az elpocsékolt papírokon, és az egyszer használatos dobozokon landolt. Péntek lévén kettőkor mindenki lelépett, így a határidős feladat – a jutalmak „lepapírozása” – rám várt, hiszen nekem úgysincs családom, nem kell hazasietnem. Éppenséggel nem is oda siettem. A törzshelyemre tompán estem be sötétedés után, ahol két gyerekkori barátnőm várt nutellás-epres sütivel a romkocsma huzatos teraszán. Ahogy fogytak a vodkák, úgy nőtt bennünk a kilátástalanság érzése, és világmegváltó terveinket elnyomtuk a hamutálba a csikkek közé. A buli végét egy távoli mennydörgés jelezte. Biopamut, oversize ruhánk színes fátyolként lobogott mögöttünk, ahogy nevetve szaladtunk az aranyat érő májusi esőben. A zápor lemosta rólunk a pesszimizmus porát, és felfrissülve szőttünk új terveket az akácillatú hajnalban.
* Egyes becslések szerint két évtizeden belül az ország nagy része elsivatagosodik és mezőgazdasági termelésre alkalmatlanná válik. Az még húsz epres nyalánkságot jelent. Kezdődhet a visszaszámlálás!