Átizzadt pólómmal a kezemben, kimerülten araszolok hazafelé, nedves bőrömet hajnali szellő szárítja. Mintha egy engesztelő kéz simogatna, mégis végtelenül magányosnak érzem magam. A Rue de la Régence-on alig néhányan lézengenek, az éjszakából hazafelé tartók a félálomban munkába igyekvőknek adják a stafétát. A nyári nap első sugarai visszapattannak a simára kopott macskakövekről és a villamossínekről. A 93-as már jár; monoton búgása, és a sebesen tovasuhanó taxik dobogása megtöri a madarak énekét.
Az utca végén, ahol a villamosok eltűnnek a kanyarban, hogy az Avenue Louise felé vegyék az irányt, az évtizedek óta felállványozott Igazságügyi Palota sötét foltként pöffeszkedik Brüsszel közepén. Megszédülök, amint megpillantom az aranyozott kupolát, az épület egyetlen szabadon hagyott részét. Remegő kézzel a térdemre támaszkodom, becsukom a szemem, mély levegőt veszek. Csak pár másodpercnyi nyugalmat szeretnék, de kéretlenül is bevillannak az elmúlt órák emlékfoszlányai. A szabadtéri performansz, a La Folie izgalomtól fűtött, fülledt forgataga, végül a pillanat, amikor testem minden sejtjében azt éreztem, hogy megsemmisülök.
– Igen, ez pont ilyen szokott lenni – csengnek fülemben szavaid, még az este elejéről. Többtucatnyi ember társaságában álltunk egy bungaló körül a külvárosi naplementében, fejhallgatóval a fejünkön. Miközben a fülünkben elektronikus zene és egy végtelenített monológ szólt, a rögtönzött nyaralóban hét férfi drogos orgiát imitált, és az ablakon keresztül folyamatosan a nézők tekintetét keresték.
– Meddig tudtál a szemükbe nézni? – kérdeztem tőled, miközben az előadás után a belváros felé sétáltunk a kanális partján.
– Attól függ, melyikükébe – viccelted el a választ, szokás szerint, némi hallgatás után.
– Értem – motyogtam csak úgy, magam elé.
– A konyhát láttad? A pennét az asztalon, műanyag dobozban? A fűszereket a pulton? A bors és só mellett az oregánót és a paprikát? És a könyvek a nappaliban megvoltak? Ahogy ott álltak egy stócban a földön, jó hogy le nem rúgták őket. Úgy volt az egész szoba berendezve, mint nálam otthon – hadartad egy szuszra.
– Az egész olyan volt, mint egy svédasztalos vacsora. Mindenki annyit vett, amennyit szeretett volna, vagy amennyit tudott – mormogtam egy félénk félmosollyal.
– Ahogy elnéztem, te tömted magadba a látványt! – fordultál felém, és teli szájjal nevettél. Azt már nem mertem elmondani, hogy én leginkább annak a színésznek a tekintetét kerestem, aki rövidre nyírt, barna hajával és szakállával leginkább rád emlékeztetett. Bár még nem láttalak meztelenül, olyannak képzellek, mint amilyen ő. Szálkásnak, mellkasodon sűrű szőrrel, aminek érintése olyan lehet, mint a finom dörzspapíré.
Türelmetlenül csilingel a villamos, már messziről, ellentmondást nem tűrően kergeti el útjából a biciklist, aki fáradtan küzd az utca emelkedőjével. A zajtól még jobban sajog a fejem, most bánom igazán az utolsó rövidet. Jólesne egy nagy adag sós sültkrumpli majonézzel, felszívná az alkoholt, enyhítené a magányt, kipárnázná a nehéz érzéseket.
– A picsába is – szalad ki a számon, amikor leesik, hogy a környéken egy olyan bódé sincs, ahol vehetnék. Az utca túloldalán csak egy hipszter kávézó kirakatüvege áztatja magát a kaján napfényben, de ilyenkor még az is zárva van.
Tavaly november óta ismerjük egymást, egy esős, sötét vasárnap délután találkoztunk először. Egy gyömbérteát szerettem volna kártyával kifizetni a gay street egyik kávézójában, mire a pultos flegma mosollyal mutatott maga mögé a falra, ahol egy A/4-es papíron az “only cash” felirat virított. Már épp hagytam volna a francba az egészet, amikor hátulról odaléptél hozzám.
– Hagyjad, meghívlak – és mielőtt bemutatkoztál volna, magadnak is rendeltél egy italt. Az első teát rendszeres találkozások követték. Örültem annak, hogy végre lett egy barátom, akivel beszélgetni is tudok, és nem csak parttalanul csevegni, mint a legtöbb férfival a randi appokon, akiket leginkább az érdekel, hogy van-e meztelen képem, és akiktől sokszor én se akarok nagyon mást, csak alkalmi szexet. Tetszett az is, hogy ki mered mondani az érzéseidet. Szerinted ezt otthonról hoztad, ilyen a temperamentumod. Mindig is élvezettel hallgattam „Miguel kalandjait”, mert így vezetted fel a kiszínezett, nagyzoló történeteidet az egyéjszakás hódításokról, az elcseszett randikról, és a mediterrán életérzésről. De pár hete, amikor az egyik hétvége eseményeit részletezted, azt vettem észre magamon, hogy a kíváncsiság helyét a féltékenység és a szomorúság veszi át. Úgy cseréltek helyet az érzések a szívemben, mint utasok le- és felszállás után a villamoson. Ekkor döbbentem rá, hogy beléd szerettem.
Már jóval elmúlt éjfél, amikor a külvárosi performansz után a La Folie-ba értünk. Bent dübögött a zene, a sör, a fű, és az izzadság szaga keveredett egymással. Rutinosan vágtál utat a pulthoz az egymásnak feszülő testek között, és rendeltél két rövidet. Pár pillanatig haboztam, végül elfogadtam, oldanom kellett a feszültséget. Elvegyültünk a tömegben. Vitt minket a zene, és ahogy telt az idő, a körülöttünk lévő arcok és testek formátlan masszává mosódtak. Próbáltam annyi bátorságot összegyűjteni, hogy egy óvatlan érintéssel vagy bátortalan csókkal, esetleg néhány szóval, legalább egy morzsányit kifejezzek az érzéseimből.
– Mindjárt jövök – harsogtad túl a zenét, majd eltűntél a csoportokban vonagló férfiak között. Hosszú idő után most először néztem körül és figyeltem meg a körülöttem állókat. Pár méterre tőlem, egy harmincas arab férfi mellkasán egy unikornis tetoválást vettem észre, és úgy tűnt, hogy a mesebeli állat rám kacsint. Visszakacsintottam. Az elektronikus zenét lekeverték, megélénkült a tömeg, kórusban énekelte a Bad Romance-t. Abban a pillanatban úgy éreztem, mintha ezt a számot nekem írták volna. Megállás nélkül forgattam a fejemet, téged kerestelek, szívem a torkomban dobogott. A pultnál kígyózó sorban nem láttalak, és a tánctér túlsó részét is hiába vizslattam. Egy idő után feladtam a keresést, és egy kitérőt tettem a mosdóba. A neonfényben a tánctér félhomályában vonzó arcok meggyötörtnek tűntek, és az igéző tekintetek is zavarossá váltak. Épp a papírtörlőért nyúltam, amikor a tükörből láttam, hogy az egyik WC kabin ajtaja nyílik. Nagy lendülettel csapódott a falnak. Ketten léptetek ki a fülkéből.
– Te itt? – vigyorogtál rám idétlenül. – Ez itt a haverom – mutattál a melletted álló bőrnadrágos, félmeztelen, nyurga ismeretlenre, és azzal a lendülettel hosszan szájon is csókoltad. Legszívesebben ordítottam volna, de büszkeségem nem engedte, hogy haragom utat törjön. Görcsbe rándult gyomorral inkább elrohantam, a tánctéren keresztül, ki az utcára.
Most, amikor az Igazságügyi Palota elé érek, eszembe jut, valahol olvastam, hogy több mint kétezer helyiség van az épületben. Tele titkokkal, és rejtett zugokkal. Esetlenül grandiózus, kopott homlokzatát még az állványok se rejtik el, a falakon a repedésekből pedig növények sarjadnak. Észreveszek egy zöld pamacsot. Hogy gaz-e vagy virág, nem tudom eldönteni, de nem is számít. A lényeg, hogy él.
Most már ahhoz is érzek erőt magamban, hogy egyetlen lendülettel kirúgjam az állványokat a helyükről. Mint egy kibaszott kártyavár, dőljön össze az egész! A következő villamos öt perc múlva jön. Felveszem a pólómat, megvárom.
(Fotó:Henrik, kép forrása: Unsplash)