A férjem szerint csődbe vinne minket egy norvég kiruccanás, pedig én évek óta szeretnék eljutni oda. Decemberben végre eljött az én időm, amikor a fenyőillatú lakásban vidáman lobogtattam előtte az év végi jutalomról szóló papírt, és mondtam, hogy ebből a fjordok országába utazok, vagy vele, vagy nélküle. Arról fogalma sincs, hogy a szekrény jobb vagy bal oldali rekeszében vannak az ágyneműk, de a tizenhét polcon közel hatszáz darabot számláló CD-gyűjteményéből azonnal előkapott egyet, hogy oda menjünk el, és majd fotózzam le előtte és mögötte és az oldalában, és nappali fényben megkivilágítva. Elég nyomasztónak tűnt a sötét borító, valami hatalmas épülettel, és az elsőre olvashatatlan, középkori, cirádás betűkkel. Igyekeztem úgy tenni, mint aki tudja, miről van szó, de nem lehetett Oscar-díjas az alakításom, mert csalódottan tette vissza a CD-t a helyére.
– Jaaa, ez az a híres album – mondtam megvilágosodva, simogattam a hátát, és próbáltam menteni a menthetőt, ha már végre rászánta magát az utazásra. Magamban közben konstatáltam, hogy milyen jó puha ez a fekete póló rajta, és akkor óvatosan megnéztem, hogy melyik zenekaré, de nem tudtam kiolvasni a gótikus stílusú feliratot.
– Fogalmad sincs, ugye? – kérdezte durcásan, mire szemlesütve ingattam a fejem, a lehető legnagyobb átéléssel és bűnbánattal.
– Na, ez a világ egyik legjobb black metal albuma – kezdett bele, majd újra levette a polcról, forgatta, nézegette, gyönyörködött benne, mint friss menyasszony az eljegyzési gyűrűjében, és csillogó szemmel lapozgatni kezdte a CD-füzetét. – A borítón a Nidarosi katedrális látható, tizenhétben voltam koncertjükön Pesten, nem emlékszel?
Emlékszem, persze, csak nem tudtam, hogy ez a zenekar játszott. Túl sok a név, a helyszín és az album. Oké, ha ez az ára, hogy együtt menjünk a rénszarvasok hazájába, legyen. És feltettem a jolly joker kérdést: Mitől jó a metál, és miért hörögnek benne? Ennyi kellett az én zeneőrült férjemnek, és már átszellemülten mesélt a norvég metálzene múltjáról, jelenéről és a világra gyakorolt hatásáról, mutatott gitárszólókat, utána pedig kezdődött a Bevezetés a hörgés világába óra, mert nem élhetek tovább abban a tudatban, hogy hörögni könnyű, mikor nem az. Valójában nagyon technikás dolog, és nem torokból kell csinálni, hanem gyomorból. Nem tudtam maradéktalanul figyelni, mert cseppet féltékeny lettem a világ legjobb black metal albumára, ahogy a férjem szerelemittasan nézett rá, de azt hallottam, hogy Bergenbe is el akar menni, mert azt a bizonyos nyomasztó borítós albumot ott vették fel, valami G betűs stúdióban, így az egy kultikus hely, és majd ott is le kell őt fotóznom. Talán egyszer, megismerkedésünk hajnalán, engem is nézett ilyen imádattal, amikor kiderült, hogy szeretem a Kispált, de az csak egy röpke pillanatig tartott. Egész pontosan addig, amíg meg nem kérdezte, melyik a kedvenc albumom, és egyet sem tudtam kinyögni, csak a Ha az életbent, és ettől újra csak egy átlagos lány lettem, mert szerinte ennél csak az Emese populárisabb, amire rögtön rávágtam, hogy az is nagyon jó.
Amikor kalandozó gondolataim közül visszatértem, valami bergeni fatemplomot emlegetett, amit a ’90-es években felgyújtottak, mert valamelyik metálzenekarnak ahhoz szottyant kedve, hogy templomokat égessen porig. Ez az újjáépített verzió is különleges, szóval ott is akar fotózkodni. Oslóban valami lemezboltba is el akar menni, ahol le kell majd fotóznom egy rendkívül nevezetes Black Metal graffiti előtt. Azt nem mertem megkérdezni, hogy mitől olyan különleges egy falfirka egy pincefalon, azt is csak nagyon halkan, hogy ez akkor egy zenei körút lesz? Nem, semmiképp, mert a Munch Múzeumban meg akarja nézni A sikolyt. És akkor egy éles váltással festőkről, festményekről, másolatokról és hamisítókról kezdett beszélni, hogy ki kinek a barátja, mentora, riválisa, ki hány képet adott el életében, és most kinek mennyiért kelnek el a képei az aukciókon. És azt tudtam-e, hogy A sikolyból Munch valójában több verziót készített? Nem, de én csak egy mezei pénzügyes vagyok, aki Youtube-on hallgat zenét, a poros múzeumokat messziről elkerüli, és egyáltalán nem nyújt neki extra élményt, ha egy festményt élőben néz meg.
Következő héten újabb ötlete támadt: menjünk el a bergeni fesztiválra, ami június közepén lesz. Igaz, hogy egyelőre csak két előadót ismer, de addig okvetlenül képbe kerül a többiek életművével. Éjszaka el is kezdte képezni magát. Igen, tudja, hogy azt mondta, nem zenei körút lesz, de ezt csak nem kellene kihagyni. És már láttam magam előtt, ahogy a kopasz férjem áll a hatalmas tömegben, és a sok ezer hínárhajúval egyszerre bólogat a ritmusra, és tudtam, hogy ez nála a tombolás abszolút csúcsa.
Másnap azzal ébresztett, hogy átgondolta, és tényleg nem kellene a zenére kihegyezni ezt a nyaralást, úgyhogy menjünk el inkább egy fővárosi utcába, ahol egy zenész megölt egy másikat. Határozottan más színt kapott így a nyaralásunk. Lehet, elhamarkodottan tettem a kijelentést, hogy mindegy mit nézünk meg, csak menjünk.
A következő hetekben akaratom ellenére betekintést nyerhettem a Bergen Festival összes fellépőjének zenei munkásságába és magánéletébe, a férjem pedig igyekezett beszerezni minél több albumot, hogy majd a helyszínen dedikáltathassa. Egyik előadása közben el is bóbiskoltam, de életem párja olyan áhítattal magyarázott valami nagyon izgalmas dologról, hogy észre sem vette. Amikor a fejem a mellkasomra bukott, felriadtam. Ahogy lábamat felhúzva kucorodtam a fotelben, és néztem a férjemet, aki a CD-k között babrált, arra gondoltam, hogy milyen gyorsan elvette tőlem ezt az utazást, és hogy bár évekig kérette magát, lelkesebben vetette magát a programszervezésben, mint a Slayer búcsúkoncertjébe. Egy pillanatra elméláztam azon, hogy tényleg ezt akarom? Másnap megvettem a jegyeket, lefoglaltam a szállásokat, és mindketten kiírtuk a szabit.
Harminchárom fokos kánikulában szálltunk fel a gépre, hogy hamarosan a húsz fokos, esős Skandináviában frissüljünk fel. A férjem kicsit fél a repüléstől, és miután végignéztük és hallgattuk a stewardessek szokásos eligazítását, majd alaposan áttanulmányozta a biztonsági útmutatót, tájékoztattam, hogy meggondoltam magam. Igazából engem nem érdekel sem a bergeni fesztivál, sem az akármilyen híres stúdió, sem a katedrálisok, és pláne nem érdekel semmi, ahol gyilkosság történt. Ha graffitit akarok látni, akkor pedig kimegyek valamelyik vasútállomásra az országban. Én inkább hegyen-völgyön és fjordon át akarok sétálni, és magamba szívni az egyenjogúságban és demokráciában gazdag levegőt. Közben a gép rázkódni kezdett, amitől a gyomrom le-fel liftezett, és nagyokat kellett nyelnem, mert bedugult a fülem, de ez sem tántorított el attól, hogy folytassam. Ez egy olyan nyaralás lesz, ahol mindenki járja a maga útját, és este élménybeszámolót tartunk. Az lesz a legjobb, ha mindketten azt csinálunk, amit szeretnénk, zártam le határozottan és ellentmondást nem tűrően a monológomat. A férjem elfehéredve hallgatott. Nem tudtam eldönteni, hogy halálfélelme van, vagy válni akar. Mondtam, hogy nyugodjon meg, ez csak egy kis turbulencia. Szerintem nem figyelt rám, mert végig az előtte lévő ülést szuggerálta, sebaj, gondoltam, majd a helyszínen szembesül a tényekkel. Elégedetten hajtottam hátra a fejem, és képzeletben épp megveregettem a saját vállamat, hogy kiálltam magamért, amikor kiestek elénk az oxigénmaszkok. A kezemet óvatosan a férjem combjára tettem, és kerestem a tekintetét, de továbbra is meredten bámult maga elé. A gép egyre jobban rázkódott, ő végre rám nézett, bal tenyerét a combján pihenő kézfejemre tette és összekulcsoltuk az ujjainkat. Ha jobban belegondolok, nem árthat nekem, ha megnézek pár templomot és lemezboltot, csak érjünk épségben Oslóba!