Állát a kézfején nyugtatta, térdét az üveges korlátoszlopnak nyomta, így bámult a mélybe. Innen rálátott a széles bejáratra, ahol folyvást ki- és beléptek a bevásárlóközpont látogatói. Fejtetők, lábak és táskák, a magasból ennyit észlelt belőlük, a vásárlók belőle semmit. Rápillantott a karórájára, tizenegy múlt, még nincs ebédidő, de kétszer volt már cigiszüneten nyolc harminc óta, és két kávészínű gépi löttyöt is ledöntött, csak hogy teljen az idő, de a percek csak tágultak, és úgy feszítették, mint egy nyelőcsőbe szorult légbuborék. Tizenkét óra a műszak, az ugyan fél nap, de valójában egész, hiszen mi marad a végére? Gyorskaja a tévé előtt, zuhany és alvás. Titusz álmában is dolgozott, emberek jöttek zörgő szatyrokkal be, és mentek ki a lomha forgóajtón. Bár történne valami nappal, vagy legalább éjjel, erre vágyott. Valakire, aki meglovasít egy vasalót a Media Marktból, és neki üldöznie kell, keresztül a pláza csillogó járdáján, félrelökni az értetlen vásárlókat, lefutni a mozgólépcsőn, átugrani akár öt fokot is, leteríteni az ádáz vasalótolvajt és visszaszerezni a multicég tulajdonát. A pláza jó környéken volt, nem próbált itt lopni senki. Húztak bőröndöt vonatúttól megfáradt utasok, jöttek moziba családok, hogy elmondhassák, hasznosan telt a hétvége, csókolóztak párok az éttermek gazdagon fűszerezett gőzében, nevetgéltek és lökdösődtek lakli kamaszok, akiknek hazamenni semmi kedvük nem volt, korzóztak hölgyek és urak elegánsan egymásba karolva, gondosan kerülve a fast fashion boltokat. Fizettek kétezret papírpoharas Starbucks kávéért, mások két villával, közös tányérból ették a nátrium-glutamátos kínai tésztát. Hogy zaj volt egész nap, azt mindig csak otthon vette észre. Mint rockkoncertről hazatérőt, úgy vágta fülön a csend a harminchat négyzetméteres garzonban. A zúgás még az elalvás pillanatában is vele volt, néha sörrel próbálta elnyomni, de a gyomrában dolgozó széndioxid csak növelte a káoszt.
A hölgyeket a belénevelt udvariassággal nézte. Bájos arcokat, világító tekinteteket, formás vádlit, gitáralakot, elkopogó cipőt vitt haza magával a csomagolt étel mellett. Jobb napokon képes volt szerelembe esni. Egyszer például egy kockaülőkén, a műanyag szobanövény tövében várakozó lányról hitte azt, a felesége lesz. A lány egy könyvet tartott az ölében, de Titusz tudta, nem olvas, mert percenként húzta ki hátizsákjából a mobilt, és csak addig nézte, míg az időt ellenőrizte, majd Tituszon kívül más számára nem érzékelhető sóhajjal visszatette. Várt valakit. Két órát ült ott, és egyre szomorúbb lett. Titusz úgy érezte, vele szakad meg a szíve. Ő is mindig csak várt, igaz, nem konkrét személyre, egyszerűen az életre. Másfél óra után gondolt arra először, hogy megszólítja, de a fekete szövetnadrág és a kötelező céglogós inge lebeszélték róla. A lányon apróvirág-mintás fehér ruha volt, arany szandál, finom rózsaszín zsák fészkelt az ölében, frissen mosott, szőke haja kétoldalt a vállára borult. Aztán nem nézhette tovább a tüneményt, mert meg kellett tennie a kötelező őrjáratot a szinten. A szokásosnál gyorsabban lépdelt, forgatta a fejét, hogy látszódjék, komoly munkában van, de alig várta, hogy visszatérjen a könyvesbolt és a Samsonite üzlet közé, és el is szánta magát valahol a liftek környékén, hogy megszólítja, csak a szavakhoz kellett még egy kevés haladék, a megfelelőkhöz, melyek egymás mellett nem változnak visszataszító tolakodássá. A Douglas fojtó parfümfelhőjébe érve látta, hogy a lány már nem ül a puffon, a műanyag leander tövében.
Mind közül a hétfő esett leginkább nehezére. Reggel még egy tízes skálán kettes zsongás töltötte be a mesterséges utcát, de aztán kongtak a falak, mint zárás után. Hiába sütött be a nap a gigászi üvegtáblákon, egy levegőtlen kirakatban oxigénért kapkodott a lelke. A mosdót takarító Juli egy padlóra ragadt intimbetét miatt dohogott, szidta a mai lányokat, arról beszélt, mekkorát kapott volna annak idején otthon, ha ilyen mocskos trehányságra vetemedik. Még hümmögni se volt ereje, megvolt a maga baja. Azon morfondírozott, hogy kiszökik egy cigire, a főnöke ma úgyis szabadnapos, nem érheti naplopáson a szeles teraszon. “Segítség!” A sikoly áttörte a feje körül gömbölyödő burkot. Hirtelen fordult, megszédült egy pillanatra, mégis rögtön rohanni kezdett a hang irányába. A mozgólépcsőnél megtorpant, akkor jött rá, hogy feljebb van, aki kiáltott, talán a másodikon. Kettesével, majd hármasával ugrott a sorjázó fokokon, fékezhetetlen lendületét az elmúlt négy évbe sűrűsödött mozdulatlanság szülte. Felérve kisebb csődületet látott, az eladók előbújtak szeparált börtöneikből, és nyolcan-tízen álltak az üvegkorlát közelében. Titusz bakancsa szinte a föld fölött szállt, talpának járólapra érkezése hangtalan maradt. A csődület baljós csendje lelassította Titusz lépteit, surranásra váltott, úgy közelített, mint egy vadászó macska, jobbjával a még sosem használt szolgálati fegyverét tapogatta az oldalára erősített tokban. Tekintete a második emelet őrét kereste, de nem találta. Ez sincs sose a helyén! Megközelítette az eladók tanácstalan csoportját, megállt mögöttük, a válluk felett arra lesett, amerre ők bámultak, és akkor mindent megértett. Az ülőke mellett, ami szakasztott olyan volt, mint egy emelettel lejjebb, egy rózsaszín hátizsák hevert. Titusz megremegett. A lány az üvegkorlát hengeres tetején ült. Két kézzel kapaszkodott. Nem sírt. Bambán meredt a mélységbe. Titusz tudatosan lelassította a légzését, majd közelebb óvakodott.
– Mi a baj? – halkan beszélt, melegen.
A lány nem fordult hátra, megrázta a most csapzott, szőke fürtöket.
– Ennyire fáj? – kérdezte akkor Titusz, és a lányból kibukott egy önkéntelen csuklás, aztán újra összeszorította a száját.
– Nem kell elmondania – súgta neki, és még közelebb lépett. – Azt hiszem, értem magát.
A lány akkor a közömbösség helyett végre érzelmet mutatott, dühösen fordult Titusz felé, kissé megingott, mire ő két karral felé nyúlt.
– Ne jöjjön közelebb!
Kinyújtott karja megmerevedett, nem érintette meg a törékeny testet. Hosszú légkaravánt engedett ki az orrlyukán.
– Én is itt szoktam állni. Nekem nem engedik, hogy leüljek… tudja, tizenkét órát kell állnom munka közben.
A lány ajka szétnyílt, Tituszt nézte, szemében az együttérzés halvány fénye gyúlt.
– Maga megengedi? Hogy leüljek?
A lány zavarba jött, láthatóan gondban volt, mit feleljen. A kidadogott perszét nem a pillanat, hanem valami mélyen gyökerező illem diktálta. Titusz átvetette egyik, majd másik lábát a korláton, szilárdan kapaszkodott, és a mélybe lógatta a bakancsokat.
– Korábban tériszonyom volt, de annyit lestem a lenti forgóajtót, hogy elmúlt. Magának nincs tériszonya?
Titusz most vette észre, hogy a lány reszket, finoman remegett rajta a fekete pulóver és a farmer szűk szára a bokájánál. Alig hallhatóan mondta, hogy de.
– És mégis, milyen bátor, hogy idemerészkedett…
– Nem vagyok az! – kiáltotta váratlanul a lány. – Nem vagyok, nem vagyok semmi se! Nem is akarok lenni semmi se.
– Az nehéz ügy – vélekedett Titusz –, mert valamiképp mindenki valaki. Semminek lenni talán nehezebb, mint valaminek. Nem gondolja?
– Nem nehéz – felelte a lány –, lenni nehéz, nem lenni egyszerű – mondta, és baljával elengedte a korlátot. A szeméhez nyúlt, röpke, seperő mozdulatot tett. Titusz észrevétlenül néhány centit csúszott felé, megfeszítette az izmait, felkészült. A lány megint a néptelen földszintet nézte.
– Fázik? – próbálkozott tovább Titusz, a megértés hangján. – Megy az az átkozott légkondi, télen-nyáron. Itt bent azt is nehéz felidézni, milyen a friss levegő. Pedig odakint még a legrosszabb gondolatok is ki tudnak szellőzni.
A lány egyik keze ismét a szemét simította, röviden ingatta a fejét, és Titusz észrevette, hogy sorra emelkednek fel a kapaszkodóról jobb kezének ujjai. Most! Fél fordulatot tett a lány felé. A háttérben bámészkodók közül többen felhördültek. Balját meglendítette, a lányt a vállánál találta el. „Ne okozz neki fájdalmat!” – figyelmeztette magát, de azért erővel taszította a második emelet padlójára. Még látta, hogy a lány könnyű lába az ég felé mered, mielőtt fájdalmas kiáltással hanyatt esik, és a csoportosulás egy emberként indul meg felé. Sikerült! – gondolta, de megkönnyebbülésre már nem jutott ideje. Izzadt jobb tenyere lesiklott a korlátról, a bal, mintha csak integetne, a tágas mennyezet felé lódult, bordája tompa kongással az üvegfalnak ütődött, és ő zuhanni kezdett. Ahogy a diafilm kattan váltáskor, agya vetítővásznára villant a könyvesbolt és a Samsonite üzlet emlékképe, a kockaülőke az arany szandállal. Őrülten dörömbölt a szíve a mellkaskalitkában. Tisztán hallotta a minden irányból felharsanó kórust: “Titusz, hős vagy!” Elmosolyodott. Na, igen – gondolta. – Nem egy Dugovics, de hős.
(Fotó: Lywin, kép forrása: Pexels)