Amikor lett saját családom, és azt hittem, nem leszek egyedül a világban, csak úsztam az árral, és hagytam, hogy a dolgok megtörténjenek. A teendők, a felelősség víz alá nyomott, miközben a túlélési ösztön próbált fenntartani. Fogódzókat kerestem, vagy legalább az aranyhalat, hogy teljesítse három kívánságom. Az egyik – legyen az bármilyen meglepő – a járható szekrény volt.
Nem tudom pontosan, hol és mikor olvastam róla, egy biztos: azonnal beleszerettem. Létezik hát, és mivel úgyis átépítjük a házunkat, ha a sarkamra állok, nekünk is, nekem is lehet! Egy szoba, ami valójában szekrény, és elnyel mindent, amit csak akarok. Csodás, ugye? Nem lesz szanaszét a sok tároló, úgyis csak a helyet foglalják. Majd itt minden elfér. Rend lesz, ahogy egy lakásban kell!
És megépült! Sokkal kisebb lett ugyan, mint szerettem volna, hisz a padlásfeljárót is el kellett nyelnie, de már annak is örültem, hogy kész lett.
Elsőként az egyetemi jegyzeteim kerültek bele. Aztán a gyerekek kinőtt ruhái, játékai, mert azt hoztam otthonról, hogy „semmit nem dobunk ki, ami még használható, mert valakinek jó lesz valamire”. A lányok mózeskosara csak azért nincs itt, mert az már önálló, számomra követhetetlen pályára lépett az öröklési láncban. Mázli!
A magam példáján tudom, hogy az általános, de főként a középiskolás dolgok életre szóló élményekre emlékeztetnek. Milyen hálásak lesznek a gyerekeim, ha megőrzöm nekik ezeket! Biztosan viszik majd magukkal az összes apróságot, ha elköltöznek, akárhova is kerülnek, ezek közelében bárhol otthon érzik magukat – gondoltam elérzékenyülten, de mielőtt sírva fakadtam volna, minden erőmet összeszedve benyomorítottam a hatalmas dobozokat az immár inkább sufninak, mint járható szekrénynek nevezhető helyiségbe. Kincsek is vannak itt: anyám és apám – emlékdobozban – a koszorúszalagokkal, régi dokumentumokkal, apró tárgyaikkal; szorosan egymás mellett, ahogy mindig, közös életük 66 éve alatt.
Rákapok az ízére, benyomorítom a sikeres munkáim és sikertelen álláspályázataim halmait, a soha be nem befejezett doktorim anyagait, a meghalt barátnőm emlékét, és az élőét, aki megtagadott engem. Szerencsére a hozzájuk tapadó könnyek közben elpárologtak, azoknak úgysem lenne már itt hely.
Valahogy betuszkolom még a meg nem született gyermeket, a válás után érzett elhagyatottság és kilátástalanság ólomtégláit. Itt toporognak a sikertelen versenyek: úszás, tenisz, lovaglás… Be velük! Sorban áll még a boldogtalanság és a halál is. Vajon, ha begyömöszölöm őket, biztos, hogy a boldogság és az élet kint marad?
Az ajtót nem merem kinyitni, nehogy rám dőljön a kupac. Pedig lenne még mit betenni…
Fáj a fejem. Érzem, migrénem lesz. Ennek is bent lenne a helye, nem a testemben! Le kell feküdnöm, az lesz a legjobb, ha besötétítem a szobát. Képzelgek, aztán semmi. Rémálmok, aztán üresség. Egy sima, egy fordított. Egyre tisztábban látok. A járható szekrény – bár nincs lába – elindul. Sőt, fut, rohan, az ajtaja leng, mintha integetne: „bye-bye”.
A teherpályaudvarra tart, a rámpán megáll és vár. Egy vonat közeleg, lassít. Az én járható szekrényem, domborodó hassal, akár, ha terhe se lenne, könnyedén fölugrik egy pőre kocsira: „Ez az! Nincs méret- és súlykorlát! Hopsz, itt a helyem!” – és végleg eltűnik a szemem elől.
(Fotó:Rebe Pascual, kép forrása: Unsplash)