Apám a hat-húszas gyorssal indult el minden hétköznap Fehérvárról Budapestre. A sínek összekötötték az élete két végpontját, az otthont és a munkahelyet, ingázott, ahogy ő emlegette, gyerekkora óta imádta a vasutat, én pedig még soha nem utaztam, kicsi gyerek. Álomszerűvé lett minden szó, amikor esténként mesélt, mennyire irigyeltem érte. Egyórás út, zakatoló mozdony, papampapam, ezt hallom állandóan, meg a surranó talpakat, ahogy az emberek le- és felszállnak, végigcsoszognak a szerelvényen, hogy helyet találjanak maguknak. Fekete szkáj ülések, nyáron a bőrünk odaragad hozzá, verejtékes nyomot hagy rajta, mondogatta apám nevetve, lehajtható asztalkák az ujjnyomokkal tarkított ablak alatt, cigarettacsikkek a hamutartóban, becsukni sem lehet a fedelét.
Jön az étkezőkocsiból egy férfi, tolja az étellel-itallal megrakott asztalkát, zörögnek a kerekek, amikor a vonat fékez, megtántorodik, nekidől valamelyik ülésnek, hogy ki ne billenjen az egyensúlyából. Én mindig csak kávét veszek, pici, fehér pohárban, olyan forró, hogy alig tudom megfogni, csak a két ujjam közé csippentem, az a barna folyadék csodákat művel a testtel. Amikor befut a vonat a pályaudvarra, felbolydul mindenki, nyomakodnak, hogy ki szálljon le először, mert szűk a vonat ajtaja, és magasak a lépcsőfokok, aztán a peronon egyetlen pont felé áramlik a tömeg, célirányosan, mint valami ösztönösen elrendeződő hangyasereg, mennek a metrókijárat felé. Főleg vidéki kofák kosarakkal, krumpli van bennük, zöldség és alma, eladják valamelyik budapesti piacon, én pedig furcsán érzem magam közöttük nyakkendőben, kilógok a hagymaszagú életükből.
Szakadt fickó. Apám mindig róla beszélt. A pályaudvaron lakott, ahová a vonattal minden reggel megérkezett. Hosszú kabát, a földet simító nadrágszár, középkorúnak tűnik, a teste szikár, csontos. Játékosan megemeli a karját, hogy domborodjanak rajta az izmok, megfeszíti, ellazítja, mint egy cirkuszi akrobata. Az arca ősöreg, ráncokkal szabdalt, a halántékán kidagadnak az erek. A nyakában hatalmas kereszt lóg egy láncon, a fején fekete cilinder, igen, jól hallottad, egy cilinder. A lába előtt szatyor, belenyúl, morzsákat szór szét a betonon, de az a mozdulat valójában áldást oszt, árnyékok nyúlnak meg, minden irányból érkeznek. Madarak. Mintha az a szakadt fickó a padon egy középpont lenne, a körző hegye, amikor a papírba szúrjuk. Apám megáll, nézi őt, a csavargó felpillant, a kacsintást apám szerintem csak hozzáképzeli.
Egy napon a fickó nincs sehol, csak egy fűzős bakancs hever a pad alatt, egymás mellé igazítva a pár, mellette piros színű, műanyag pohár, az alján néhány korty víz, apám rémülten néz körül, mert megmaradt valami hiány, idegesen leszalad az aluljáróba, ott pillantja meg. A férfi a földön ül, hátát a falnak veti, a hideg kő biztosan borzongatja a lapockáját, ahogy nekitámaszkodik azon a téli estén.
Az aluljáró hőfoka fagypont felett, de csak éppenhogy, a kinti hideg mindenhová befurakszik, ahol rést talál, a nők összefogják a nyakukon a sálat, a férfiak szemükbe húzzák a sapkát, és elszántan lépdelnek a metró felé. Ritmusos ez is, ahogyan áramlik a tömeg, mint egy hullám, néha meglódul, aztán lelassul, nem látják, hogy egy csavargó ül ott, hátát a falnak támasztja, a szemét lehunyja.
A csavargó akkor kinyújtja a lábát, a térdében reccsen egy csont, mint valami kezdőritmus, egy dobszóló első hangja, megrezegteti a levegőt, réseket üt a falba, tágulnak ezek a vonalkák, láthatatlanul, de egyre szélesednek, talán repedezik a világ.
Letelepszik a csavargó mellé egy fiú, a fülében rézszínű karika lóg, a kézfején tetoválás, a haja a homlokába hullik, rágyújt egy cigarettára, és megpengeti egy gitár húrjait. A hosszú ujjak lefogják az akkordokat, megtölti a zene az aluljárót, elsiklik az emberek feje felett, egy ideig ott lebeg könyörtelenül, hogy emlékeztessen mindenre, ami volt és már elmúlt. A falakból lassan víz szivárog, cseppen a kopott kövekre, rátapad a cipők talpára, az aluljáró betonteteje ívben meghajlik, mint egy kupola.
Lassú ritmus, a bundok finoman lefogva, a dallam ívesen meglódul, nekikoccan a falaknak, az ujjbegyeken vér serken, ahogy dörzsölődnek a húrokhoz, a hangok befurakodnak a gomblyukak réseibe, megtelepszenek az üres zsebekben, az emberek viszik magukkal, mint valami negyedik dimenziós valóságot. Csak egy perc az egész, a kupola újra falakká egyenesül, a csavargó kinyitja a szemét, a gitáros kisimít a homlokából egy hajtincset.
Apám így mesélte el a csodát. Egy téli estén, a nagyvárosban, egy pályaudvaron történt. Később Budapestre költöztem, de nem találkoztam soha azzal a csavargóval, zene sem szól már a pályaudvaron, az aluljáróban, csak a hangszórók sorolják folyamatosan, hogy melyik vágányra, mikor, honnan, milyen vonat érkezik.
Másodközlés, a novellát a Litera irodalmi portál a Budapest főpályaudvar című pályázatának legjobbjai közé választotta.
(Fotó: Harvey Salvador, kép forrása: Pexels)