Közel két éve, hogy utoljára láthattalak. Akkor már beszélni sem tudtál, némán feküdtél a kopott ágyban, és riadtan néztél rám. Tekinteted félelmet sugárzott. Mindent szürkének és homályosnak érzékeltem körülötted, egyedül a világító, türkizkék szemed mutatta, hogy még küzd benned az élet.
A leépülésed régen elkezdődött, talán anyu halála után, vagy már jóval azelőtt. Olyan jó lett volna többet tudni rólad!
Ha rád gondolok, egy szőke, csupaszív, mókás és életvidám kisfiú jelenik meg előttem, majd egy nagydumás kamasz, aki minden lányt levesz a lábáról. Fiatal férfiként is te voltál a társaság szíve, életed utolsó éveit mégis önmagadba zárva töltötted. Te, aki annyira szeretted a szabadságot és az embereket, beszorultál egy néma, sötét világba. Eleinte még mókás volt, ahogyan töprengsz a megfelelő szavakon, de amint a hallásod is romlani kezdett, mondataid egy kisgyerek szintjére estek vissza. A legnehezebben mégis azt viseltem, amikor teljesen megnémultál. Bátor pillanataimban megpróbáltam közel engedni magamhoz az érzést, hogy milyen lehet neked így élni, de túlságosan fájdalmas volt, ezért kimenekültem belőle.
Nem sok közös emlékünk van, de arra tisztán emlékszem, amikor megtanítottál korcsolyázni. Négy és fél éves voltam. Azon a télen szinte minden délután elvittél a közeli jégpályára. Alig bírtam kivárni, amíg hazaérsz a munkából, folyton a bejárati ajtót fürkésztem, és azzal idegesítettem anyut, hogy mikor jössz már meg. De te sosem hagytál cserben. A jégen sikítottam, és ficánkoltam, mint egy újszülött kiscsikó, ha elestem, te mellém feküdtél és együtt nevettél velem. Imádtam minden veled töltött pillanatot. A forralt bor és a fűszeres tea illata a mai napig képes visszarepíteni gyermekkorom legboldogabb időszakába.
Amikor utoljára láttalak, csak ültem a homályos szobádban az ágyad mellett, simogattam az arcod és a csontsovány kezed, csak beszéltem és beszéltem hozzád, mintha ki akartam volna szabadítani a hangszálaidban rekedt több ezer mondatot. Fogalmam sincs, hogy felfogtál-e bármit is abból, amit meséltem neked, de az arcodon legördülő könnycseppek jelezték, hogy a lelked hall engem.
Mikor elköszöntem, sejtettem, hogy utoljára ölellek. Nemcsak tőled búcsúztam, hanem a szülői háztól is, ahol felnőttem, és veled együtt egykori önmagamat is sirattam. Boldog vagyok, hogy még elmondhattam neked, mennyire szeretlek. Sajnálom, hogy nem volt köztünk igazi apa-lánya kapcsolat. Mindig is éreztem, hogy szeretsz, csak nem tudtad kimutatni. Magas falak mögé bújtál, ahonnan nem tudtalak előcsalogatni, és én ezért végtelenül haragudtam rád, de most már úgy gondolom, hogy a benned lévő űrt próbáltad kitölteni az alkohollal.
Szívből remélem, hogy már jó helyen vagy, és anyuval kézen fogva, boldogan sétáltok az égi mezőkön. Elképzelem, ahogy a huncut felhőkről mosolyogtok rám, és büszkén nevettek egymásra: Ő a mi lányunk!
Szeretlek Apu!
(Fotó: Darya Sannikova, kép forrása: Pexels)