novella

Bernscherer Tibor: Kerék utca 30.

Akkoriban az számított menőbb családnak, aki nehezebb pakkal és nagyobb hűtőtáskával érkezett. Nekünk semmilyen nem volt, óbudai családomnak igen, jó nagy, vastag, műanyag fogantyúval, szinte belefértem.

Amikor apámék váltak, sok időt töltöttünk a nevelőszüleinél és a rokonaiknál Óbudán. 

A két család – akik a régi selyemgombolyító épületében, a Rundel Házban nőttek fel – amikor a panelek megépültek, ugyanabba a házba költözött: a Kerék utca 30-ba, egyik a harmadik, a másik a negyedik emeletre. Fent a szalalkális sült, lent a fasírt, és mindkét lakásban volt telefon, úgyhogy lefekvés előtt bármelyikből hívhattam a mesemondó szolgálatot, a különbség csak annyi volt, hogy míg az egyikben libafos színű, a másikban dohányfüsttől besárgult, fehér készüléken tárcsáztam. Amikor náluk voltam, Ópapa flanel pizsamáját hordtam, és ott aludtam, ahol épp volt hely, az unokatesóm ágyában, vagy a kanapén a nővéremmel. 

Az ember így képzeli az olasz családokat; átjáróház, egymást túlordító embertömeg, sercegő zsír, finoman keringő illatok. Pedig ez csak egy egyszerű proli család volt, Unicumos poszterrel a falon, Fa szappannal a csempére ragasztott tartóban, öngyújtó kollekcióval a kis szekrényben, svájcisapkában ülő Ópapával a sarokban, és rettenetesen finom ételekkel, amik sosem kapkodva készültek. Azóta sem ettem olyan gyöngyöző, enyhén savanykás, szinte pirosba forduló, mélysárga húslevest.

Proliéknál a strandolás egész családot lázba hozó ünnep volt. Mindenki részt vett benne, kivétel nélkül.

Leginkább a Római strandra jártunk. Előfordult, hogy a Palatinusra mentünk, de az mindig tömve volt, mert csak ott volt óránként beinduló hullámmedence, amiért megőrültek a népek. A Rómain pedig általában volt hely a hatalmas kockás plédnek, a tízfős családnak, és ha mi értünk ki előbb, foglaltunk helyet a haveroknak is.

Akkoriban az számított menőbb családnak, aki nehezebb pakkal és nagyobb hűtőtáskával érkezett. Nekünk semmilyen nem volt, óbudai családomnak igen, jó nagy, vastag, műanyag fogantyúval, szinte belefértem. A színére már nem emlékszem, a jégakkuk viszont kékek voltak, és az én feladatom volt, hogy este megtöltsem vízzel és a fagyasztóba rakjam őket. 

Számomra sosem jelentett gondot, ha korán kellett kelni, strandnapokon végképp nem. Imádtam a nyüzsgést, a vizet, és szerelmes voltam a nyárba. A reggel sütéssel indult, lent forrt a zsír, sült a rántott csirkecomb, a gomba, a fasírt, fent pedig a sütemény. A felnőttek szeletelték a kenyeret, én széken állva rétegeztem az uborkákat a szendvicsekre, és paníroztam. Ha valami elfogyott, rohangáltam a két lakás között, és segítettem bepakolni a Ladába. Hogy fértünk el benne annyi cuccal, ma is rejtély számomra. Kaja, bicikligumi-javítóval megragasztott Palma matrac, pumpa, pokrócok, törölközők, strandlabdák, tollas, Bilagit, napernyő… Család be a kocsikba, és hajrá! Aztán félórás sorban állás következett a strand előtt, de azt már senki nem bánta. Éreztük a klóros víz hűsítő szagával keveredő gofri felénk szálló illatát, és tudtuk, hogy hamarosan elfoglalhatjuk a helyünket a még harmatos fűben, szaladgálhatunk, faterék sörözhetnek a büfében, ugrálhatunk a medencékbe, csapdoshatjuk a csajok seggét a törcsivel, lila szájjal majszolhatjuk a csirkecombot, a palacsintát és a vattacukrot. Ez nem csak egy pár órás kaland volt, hanem embert próbáló, egész napos evés, ivás, csúszdázás, kártyázás, az idősebbeknek csajozás, nekünk fagyizás és sütizés, még több evés, leégés, bronzolajozás, az őrületes rohangálást és ugrálást időnként megtörő, balzsamos szusszanással a kockás pléd sarkában. 

Eközben a gyenesdiási strandon nem kétezer forint volt egy lapos, olajban tocsogó, félig kelt sajtos-tejfölös lángos. Milyen színű hűtőtáskát vegyek?

(Fotó: Athena, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

%d bloggers like this: