novella

Árvai M. Tekla: Ismerős idegenség

Nem fáraszt a hosszú repülőút, sőt! Ahhoz, hogy el tudjam fogadni az ösztöndíjat, hónapok óta szerveznem kellett, hogy gyereket, kutyát, lovat megnyugtatóan elhelyezzek arra a két hónapra, amíg nem leszek itthon. Elnyújtózom, amennyire az ülés engedi.

„Itt van Amerika, itt van Amerika, itt van Amerika legszebb asszonya” – üvöltötte a rádió, miközben írtam a pályázatot, amivel a vágyott Amerikába szerettem volna eljutni. Görnyedve pötyögtem a laptopon, igyekeztem tartani a ritmust a zenévelt, és láttam magam előtt Komár Laci rongybaba lábát a fekete lakkcipővel.

Ez a hónapokkal ezelőtti jelenet bukkan fel most, hogy ülök a repülőn, és fejemben lüktet a zene. Pont úgy, ahogy a reklámok szoktak előugrani. Bámulok ki az ablakon, lenézek a felhőkre, és elvarázsol a kinti fényesség, ami nem tudja felülmúlni a bennem lévő ragyogást. Ez a repcsi messzire röpít, igaz csak Kanadáig, de az is az amerikai kontinensen van – dünnyögöm, és megnyugodva nyugtázom a lényeget, elég messze leszek otthontól. Ahogy ez eszembe jut, lehajtom a fejem. Szégyenkezem, félek, el akarok tűnni a világból, újra akarok kezdeni mindent – minden benne van a mozdulatban. Egykor azt hittem, vele otthon is Amerikát tudok teremteni, legalább magunknak, a családunknak. Nem sikerült. A gyerekek miatt úgy egyeztünk meg, hogy megosztjuk a telket és szomszédok maradunk. Ideje volt hát messzire menekülnöm ebből a kényszerű közelségből.

Nem fáraszt a hosszú repülőút, sőt! Ahhoz, hogy el tudjam fogadni az ösztöndíjat, hónapok óta szerveznem kellett, hogy gyereket, kutyát, lovat megnyugtatóan elhelyezzek arra a két hónapra, amíg nem leszek itthon. Elnyújtózom, amennyire az ülés engedi. Pont olyan könnyűnek és gondtalannak érzem magam, mint amilyenek a felhők, amik fölött repülünk.

„Itt van Amerika, itt van Amerika, itt van Amerika legszebb asszonya” – hallgatom a szűkszavú, mégis rám pontosan passzoló szöveget. Persze ez a „legszebb” kitétel kissé sántít, de legyünk már egy kicsit nagyvonalúak és könnyedek, itt, tízezer méter magasságban, és vegyük figyelembe, hogy legalább az „asszony” stimmel!

Megint diák leszek! Elsősorban kérdéseket várnak tőlem, és az is hamar kiderül, hogy ezen a szinten nincs rossz válasz, legföljebb érdekes meglátás. Nincs mókuskerék, reggeli rohanás, este szülői, és nem fogadnak azzal, hogy „anyuka megint késve jött a gyerekért”, nem szalad a főnök titkárnője hozzám a munkaidő végén, hogy „ezt az anyagot véleményezned kellene holnap reggelre”. Más világ van. A hőn áhított Amerika. Dvořák Újvilág szimfóniájának első traktusait hallom egy pillanatra, aki mintát akart adni az amerikai komponistáknak, amikor elvállata 1892-ben az új New York-i konzervatórium igazgatói állását! 

A nap itt is felkel reggel, futni és úszni megyek a többiekkel, az órák előtt. Elfáradok napközben, mert valamennyi foglalkozás együttműködést, teljes koncentrációt igényel. Professzor, hallgató olyan intenzíven dolgozik egész héten, mintha az életük múlna rajta. Érthető hát, ha errefelé minden péntek egy kvázi karácsonnyal ér fel: Thank God It’s Friday. Már délután indul a bakterház. A csöndes BBQ-sütögetés hamar táncba, bulizásba megy át. „Itt van Amerika, itt van Amerika, itt van Amerika legszebb asszonya” – mondogatom magamban, pedig most countryzene szól, arra táncolok.

Kirándulunk, ismerkedünk a környékkel, és én egyre csak Avonlea-t keresem a Váratlan utazásból. Kiderül, hogy az egy másik szigeten van, így kimarad. Nem baj, a tudat is elég: „Itt van…”!

Otthon nem épült meg Amerika, csak a házunk. Ahogy a semmiből felépültek a falak, úgy lett porrá a szerelmünk. Földig görnyedve, sokszor megalázva, egyedül húztam az igát, amíg bírtam. De elfogyott az erőm. Bennem nem volt annyi, mint bármely egykori falubelimben. Én föladtam. Messze került, nem csoda… – mondhatták rám, mert arrafelé akkoriban tűrni illett az asszonynak.

Még messzebb kellett hát jönnöm ahhoz, hogy egyenes gerinccel mehessek haza. „Itt van Amerika, itt van Amerika, itt van Amerika legszebb asszonya” – dúdolom hangosan a búcsúestről a szálláshelyre bandukolva, és megfogom a mellettem sétáló csoporttársam kezét.

– Bocs – nézek rá –, de ez most olyan jólesik.

Elneveti magát:

– Nem lesz semmi bajunk tőle, és nagy dolog, hogy idáig eljutottál – mondja megértőn, és rám teríti a kabátját, mert látja, hogy reszketek.

(Fotó: Austin Zhang, kép forrása: Pexels)

Leave a Reply

%d bloggers like this: